vízreszállás

lemegyek a lépcsőn a földbe épített pincémbe, ott a földre heveredem, épp hogy álomba szenderülök és észreveszem, hogy egy zöld színű kajak van a pince falán. Leveszem és ezzel a mozdulattal egy derengő alagút nyílik meg a téglafalban. 
  A kajakot viszem magammal. Kis darabot megyek, majd egy patakhoz érek. Vízre szállok, ellököm magam a keskeny ösvénytől, ami idáig vezet. A vízfolyás egy barlangban van. Innen - onnan éles fény türemkedik át a barlang résein. Lassan evezek, mert szűk a járat. Ahogy haladok, észreveszem, hogy mindjárt nyílegyenes út következik, melynek a végén egy résen kell átpréselni magam és a kajakot.
  Mosolygok, ahogy közeledem, mert ez a nyílás pont olyan, mint egy nyírott punci. Ez a punci, pontosan olyan, mint az első szerelmemé. Az ötnapos álom során is előbb ezen kellett áthatolnom, hogy a szerelmem darabkáihoz érkezzem. Amint odaér a kajakom orra, megállok, kiszállok, az evezőt beleteszem a csónakba, majd az orrát nekitámasztom a csúcsának. 

Az átjáróból vér csorog és fehér habot hoz magával. Megízlelem a tajtékot, a drága vértől iszamós az arcom és a testem is. 

,,Vérszomjas szexuális nagyragadozó vagy Jánosom.'' - a szerelmem búgó hangját hallom messziről, aki szexuális együttléteink során gyakran színes geometriai formákat, kúszó-mászó növényeket látott. Tudom, hogy ez egy rendezett és másik üzemállapota neki is. 

  A kajakkal átpréselem magam a kapun. Siklok, már nem kell eveznem, csak irányítanom. Jobbra-balra nézek. A nappali fény eltűnik és a spektrum teljes színpompáját kezdem látni, a látvány olyan, mint a szivárvány. Magamat kezdem vizsgálni, hogy miért változott meg a világ észlelése és ahogy ezt gondolom az álom közben, az optikai diffrakciós rácsok jutnak az eszembe. 

  A patak áramlása felgyorsul és lassan a mélybe bukik. Emberalakok állnak a patak mindkét oldalán a barlang vízpartra néző kamrácskáiban. Alaposan szemügyre veszem őket. Ugyanígy szokta mutatni a tizenkét öreg bölcs is az emberi testet. A bőrfelszín egészen átlátszó, míg a teljes artériás rendszer narancssárgában pompázik, most a csontrendszer nem látható, mert a színspektrumnak csak egy szeletét látom. Aztán csak az izmok, majd a belső elválasztású mirigyek következnek. Ezek mindig más színűek. Végezetül nincsenek szervek, csak az embert körbeölelő cérnaszál – mező szálacskáit látom, ahogy réteges öltözetként körbefonják a testet, ezek a testhez egy-egy csatlakozón keresztül kapcsolódnak. Teljes akkor lesz a színspektrum, amikor egy kettős menetbekezdésű csavarorsó jelenik meg az emberi testben. Ez a menet ugyanolyan, mint az esztergagép nagy menetemelkedésű vonóorsója. Elmondhatatlan az a látvány és a hozzá kapcsolódó érzés is.

Egy – két perc múlva az alagút végéhez érkezem, mert a szivárványszínek kihunyóban vannak és azon túl ismét a természetes nappali fény dereng. A kajakom orra ezen az alig három – négy hajónyi szélességű vízen folyamatos fehér habot húz. Megérkeztem. A világ másik oldalán vagyok. Napsütés, nyár van ott is. Ligetes, fákkal tarkított területre kanyarog velem ez a fehér habos folyócska. 

  Hangfoszlányokat hallok, kifuttatom a kajakom orrát a parti fövenyre, kiszállok, kiviszem a partra. Átgyalogolok az apró töltésen és a dűlőúton, aztán több tucat parkoló autót látok: mellettük megyek el, végigpásztázom a járműveket a tekintetemmel: ühüm, ilyen autók nincsenek otthon.

  Magam mögött hagyom a járműveket. Helyi emberek sietnek elém, már várnak. Régóta várnak. Tudják, hogy ki vagyok, mert az egyik öreg vezérük, aki már rég meghalt jövendölte az érkezésemet. Egy sátorba kísérnek, nagyon örülnek nekem, leveszem a ruháimat, meztelen vagyok, férfiak és nők is vannak velem. Nedves kendőkkel megtörölnek, füstöt fújnak rám, madártollakkal, faragott tárgyakkal, leveles ágakkal érintenek és tiszteletteljesen beszélnek velem. Egymás közt bólintanak, amikor az izmos mellem hegeit észreveszik. Gyönyörű helyi viseletet, ételt-italt hoznak nekem. Felöltöztetnek. Gyöngyökkel díszített papucsba bújok. Egy doktorral kezdek beszélni angolul és magyarul. Megbeszéljük, hogy pár nap múlva én fogom végigkísérni a belső úton egy többlelkű - nagyon nehéz életű fiatal férfit. Addig összeszokok vele.

  Körbevisznek a területen, ahol egy furcsa - kör alakú piacot látok: az asztaloknak nincsen lapja, csak váza! Most egy elég fontos ünnep van: rendkívül fájdalmas és vérveszteséggel járó szertartást élnek át férfiak, a segítőik ott vannak mellettük. Tudom mi ez, mert ezerkilencszáz – kilencvennégyben én is átéltem. Táncolnak, énekelnek az emberek, barátságok, kapcsolatok születnek ezen a szent helyen. Másik üzemállapotomban kutatni fogom, hogy a teljes élettörténeti memória ettől a rendkívüli fájdalomtól és egy nagyon elfogadó empatikus segítő jelenlétében hogyan és mitől lesz rendben. Ilyenkor sokkal könnyebb a sokféle éndarabkát és az időből kizuhant emlékeket szeretetem kiskosarába összefogdosni. Hajnalka doktornőmet látom nagyon csendes kisgyermekként egy pillanatra eközben.

Amikor magamhoz térek, nyersbőrt hoznak nekem, még vannak rajta húscafatok, amit nekem kell lekaparni. Majd az a nő, aki felöltöztetett, egy abroncsot hoz nekem, pont olyat, mint amilyen a körkeresztem. Az abroncsra kell majd a bőrt kettőnknek felfeszíteni. 


A nőben felismerem a legfontosabb női részem. Jó vele, bárcsak szembe jönne az utcán már velem!


(2019.08. 25. vasárnap reggelre álmodtam ezt a rendkívülit)

horizontális és vertikális terek

folytatódik a tavalyi álmom, ahol mindhárom doktornőm és tőlem idősebb férfidoktorok is vannak: a tudóstanáromhoz utazom (ő nem a belső öregember) tanulni, rendszerbe foglalni a látottakat.
 
Könnyen összebarátkoztam vele, pedig a humora elég csípős. Majdnem dupla annyi éves mint én. Nagyon sokrétű segítő, mert jómunkásember és ezenkívűl még orvos is. Ráadásul még a pszichodrámát is eléggé tudja. Mondom neki, hogy amikor az első százötven órás lelkizést csináltam Debrecenben, akkor rám a meditációs zene elég nagy hatással volt, mert ha még a mózesi doktornőm (őt azért neveztem el mózesinek, mert ő vezeti ki az elkóborolt áldozati bárányokat a sivatagból) beszélni is kezdett közben, a külvilág teljesen megszűnt körülöttem és több órányi alvással ért fel az a negyedóra! (gyerekkori izé, hát na) Erre elneveti magát, mondja, hogy kicsit ismeri azt a pszichodráma vezetőt. Sokat nevetünk amúgy, én hozzáöregszem, ő pedig hozzámfiatalodik. A lepkés tudósdoktornőmön keresztül ismerkedtünk össze valahogy. Ő eléggé átkutat engem, miközben mindenféléről beszélgetünk - direkt úgy beszél, hogy a lóláb hátha kilógna valahol belőlem. Szerintem régebben több lólábam is volt, de már elmúlt. Közben én sem vagyok rest: a hangszínének a változásait, taglejtését, a szeme fókuszálását és közben az ekhómat is hallgatom. Most épp egy kertben gereblyézzük az őszi leveleket. Empatikusak vagyunk egymással.

Egy intuitív képet látok, miközben az öreg tudóstanárommal beszélek – ekkor érzékelem, hogy álmodom: locsogást, csobogást hallok mintha valami csónak oldalfalához verődne a hullámzás. Erős hőhullámot is érzek, remeg a levegő. Sugárzik az energia. Nincs mese, ilyenkor kell felvenni a szuperfényes ruhámat, mert a sugárzás kiégeti a lelkem és nem tudok majd az álomból magamhoz térni reggel!! Illetve de, csak egy időre megzavarodom.

Most az gyakoroljuk, hogy egymást igazoljuk vissza: a hatalmas végtelen terekben, kisebb átmeneti tereket hozunk létre, hogy ott más lelkek pihentető otthonra leljenek benne. Ő pár év múlva átmegy oda. Nem nagyon vannak ezekre a dolgokra szavak. Ezek nem is dolgok, ezek a „vanságok”. Kapcsolódunk egymással, az apámat látom benne, kommentálom is neki a belső képeimet. Ez ugyanakkor egy hálával teli, szent pillanat, közben az égi országomat, a tizenkét öreget, a sokemeletes könyvtárat látom most.

             - Ez a képsor így lesz jó. – mondja. 

Bemegyünk a házba, hogy ismét felkészüljünk a cérnaszál – mező meglátogatására, kényelmesen elhelyezkedünk, lélegzünk, mintha a hosszú víz alatti úszásra készülnénk, a testünket szemléljük, a szív dolgait figyeljük, aztán elhessegetjük a gondolatokat, mindig így kezdjük a gyakorlatot. 
Hát, ez eléggé meredek szokott lenni, félelmetes, borzasztó ijesztő amúgy, de ha közben csak a belső önelemzésre figyelek, akkor elviselhetőek ezek a képi tapasztalatok. Most rá fogok támaszkodni az önismereti folyamatomban, mert a belső állataimat lassan magam mögött fogom hagyni. 
Az égi könyvtárban olvasni és írni is lehet, az írásnak nyoma van és ez szétterjed a világban a cérnaszálacskákon keresztül. Majd felfedjük a saját sötét rétegeimet is, megismerjük, hogy milyen lelki fegyverzet van bennem. 
A fehér ruhás bölcs tanítóm, akinek a nyakában az aprócska körkeresztem lóg, küldte gondolatban, hogy lelkemet nem csak gyógyításra, hanem szisztematikus pusztításra is lehet használni.


Vajon megtalálom majd a tudóstanár tanító uramat valahol?



 (kétezer-tizenkilenc július huszonnyolc, szombat reggelére virradóan álmodtam és úgy ugrottam fel hajnal ötkor a vackomból, mint egy süldőnyúl.)

ismét eljöttél

ujjongva, örömmel szaladtál felém a sötétségből ma egy hete álmomban, kicsi animám. Én a fényben álltam. A karomba ugrottál. Meggyógyultál teljesen, azt mondtad, hogy nekem köszönheted.

Így mondtad:

,,Nem leszek már többé zavart, nem leszek szétesett, nem látok már félelmetes képeket. Veled akarok lenni, élni, te olyan jó anya vagy! Mostantól fogva és együtt megújulva az örök üres fénybe szállunk tova!”




(Aznap reggel erős sírás, öröm és béke járta át a lelkemet és azóta napjában többször is, még itt is a Kenézy-kórházban is, a munkahelyemen. Leírhatatlan érzések. 
Mi jöhet még??
Lepkés tudósdoktornőm a 26. héten megerősítette az beazonosításomat.)

negatív entrópia

 



egy stabil rendszerbe kívűlről érkező információ a rendezettséget növeli, miközben a környezet felé hőt ad le.
Ti pedig vegyétek fel szépen a neoprén úszóruhát...

,,Főnök úr, te vagy a kemény nem a faszom!" (introvertált mérnökcimbora)


Az életem kellős közepébe érkeztem!!

- Ááá, te annyit gondolkozol, mint öt pszichológus. - mondta mózesi doktornőm a tizenhetedik hétvégén.

- János, hamarosan elkezdjük az élethosszig tartó kiképzését és két debreceni pszichológus kolléga munkáját fogja a háttérből támogatni illetve még pár ilyen dolog... - mondta mosolyogva a tizennyolcadik héten lepkés tudósdoktornőm.

Én pedig ezt mondom:
- növekedésben vagyok,
- expert vagyok,
- potens vagyok.

(kétezer-tizenkilenc május tizennyolc szombat, úszás az erdei tóban)



más üzemállapot(ok)

a nagyerdei klinika parkolójában a kora délelőtti órákban találkozunk a mérnökbarátommal kétezer tizenkilenc január huszonnegyedikén. Ő másképp introvertált mint én. Megbeszéljük, hogy van pár órányi szabadideje, ezért a kocsijával eljön hozzánk a kis falunkba.
 
Visszafele menetben a Köztemető előtti körforgalomban a kocsi eleje megcsúszik, hiába engedem el a gázpedált, a motorfékre sem reagál az ignisz. Irányíthatatlanul csúszunk tovább egyenesen egy ott álló béemvé irányába – szerencsére egy kisebb hókupac megfogja a kocsit és megállunk. Viszont bennem a stressz nem állt meg!!
Első szerelmem kitűnően érzékeli a rosszullétemet és fél perc múlva megkérdezi, hogy cseréljünk-e volánt? Igen, az nagyon jó lenne - mondom, motorfékkel és visszakapcsolással lassítok, lehúzódom az út szélére. 
Kiszállok, közben kiesik a kabátom zsebéből a nókomment-es fekete sapkám, de egyikőnk sem veszi észre. A barátom mögöttünk állt meg a tojotájával, látott már engem ilyennek. Haladunk tovább és a négyes főúton merőlegesen átvágva átkacsázunk a város szélső földútjain a négyszáz-hetvenegyes útra, majd innen jobbra tartva lekanyarodunk az otthonunk felé. Én már rosszul vagyok, az anyósülés szélét szorítom, a lélekjelenlétem fenntartásáért küzdök. 
Debrecen várostáblát alig hagyjuk el és már kezdődik is bennem a testemből kiszakadás. Már a kocsi tetejére fagyott vízcseppeket számolgatom.

- Jó, azonnal állj meg szerelmem, ez már nem vicces!

A lassítás alatt, -mintegy testemen kívül- a fák koronájának magasságából nézem a szembejövő autókat és az igniszünket is.
Kétezer-tizennyolc októberének utolsó napjaiban (akkor járt le a felmondási időm) is látott már engem így, amikor az Örs vezér téren óriási volt a forgalom és alig tudtam besorolni Gödöllő irányába, a barátnőjéhez menve. Ott meg az autópálya forgalma miatt majdnem kiálltam ,,magasnyomású kompresszorhibára”. Szeretem, amikor napokig teljesen tiszta, és így pontosan érzékeli, hogy mi van benne ill. bennem.
A téli út miatt sofőröm óvatosan lassít, teljesen lehúzódik az útról, de így is két - három percbe telik a megállás. Szerelmem kiszáll a volán mellől és kisegít a kocsiból, zavart vagyok, kapaszkodni kell. Idegesen keresni kezdem a sapkámat, mert hideg van, a hajamat nemrég nyírta le a nőstényállatkám. -Ahogy őt nevezem. Szereti, ha így becézem.
Szorosan átölel, megtart engem, míg kapaszkodom a derekába. Figyelni kezdem a légzésemet, ugyanúgy kezdek lélegezni, mint amikor az uszodában vagyok és a hosszú vízalatti úszásra készülök.

Lenyugszom.

Egyébként már reggel óta a közös, kétezer-tizennyolcas karácsonyi álmunkon gondolkozom, amikor öt napon keresztül álmodtunk egymásról. Annak az ötnapos belső képsorozatnak a leírhatatlansága jelentős szellemi kapacitást von el tőlem, alig tudok figyelni a mai napra. Autót nem is lett volna szabad vezetni! Az öt nap hatóereje és az azt követő katarzis élmény miatt, most is a sírás határán vagyok. Álmomban tudatosan is figyeltem az álmom. Az ott látottakat reggelenként pár mondattal megbeszéltük egymással.
 Felelősséget érzek érte. A szubjektív nézőpontomat meg akarom az együttélésünk alatt őrizni. Én bizony titokban egy speciális munkát végzek, odalent a végső mélységben a szuperfényes testem segítségével. És ami menthető, azon változtassak.

Hamarosan véget kell vetnem a kapcsolatnak, - emiatt is fájdalmasan sírok pár napja titokban, mert a szívem nem akarja elhagyni őt - gondolom magamban, mert a viselkedése kibírhatatlan: érzelmileg távolságtartó - emiatt a lelkem kisgyerek része egyedül érzi magát, nincs velem a közös életünkben. Gondja van az intimitással (így mondja: „nem engedlek egészen közel, mert félek, hogy halálosan megsebzel”), féltékeny, szélsőséges a hangulataiban, önző, mert a lelki terheit egyedül akarja cipelni - de ő nem maradhat a felfoghatatlan méretű egyedüllétével egyedül, a falujának legmagasabb dombjának a tetején, mert a sérülései az ürességbe szippantják. 
Még a párterápiát is felvetettem neki egy hónapja, amit ő fölényesen elutasított. 
-Mit csináljak most ebben a lehetetlen helyzetben?

Visszaülünk a kocsiba és megyünk haza.
 
A hazaúton a belső beszédemet hallgatom: 
„Szombat reggel óta nem legeli (fű) darabokra magát, kapcsolatba került önmagával, az érzéseivel. Talán velem is, bár érzelmi reakciói sokszor túlzóak. Mégis, rajongok érte! Ilyenkor, a közös életünk súrlódásmentes, nyugodt és békés, az élete más életekhez igazán kapcsolódik. Nem a dzsointhegyek tompa magányában tűnik el a fájdalmas múlt , -na meg a jelen káosza. Ilyenkor leomlik az önzése, a durvasága, ingerültsége, mások véleményezése, az a mentális sötétítőfüggöny, amitől az életét és a közvetlen környezetét rendben lévőnek látja. Sajnos továbbra is idealizál engem, csodál. Növényeit, állatait, a kertje kisplasztikáit lelki tulajdonságokkal ruházza fel. Nagyon függ a barátai és a rokonsága véleményétől. Ha kedvezőtlent állítanak róla, akkor hasmenése van a stressztől. Nagyon sok tárgy veszi körül őt és kislányát. Már negyven zsák kacatot, játékot, ruhákat, cipőket vitettünk el a kukásokkal. A rövid távú memóriája és a kapcsolatunk misztikus része ilyenkor rendben van. Szégyenérzete nincs, aprókat sír és a szörnyű múltjáról rövidebb mondatokat – igaz - pár másodperces szünetekkel tud közölni. Ő is bántalmazott ill. elhanyagolt kisgyerek volt, a felnőttkoráról meg nem is beszélve! Ha kicsiket tervez, azokat szépen véghezviszi, dolgait rendben tartja. Imádom ekkor.
A kis leánykája egyáltalán nem vinnyog fájdalmasan. Nincs ilyenkor az a borzalmas lelki egyedüllétére utaló jó fél – háromnegyed órás hiszti!"

 Nagyon fontos kijelentéseket tesz, igaz elpityeregi magát közben (nálam, a szívecskés házunkban is mondogatja):
1, bocsáss meg nekem, hogy nem vártalak meg (mármint párkapcsolatilag nem te vagy nekem az első) 
2, kár, hogy nem te vagy a gyermekem apja (akkor ezt most hogy?)
3, ha mi nem tudtunk volna szerelmeskedni, akkor is csak te kellesz nekem örökre (hát na)
4, nekem egy angyal kell, aki se nem férfi, se nem nő (a tökéletes egység)
5, pedig csak négy kilométerre lakunk egymástól és mindketten tíz éve vettük meg kertjeinket
6, veled szeretnék megöregedni vagy később veled újból szerelmes lenni (kapcsolati zűrzavarok?)
7, így még sosem szeretett senki, „jókisjánosom” (a debreceni vasútállomáson mindig elsírta magát, amikor elindultam vasárnap (P)est(r)e. Anyáinkat sem szerették már jól?)

Tiszta állapotaiban tudja kérni a szoros ölelésemet (egyébként nem, úgy szorítom más állapotaiban magamhoz), a bizalomteli simogatásomat. Ölelkezünk a tornáca mellett állva, majdnem az udvari lámpa alatt, a homlokunk és az orrunk is összeér, így nézzük egymás szemét közvetlen közelről, még a szemüvegemet is leveszem. Nincs csók, nincs beszéd, szavak nélküli világ. Érintés, simogatás, fejmozgatás, a mosoly nyelve ez. Én ilyenkor azt látom, hogy egy riadt, egészen kicsike pelenkás gyermek bújik az ölembe. Egy megértésre és szeretetre, megnyugtatásra vágyódó, gyönyörű szempárt nézek. Ezek legalább fél óráig tartanak, ennyi idő kell hozzá míg megnyugszik a leány. Gyermek lesz ő ilyenkor, az én egyetlen kicsinyem! 
Amikor elkezdődik benne az elviselhetetlen szorongás, akkor járkál, ingerlékeny, feszült, mások dolgait nagyon tudja, kőkemény lesz vagy a közeli erdőségbe akar szaladni. 
Sok terve lesz, szárnyal a gondolata. Közös ház körüli munkáinkat tervezi, de abból se lesz sose semmi. Nem motiválja semmi, csak a lucerna és a házi pálinka megszerzése. 
Ja, meg a szex.
A szavak valóságtartalma és jelentése megkérdőjelezhető, a misztikus dolgokat eltéveszti, valószínűleg így védekezik a tudata a be - betörő múltbeli, rendkívül súlyos képtöredékekből eredő szégyen, vagy magatehetetlenség ellen. Fellengzős a beszédje, visszatérő rémképek gyötrik, dülöngél, majd ... lehet, hogy ő is „ezeregyéjszakás” mint én voltam? 
A teljes szétesései előtt egy szépen kifejlett „apokalipszis-terminátor” rendszer töltődik be, amit a szeme villanása pár másodperccel előre jelez. Ekkor szoktam három métert hátralépni. Annak nagyon nagy ereje van és érzéketlen a fájdalomra. Újból ügyes és ruganyos lesz a mozgása. Ennek a másik rendszernek már azonosítószáma van, nem neve.

Ő időszakosan újból-és újból kisgyerek lesz, aki nem ismeri saját érzéseit, vagy éppenséggel nem akar tudomást venni róla. Eltaszítja, ellöki magától ezeket a hányattatott sorsú – semmibe kapaszkodó érzéseket. Az ürességet veti oda a saját érzéseinek. Szégyenli őket. A tricepsze penge, míg a lelke gyenge.

Amíg egyre több darabkára aprítod magad (úgy, hogy én az egész életemet kínáltam neked), addig én nem akarok veled lenni. Hiába szóltam, türelmesen vártam, hogy leteszed a szereket. Kilenc hónapon keresztül ezt vártam. Szeretlek, de én veled élni így nem tudok. A vatos locos (őrült testvérek¹) múltadat meg tudnád szakítani örökre? Azt ígérted, hogy öregkorodban mindent elmondasz nekem...

Út, igazság, élet.
Így fog majd a gyógyulás hosszú útjára lépni, hogy összekapcsolja majd szaksegítséggel a múlt szörnyű képtöredékeit és a jelen üres érzéseit. Ha fog addig élni. Megtalálja majd vajon a saját életéhez vezető hosszú utat ? Talán, ha nem pusztítja el addig önmagát...

ui: 
nőstényem aznap délután „cérnaszálon” otthonról megnézi a sapkámat. Mondja, hogy megvan, legyek nyugodt felőle. 
Otthon befogjuk Pirost a lovaskocsiba és a közeli erdőségbe léptetünk a nagy hóban. A keményre fagyott erdei dűlőút nyomvályúja miatt majdnem felborulunk, de az ügyes hajtómnak és a lónak köszönhetően a baleset nem történik meg.  A barátomnak indulnia kell vissza a klinikára. Útközben a szerelmem megtalálja a sapkát, pont ott ahol a ,,cérnaszál – kép” mutatta.
Csak az esti órákra húzódok a testembe teljesen vissza.


kétezer-tizenkilenc, január huszonnégy, csütörtök


------------
1 kelet - európai alvilág...

mélységi felderítő

Hajdúszoboszlónál, a vonaton felnyerítettem - kétezertizennyolc április tizenötödikén -, ahogy az előző és aznapi élményeimmel kapcsolatban, kép jelent meg bennem, egy pompás történettel felövezve. Az utasok rám pillantottak és még jobban belemerültek a tenyérnyi méretű kapacitív érzékelőikbe.

Tündi - bündi, édi virágok összehúzódva és reszketve, csomagjaikkal egyedül maradva üldögélnek a sivatagban. Arra megy a róka. 
Egy szép nagy sörényes róka, hogy vezérlő virága alatt hazavezesse az elveszett aprónépet.
Játékba kezd velük, közben minden érzékszervével őket, mint közösséget és mint személyeket figyeli. Éles szemével a testtartásukat nézi, bolyhos fülével a hangsúlyozásukat füleli, gyors eszével értelmezi, lelkében a visszhangokat észleli, szívében állóképeket lát. Mindig a jobbjukra áll, hogy a múlt szabadon és ezáltal alakítható maradhasson. Ahol zárt ajtóra talál, másutt egy napos ablakot kitár.
Taktikát tervez és végez, erősíti és felhizlalja a kicsikéket, hogy a legvégén felfalja a nagy sötétben, szájával őket. 
Gyors rácsapásokkal irányítja a kisnyulacskákra hol a homokvihart, hol a rontó szellemeket, a kisebb kígyókat és a nagyobb békákat is. Ők még nem bírják ezeket a hullámcsapásokat. Végigsöpör rajtuk a hullám, mint a tengeri orkán, felkapja és földhöz veri mindet. Sem fegyvert, sem páncélt nem hordott még, ijedt kis lelkük.
Búj - búj zöld ág, zöld levelecske módjára - egymás kezét szorongatva, lassan kivezeti majd a pusztából a népét.
Új hazába vezeti a csoportot, hogy ott kellemes otthonra lelve, végre vékonyka fal építésébe kezdjenek. 

Nagy sírás - rívás lesz majd a sötétben, amikor a tentebabák rájönnek, hogy falacskáik mögött, még a semmi sincsen.

Mózesi doktornőm nagyon jó stratéga. 
Szívesen feldobálnám a levegőbe - örömömben őt.

nókomment

 

tompa vagyok, egyensúlyomat nem tudom megtartani. Fülemből, halántékomból vér szivárog. A padlón térdelek. Zúgást hallok. Nem tudom hol vagyok. Kissé kinyitom a vértől iszamós szemem. Látom, hogy egy apró szobában vagyok. A szoba hosszabbik oldalain kicsike ablakok sorakoznak. Az ablakhoz csúszok. Térdelve kinézek rajta, a felhőket látom, odalent erdők, folyók és tavak végeláthatatlan sorát. Az orromban már érzem is a bomló avar erős illatát.
 Tájékozódni próbálok, elmászok az ablaktól, de tudom, hogy vékonyka láncokkal le vagyok kötözve, felállni amúgy sem tudnék, mert szédülök is. Félig zárt szemhéjam közt kinézve cirill betűs feliratokat, lámpákat és kapcsolókat látok. Tőlem néhány lépésnyire bőrkabátos embereket. Élénken magyaráznak egymásnak valamit, rám mutogatnak és közben kárörvendőn vigyorognak. Visszamászok az ablakhoz, húzgálom a kezemmel és a lábammal a láncokat. Rögzítőszemekhez kötöttek ki a hóhéraim. A szemek a padlón és fejmagasságban az oldalfalra vannak szerelve, hasonlóan mint egy kerti fészer szerszámfüggesztője. A falon felhajtható ülések, csövek, tartályok, kötelek, zsákok, hálók és kicsike ládák vannak. A helyiség egyik oldalán boltíves, míg a másikon rovarszárnyra emlékeztető ajtókat látok.
 Sejtem, hogy hova visznek. Abba a sötét erdőbe aminek a tisztását fáradtságos munkával építettek őseim. Köveket, kisebb sziklákat hordtak össze egy helyre. Egész kis domb lett az a nemzedékek hosszú sora alatt. Tájidegen fák is vannak ott, ágaikon a tarisznyákat, szalagokat, falapocskákat a szél fújja, fujdogálja évtizedek óta.
 Szándékosan a zúgó szoba ablakainak a szegecselt rámáit figyelem, hogy a lehetséges jövőbeli események képeit nézhessem. Kanyargós utakon eljöttek értem, kiabáltak velem, ellenálltam, birokra keltek velem, majd többen lefogtak és úgy ütötték a fejem, el is veszítettem az eszméletem. 
Félnek tőlem. 
Nem akarok túlságosan ellenállni, hadd vigyenek, így legalább a többiek háboríthatatlanul élhetnek tovább. Elveszejtőimre nem engedem rá a képeimet, nem rejtem el őket betegségként a titkos gondolataikban. A segítőimet is elengedtem már életem delén, nincs már rájuk szükségem, kerestek másik gazdát maguknak, őt segítik egyesített erejükkel. 
 Támadóim cérnaszálacskáit még a kezemben tartom gyeplő módjára, bár úgyis hamarosan végem, nem így terveztem az utolsó napomat.
 Nőmnek cérnaszálon üzenek haza. Az asszonyok levágják hajfonatukat, a lányok kelengyéjükből a hajszalagokat kiveszik. 
Testem összetörik.
Roncsolt testem darabjait lemossák majd összevarrják, illatos kenőccsel bekennek, hajkoronákba fektetnek, szalaggal átkötött kendőkbe tekernek és a tisztás szélén álló fák lombkoronájába tesznek.



(ismétlődő álom az ezerkilencszázkilencvennegyedik és kétezerkettedik esztendő közt. Szuicid alapok? Esetleg olvasás a többemeletes könyvtárból?)

negyedik

a láncos korbáccsal harmincat sújtanak rám. Levesznek az oszlopokról, kezeimről – lábaimról a feszesre húzott vékony láncokat leoldják. Magamat nézem kívűlről – felülről, a bőröm felszakadt, az inakat, a hártyákat, kifordult ízületeket, nyílt töréseimet és a rongyosra szaggatott testemet látom.

Fáj. 
Egyedül vagyok. 
Félek.
Lábra állni nem tudok. 
Kínzóim kilöknek az utcára, mint egy véres rongyot. 
Röhögnek, belém rúgnak, szörnyűségeket mondanak nekem - az agyonkínzott emberroncsnak. 

Mászni próbálok, úgy megyek valahogy, mint egy lábatlan sündisznó. A város szélére csúszom – mászom, vércsíkot húzok magam után a földön. Tudom, hogy hamarosan meghalok, de előtte még meglátogatnak az állatok és az állatok után fog ballagni a fehér ruhás tanítóm. Ennek a tanítónak a nyakában egy kis medál lóg, egy aprócska körkereszt. Szavaival segít nekem, hogy a halálban el ne tévedjek, a jó álmok irányába menjek majd tovább. A lovam hátára felpattan a medve, hogy gyorsabban elhozzák a sebmosó vizet, a madaram irányítja a párost a magasból. A medve és a ló szájukban vizet hoznak, az öreg tanító ellátja a sebeimet, tüzet gyújt és levest főz. Az állataim elbúcsúznak tőlem. Elalszom és tudom, hogy hamarosan meghalok.

Az álomból kinézve, észreveszem, hogy megbénul a testem. Zúgó hangot hallok. (Háromszor történt már velem ilyen megbénulás, utána veszettül görcsöl a combizmom. Az borzalmasan fájdalmas.) Csak a szememet tudom ilyenkor mozgatni. Ez nem baj, mert a megfigyeléseim szerint, ha nyugton maradok, akkor utána ki tudok szállni magamból és felülről látom a testem. Látom a házat, ahol élek a húgommal és a szüleimmel. Látom az utcát, a villanydrótok magasságában repülök, háztól – házig lököm magamat tovább. Rácsodálkozom a rendetlen emberek udvarára és házaik elmozdult tetőcserepeire. A testem otthon marad, ami repül az egy áttetsző burok – hasonló mint egy műanyag palack, de nem fényes. A Sámsoni úton már a vasúti vezetékek magasságában vagyok. Kellemetlen érzés hozzájuk érni, ezért kellő távolságból a lendületemet figyelembe véve, kezdem meg a kikerülési manővert. A szülővárosomban mindig emberként repülök, de mihelyst elhagyom a határait, madárrá változom és minél messzebb megyek annál nagyobbá növesztem magam. Tudom, hogy reggelre vissza kell érkeznem az ágyban fekvő testembe, mert különben örökre álomban maradhatok. Amikor lököm magam egyik háztól a másikig, mindig kora este van, épp csak nem szürkül. Ennek a buroknak nem akadály az épületfal, képes vagyok átpréselni magamat rajta.

 Haldoklom, forogni kezdek. A forgástól leszakad a kezem, a lábam, nagy darabokban a bőröm és a vérem telespricceli az állataimat, a szerveim leszakadnak, a mellkasom felhasad, rosszul vagyok.
Álmodni kezdek, álmomban egy forgószelet látok. A forgószél én vagyok.
 Közben észreveszem, hogy a forgószél spiráljainak minden karján én vagyok. Sok arcom van. Egy-egy spirálkaron több egymáshoz hasonlító valamim ül. Minden valamimhez egy csomó kép tartozik. Forog a spirál egyre gyorsabban és gyorsabban, a valamijeim mindegyike lerepül. Ahogy leszakadnak a forgástól, egyre jobban félek. Aztán a semmibe kerülök, ekkor már nem létezem!!! Ez a legfélelmetesebb az egészben, ez a halálnál is rosszabb: a létezés színes forgatagából kizuhanni! Elhagynak a gondolataim, kiüresedem, megszűnnek létezni az arcaim is. Borzalmas a nem létezés és egyébként félelmetes is. 

Rettegek. 
Három napig vagyok így. 
Szörnyűség, elmondhatatlan a rettegés.

 Aztán ebben a hatalmas kiterjedésű üres térben, fölém úszik a körkereszt, a gerincem vonalában van jóval fölöttem. A körkereszttől szépen megnyugszom, ő hozzám tartozik és én hozzá. Balra indul meg, ahogy lassan felpörög, úgy engedi ki magából a hőséget, majd új testrészek, új szervek hullanak ki belőle és a spirálkarokon üldögélő valamijeim újból feltűnnek, melyek csoportokat alkotva közelebb kerülnek egymáshoz és így egymást erősítik. A képek új sorrendben kapcsolódnak immár egymáshoz. Az új sorrend is a körkereszt forgásától van. Egy vakítóan fényes, újjászületett testet kapok így. Ennek nagyon nagy ereje van, ezzel a testtel tudok majd ismét a sötét birodalmakba bevilágítani és ott feladatokat végrehajtani. 
Ezután saját országomba utazom, az iskolámba fogok nyílegyenesen repülni. Hátranézve a Föld bolygó akkora már csak mint egy borsó. A Tejút mentén siklok ki ebből a galaxisból.
 A könyvtárbéli öregek, mind a tizenkettő, már ott várnak az osztályteremben. Hat a jobbomon, hat a balomon. Középen tábla, amire a jövőt írják vagy térbeli képet mutatnak rajta. Pár tucat öreg van egyébként összesen, körülbelül ötvenen – hatvanan lehetnek, ők is a könyvtárban vannak.
Gyerekeket mutatnak nekem a táblára vetített filmen, akik nagyon rosszul vannak: sírnak, üvöltenek, félnek, hisztiznek és közben irtózatos dolgokat hánynak ki a szájukon. Én ezeket a okádásokat felnyalom, megrágom, megemésztem és az alkotóelemeket - rendezetten visszaadom nekik, hogy gyógyuljanak meg tőle. A hányadék az én emésztésemtől nem lesz kevesebb, csak rendezettebb lesz majd. A következő táblán felnőtteket mutatnak nekem, akikben az öregek jele nem párban van a jobb és baloldalon, ezért ők betegek. Sokféle betegség van, ezektől nagyon ki tudok fáradni.

Az oktatás után elmegyek a fürdőmedencémbe, köszöntöm az ott lévő embereket - nekem a felnőttek is gyerekek - és megnézem az innen eredő kis patakomat, ami a Földig folyik le a csillagrendszerek közt. A kellemes gyógymedencében a karomban tartom, szabadon lebegtetve a betegeket úgy, hogy a hat – hat öreg a medence két szemközti oldalán áll. A folyás mentén indulok haza szélsebesen. Mindig a Tokaji – hegy felett lépek be a légkörbe lapos szögben és a bolygót egyszer körberepülve érkezem meg az ágyamba. Gyönyörű a Föld.

Reggelre őrületesen fáj a combom, biztos izomgörcsöm volt az éjjel. Magnéziumot és kalciumot iszok.


 (Ezeket a dolgokat érthetően leírni – elég bonyolult dolog, mert egy időben - valószínűleg több dolog is történik bennem. Ezenkívűl nincsenek is rá szavaim.
Kíváncsi lennék lepkés tudósdoktornőm magánjegyzeteire, amikor is az első ill. a második kisterápiára (kétezertizenkettedik és kétezertizenhetedik év kb.) jártam hozzá. Valószínűleg teljesen ellentmondásos lehettem. Vajon a pszichodráma, darabkáim melyik csoportját mozgatja meg és melyeket hagyja érintetlenül? Az állataim az egymáshoz közelebb ülő arcaim csoportosítása?
Állapotváltozásaim során abban a hatalmas térben lenni, hát...néha a pokol, néha pedig a mennyországon is túl van.
 Az álom legvégén vadállat keresztény apokaliptikus képek következtek, azt nem merem most még a naplómból erre a felületre kimásolni. Ha muzulmán országban élnék, akkor milyen képeket látnék? Az arcaim minősége a személyes névmások változásával jár együtt.)



belső történés napja: kétezerharmadik esztendő október havának tizenkilencedig napjára virradóan

 

kimondta

a hárombetűst. Elmélyült játéka után odajött hozzám és 'úgy' szólított. Nem az automata gyerekbeszéd után, amikor is képek tucatjait próbálja a külső memória rendszerezni, a se eleje - se vége mondatfüzérek és a szélfúvott érzelmek kíséretében...
A mosogató mellett álltam akkor, szívemet kés járta át, a lábam reszketett, sírtam, nagyon sírtam és közben Czeizel doktort, majd a hajam fehér foltját láttam.
A kisgyerek anyja magához szorított és így elszenderedett bennem az üvöltő fájdalom.

 

vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)