bagoly mondja…

már csak egyet kell aludni, 
péntek reggel egy jót borzongani, 
napközben sűrűn az otthoniakra gondolni,
a vonaton már erősen mosolyogni, 
robogót beindítani, 
szívem bérleményét birtokba venni, 
szeretetvacsorán közösséget vállalni, 
meseolvasás után - fektetéskor - illedelmesen elköszönni,
ámbár este a kiskapun átmászni, 
mátkámmal a tábortűz parazsánál hajnalig fényes pokrócokba burkolózni,
szombaton zsaluzni,
délben velük ebédelni,
délután betonozni,
szombat este életművészekkel szalonnát sütni,
majd a kertek alatt újra-és újra visszamászni,
vasárnap egész nap sz.i.a.-zni.

(sok ni)

kétezertizenöt karácsonya per öt

őzikéset álmodott.
 Mind a ketten őzikék voltunk - azt álmodta, így mondta el nekem reggel, amikor a kismadarak felébresztettek bennünket a kis sátorban: 
"Az őzikék nagyon kíváncsiak és nagyon ijedősek is, viszont szép fülük van, pettyesek és ugrani is tudnak. Ő ment a sötét, hideg erdőben egyedül, félt, mert minden zizzenéstől, fuvallattól, madárzajtól nagyon megijedt és szaladt messzire, ahogy a kis lábai bírták. Nagyon szeretett volna már olyan helyre szaladni, ahol nem kell félni, ahol őt nem fogják bántani és nagyon fogják szeretni is. De nem talált sehol ilyet a sötét erdőben. 
Egyszer jött egy kis állatka utána, de az még jobban félt valamitől, annyira nagyon félt, hogy a rohanásban megelőzte. Így most már ketten rohantak. A kis állat pedig hirtelen irányt váltott jobbra és ő pedig utánafutott. Az a kis állat egy erdei manócska volt.
Egyre nagyobb világosság vette körül és meglátta a szemével az erdőnek a szélét és lassan megnyugodott, meg is állt. Tetszett neki ez hely, mert a sötét erdőbe be tud futni, ha mégis megijedne megint, de ugyanakkor az erdő szélét is látja, ahonnan a világosság jön.
Itt volt egy kis ideig és látta, hogy ott a világosságban, van egy másik őz, aki épp olyan kicsi mint ő és még a bolyhos füleit is úgyanúgy tartja, ugyanúgy tud füvet keresni, viszont nem tud olyan szépeket ugrani.
Ők így nézték egymást és a világos őz besétált az erdőbe, de először csak megállt és nagyon nézte őt és utána közelebb sétált hozzá a hosszú lábaival. És akkor már jó volt neki vele lennie, mert tudta, hogy ő olyan, mint a másik. A világos őzike is félt régebben, sokat félt, zajoktól, emberektől, másféle állatoktól is.
Azt is észrevette, hogy gyerekkora óta ment utána, akkor is amikor szomorú volt, de annyira hogy az orrát az avaron húzta. Amikor az orrát húzta a földön a nagy szomorúságban, zajban, félelemben, elhagyatott magányában mindig hátranézett a világos őzikére, hogy vajon utána fog akkor is jönni, amikor már majdnem az erdő szélén bandukolt? 
Igen, amióta észrevette őt, mindig ment vele, kis távolságot tartva tőle. Mert ha a másik közel jött - amit ő mindig nagyon szeretett volna, de nagyon félt is tőle - akkor elszaladt tőle, pedig tudta az eszével, hogy nem kell tőle félnie, de a szíve nem tudta ezeket és kis bolondságokat csinált utána a sötétségben. 
Ugrálóst, avarban gázolóst és bújócskásat kezdtek játszani. Ők nem tudtak beszélgetni egymással csak a mozdulatokkal és a tekintettel tudtak. Nem mentek egymáshoz közel, de így messziről is tudtak egymásra gondolni, sokat gondoltak egymásra, még álmodtak is egymással.
És egyszer csak úgy gondolta a sötétben lakó kerek szemű őzike, hogy most majd ő megy ki az erdőből a világos őzhöz, hogy közel lehessen hozzá, mert az őzek sem élnek örökké.
És kiment hozzá. 
Úgy lépdeltek egymás mellett. 
Közel. 
Nem akart már félni többé tőle. 
Elvitte őt a kedvenc helyére - ahol egy kis patakban, még kisebb halacskák úsztak - és megmutatta neki azt a helyet. Az orrával közel hajolt a kispatak öbléhez és kis dünnyögős hangot adott a szájával úgy nézte és a másik őzike is közel hajolt a halacskákhoz. 
Gyönyörűséges és végtelen csend volt. 
Nagyon jó volt, mert csukott szemmel is tudtak már egymásban gyönyörködni a víztükörben. Nagyon tetszett a világos őznek, mert a sötétebb őzike az orrát összeráncolta játékból és úgy figyelte a halacskáit, ők így is tudtak már játszani. Azt mondta neki, hogy ő is szeretné megtanulni az orráncolást, amíg ezt buzgón gyakorolták, nagyon sokat nevettek. És így már egészen egymás mellett voltak, érezte a sötétebb szőrű őz, hogy otthonos melegség jön ki a világosnak a bundájából és már nem félt tőle többé."

Amíg hallgattam reggel az álmát a menedékben, sírtam. 
Nagyon sírtam. 
A kis mesélőm pedig megsimogatott és a nevemet belesúgta a füleimbe.


(már csak képtöredékekből és a bonyolult érzéseimre hagyatkozva tudtam rekonstruálni ezt részt. 
a legnagyobb lélekrészeimnek biztosan saját érzés-és gondolatvilága lehet, hisz csak tőlük kaphatom az intuitív képeket, mert ők is ebből a térből vesznek fel - valószínűleg korlátlan mennyiségű – információt...?)

belső férfid, belső nőm

(teljes illeszkedés?)

napok múltak,
majd,
napkeletről jött egy új nap,
ott a tájvédelem táblájánál,
locsogott rólunk a rét.

te a nóniuszod nyergéből a földre ugorván,
én a motoregeremről lekászálódván,
lényed és múltad mindenestül elfogadván.

amíg a szavaidat hallgatván - 
- addig a füleidet,
sótartóid, kávés ajkaidat
elaprózott mozdulattal simogatám.
aztán...húú, a
bensőmben felfedeztem,
a te képeid nagylány...
és a lelked segítségével kérdezgettelek,
immár így tovább.

((rövid varkocsos amazonom is tudja ám irányítani álmát, amit ma, a kétezertizennyolcadik gyereknapon rajtam (elter)ülve és megkönnyülve bevallott nekem.))

mi hárman, egyébként hatan, amúgy megszámlálhatatlanul sokan

kétezertizennyolc május kilenc, szerdára virradó reggelére  álmodtam:
  
  a végtelen birodalom szélén vagyok a társaimnak egy szűk csoportjával, akik sokféle dolgot tanítanak nekem szaporán.
Ott van a lepkés tudósdoktornőm, a korán reggelecske doktornőm, a mózesi doktornőm, tőlem idősebb férfidoktorok is, őket nem ismerem még. (Fúú, milyen álom ez!?) Ők mindannyian egy olyan csoportban vannak, akik önmagukon keresztül vannak kapcsolatban a többi emberrel. Egyre többen leszünk a világban most már.
Most vizsga lesz: a belső beszédeimet fogom nekik mindjárt, szemtől - szembe megmutatni nekik.
Jó messzire megyek tőlük és felemelkedek egy picit a földtől, közben erre a rettentő hosszú útra gondolok, amíg ideértem. A belső részeim mindegyike már repdes az örömtől: a gondozóm és a harcosom boldog könnycseppeket hullajt, a kisfiúm pedig köztük állva a kezeiket fogva visongva nevet!
Intenek a csoporttársaim, én pedig így engedem el őket: 
 - Repüljetek, hasítsátok a magas eget. Keressetek, kutassatok, hozzátok el, amit találtatok!

 A doktorok mindegyike vakítóan ragyog, a kis cérnaszálacskáikkal messziről simogatnak engem. 
Kirepülnek belőlem, csend lesz bennem és elmondhatatlan érzések töltenek el. A részecskéim csak a végtelen birodalom horizontjáig száguldhatnak, mert tovább már nem látok. 
Mindhárom belső beszédem a szemem előtt változnak át óriási madarakká a végtelen térben, majd egymással körforgózva játszanak az égben, ismét indulásra készen. A madaraim evezőtollai olyan szélesek, mint egy repülőgép szárnytöve. 

 A kismadaraim játéka közben a gyermekkori rémálmomnak a vége jut az eszembe: a forgó körkereszt.

Sírva és nevetve ébredem.

kétezertizenöt karácsony per hat

*nincs ott a megbeszélt helyen, pedig azt egyeztettük le a kézzel írott leveleinkben, hogy a válaszüzenete utáni második holdtölténél találkozunk. A telihold három – négy napig teljes erejével világít, ezért addig ott várok. Az utolsó napon végre beborul az ég - hamarosan megérkezik a hónapok óta várt eső, de ő még mindig sehol. Nyugtalanul alszom el.

 Álomüzenetet kapok reggelre, keresek egy tölgyet, felmászok rá és a csomagomat a hétméteres kötelemmel a fakoronába húzom, ugyanazzal rögzítem egy villás ág közé. A csomagból csak a négyzetes formájú esőköpenyt, életmentő fóliazsákot és az egyik vizeskannát húzom elő, pár kéziszerszámot és a hátizsákomat is magamhoz veszem. Legyaloglok a hegyről a gazdátlanul hagyott autóroncsokhoz a város szélére és egy behajtani tilos táblát lebontok az oszlopáról, majd egy lakatlannak látszó épület bádog ereszcsatornáját leráncigálom. Visszamegyek a találkozási pontra és a garázda cuccokat felhajigálom a tölgyfára.

 Nyugat felé indulok a hegygerincen az álom szerint, z – alakban haladok, így egyszerre nagy sávot kutatok át. A betű párhuzamos szárainak elején és végén kis kereszteket hagyok magam mögött, hogy vissza tudjak jönni és semmilyen körülmények miatt ne tévedjek el ezen az ismeretlen terepen. Az eső rá - rákezdi, dél óta folyamatosan csepereg, nagyon lehűti a környező levegőt. Esteledni fog, szerencsére a horizonton lebukó nap majd sokáig megvilágítja a gerincet. 

 Végre egy alakot pillantok meg, még szürkület előtt. A földön ül, térdei felhúzva, feje ráhajtva, karjaival a lábait kulcsolja. Megértem, hogy miért nem találkoztunk ott. Ez a hely hasonlít arra a másikra, ugyanúgy itt is a tisztáson áll a földhalmocska. De vajon miért tévesztette el, mi történt vele, hogy három – négy óra távolságra várt engem – valószínűleg egyre fogyatkozó reménnyel és bizalommal - a kézírásban egyértelműen rögzített helytől? 

Mi vonzotta és tartotta itt?
Talán ez a kedvenc helye?

 Hangjelzést adok, itt vagyok: a vadgalamb búgását utánzom. Ha ő, akkor a jobb kezével megérinti majd a bal vállát. Ismétlem a jelet, nem mozdul, közelebb megyek, már csak negyven méterre vagyok tőle, amikor bizonytalanul megérinti a vállát. Megkerülöm és részben jobbról, részben szemből a közelébe megyek. 

 Sír. 
Nagyon sír. 
Nagyon egyedül van. 
Megint néz, úgy néz, balra, kicsit lefelé néz. 
Gond van.
Nem tudni mikor kezdődhetett.

Mellé térdelek és közben kisfiúvá változom. Nekem olyankor kis bizonytalan és kicsit halk, vékony hangom van, viszont mindent élesen látok. Mindkét keresztnevét mondom, felemeli a fejét, néz, nagyon könnyes a szeme, de nem lát a szemével. Máshol van. Még a haja is összeborzolódott. Az ujjait a markomba veszem, jéghideg, ruhája csuromvizes. Istenem, mióta ül és vár engem ebben a cudar időben átfázva, rémületben és révületben?! A szép neveit mondom ismét, fejét újra felemeli, tudom, hogy hamarosan visszatér. 

Kérdezem hát:

- Mit csinálsz itt te kislány, hogy hívnak téged? Eltévedtél? Hány éves vagy? Milyen évet írunk most? Hol laktál a kétezertizenötödik évben, melyik városban és melyik utcában? 
Jól válaszol, nagyon halkan mondja. Látom és érzem a tenyeremmel, ahogy alig észrevehetően megremeg. Ez nagyon finom remegés, nem a hidegtől van.
Ezért most már visszaváltozom férfivá és az igazi hangomon ezeket mondom aztán neki:
- Itt vagyok, megtaláltalak, János vagyok Debrecenből. Emlékszel a levelekre?
- Igen, itt vártalak napokig. Eláztam, fázom, kérlek segíts! 
Mondja elfúló hangon.

 Érzem, ahogy szétnyílik a szívem és a vérem bugyog az esőáztatta földre az ő szenvedése láttán. Ezek borzalmasan nagy és ellentétes lelki kínok. Őt a felnőttek és a nagyobb gyerekek is nagyon bántották, nem szerették, még tőlem is jobban bántották, ráadásul a kis darabkái még egymást is bántották. Ismerem ezeket a gyötrelmeket jól. Az összes emléktára most egyszerre nyílott ki. Miért instabil még most is a rendszere? 
Szabályozástechnika, Függvényanalízis, Automatika mérnököknek című tanulmányaim jutnak közben az eszembe és a gondolatommal egyidőben - egymáshoz lazán csatlakozó és fényesen lüktető szőtteseket veszek észre kettőnk körül, amelyek védelmezően körbefonnak bennünket. A szőtteseket egy távoli pontból nézve ugyanolyannak látom, mint amiket a Tiszánál álmodtam. 

Itt vannak most a nagy részek, amelyek jól válaszoltak a kérdéseimre és itt van a többi kicsi is, amelyek a különféle képeket furcsa módon, rendre szétválasztva tárolják. A kis részek is igaziak, sokféle - ámbár nem egyező tulajdonságaik vannak. Két - három nagy rész és több kis darabka van benne. Öt vagy hat kisebb rész volt benne negyven évesen is, ezek a darabkái - akkoriban - az írásain keresztül is meg tudtak nyilvánulni. Személyes találkozásainkkor pedig kis szünetekkel kapcsolgatta ki - be a fokozatokat. Miért választódnak benne szét az emlékek, miért osztályozódnak apróbb darabkákra, miért kerülnek a szétosztályozódott kép - és történetemlékek külön - külön emléktárba? Miért pont most nyíltak ki egyszerre ezek a különálló emléktárak? 

Talán a közelségemtől került már megint ilyen állapotba, mint a múltban jópárszor, amikor még negyven évesek voltunk?!

Baj van, nagyon nagy. 
A ruhája csuromvíz, ajka szederjes, már nem fázik. 
Eldől. 
Felveszem. 

Szürkül és esik az eső. Nem engedem, hogy mélyen elaludjon. A karomba veszem, sietek vele a fák alá. Zöld poncsómból félereszes menedéksátrat húzok felette. Két sarkán a gyűrűket kis ágakkal a földbe szúrom, másik két sarkát a szomszédos bokrokhoz kötözöm az összehúzó zsinórjaival. Magánál van, tud még beszélni, de már nem hallom. Mondom neki, hogy meztelenre fogom vetkőztetni és utána én is azt teszem. Már csinálom is. Száraz alsóneműimmel szárazra törlöm a még mindig pompásan izmos testét. Kisméretű lámpámat a zsákomból előkapom, kis hajlatait is megvizsgálom, friss fájdalomsebek nyomát keresem a drága testén. Az avarból puha ágyat formálok. Hosszúszárú zöld zoknimat a lábára húzom, könnyű dzsekimből és nadrágomból derékalj lesz, arra a száraz felsőruháimat terítem, hátamra fekszem, őt kisbaba módjára a mellemre fektetem és így az ezüstzsákba, mint egy óriás zokniba belebújunk. Ezüsthaját a sapkámba bújtatom.

Másnap délutánra már melegem lesz az életmentő fóliazsákban – végre felmelegedett! Csomó mindenen gondolkozom közben. Estig szorítom, két erős karommal a derekát átfonom, hátán, haján, karján, lábán, fenekén a tenyereim nyugtatom, hogy az én kimeríthetetlen belső hőforrásom visszamelegítse az övét. Ahogy simogatom a borzas haját, észreveszem az ujjaimmal, hogy a hajában két kis állatka lakik, akik valahogy a fülébe kapaszkodnak, de nem tudom a sötétben megállapítani, hogy miféle állatok lehetnek. Felébredt a szendergéséből, tudja, hogy mi történt, nyugton marad. 
Kérem, hogy maradjon rajtam még. 

Most már semmi baj és amúgy igazándiból is elaludhat a mellkasomon, a szeretetem dobogása vigyáz rá ma éjjel, mert most már aludnom kell. Mondom, neki hogy most ugyanazt fogjuk álmodni, de ő csak részletekre fog majd holnap reggel emlékezni. 
Az égi könyvtárba kell most mennem nyomozni. A ponyva kopogására alszunk el mindketten.

Ébredezünk, a kíváncsi kismadarak a füleinkbe nagyon belefütyülnek az erdőben.
Reggel van. Mindjárt elmúlik. 
Elpirulok. Rám mosolyog.

 Titkom. 
Szentem.
 Kincsem. 
Női részem.


(ez az álomepizód is többszörösen beágyazott részekből áll)


kétezertizenöt karácsony per három

 

mászok, egyre csak mászok. Ahogy mászok, úgy szakadnak le alattam a létrafokok. A többemeletes könyvtárban vagyok. Ez egy többtornácos – egymásra nőtt ház, minden szint tornácára ki lehet menni és onnan lehet nézegetni a földet és az eget. Minden szintnek égboltja is van. Én akármelyik szintre bemehetek, de a létrán vissza soha nem jöhetek. Mindig csak spirálisan ereszkedhetek lefele.
 
Az őzikeszemű, kicsi virágszálam a nyakamban ül, most ébren van. Ahogy megyünk a nagyon hosszú létrán fölfelé, befogja a szemeimet játékból. Vele különben nagyon jókat lehet játszani és hosszú meséket is tud nekem mondani. Azt mondja nekem, hogy ő még sosem volt ilyen magasan és már nem is fél. 
De nem ám, velem nem félnek a gyerekek! Minden szintet megmutatok az elveszett, de megtalált kicsiknek, hogy majd később ők is eligazodjanak benne. 
A létrafoknak parancsolok, így aztán csendben törik. A középső szintre megyek, ott megállok, a szint kapuőre felismer – gyakran olvasok itt, beenged. Szeretek itt lenni. 
Ezen a szinten az emberek vannak megírva könyvekben. Más szinteken másféle dolgok vannak: a Föld története, állatok, nagyon régi történetek, találmányok és szerkezetek, gyönyörű zenék, fénylő gondolatfolyamok, bolygók, csillagok, az örök anyagtalan és végtelen időtlen csend. Ez a könyvtár felfoghatatlanul óriási és folyton építik. Sokmillió cérnaszál vezet ide a világ minden részéből, ez olyan, mint egy kiapadhatlan forrás, minden cérnaszál innen ered.
 
Nevek szerint tájékozódom benne, a nyakamba befészkelődött kisleány történetét keresem. A kislányt örökbefogadnám, hajajj - én nagyon beteg kisgyermekeket örökbe tudnék fogadni amúgy, hogy az utolsó heteikben ne legyen egyedül a kis lelkük. A kicsik amikor egyedül vannak, akkor a felnőttek számára is félelmetesen sivár helyen vannak. 
Mókushangon sírok az álom közben, amikor erre az érzésre gondolok.

Megtalálom a kisleány és a hozzá tartozó felnőtt történetének a házát, a történetek könyvekben – deszkalapokon vannak tárolva. Minden deszkalapon egyköbméteres könyvkupac van. Annyi deszkalap van, ahány szintes a könyvtár. Legtöbb házban három - négy, esetleg öt kupac van és vannak házak, ahol csak kettő – három, a többi deszkalap üres. Egyforma kupacú házak egy területen vannak, így könnyű felismerni ezeket.

Ez egy olyan könyvtár, ahol nemcsak a múlt őrződik, hanem a jelen és a jövő is. A jövőt, mindig a jelen írja. Ezeket a könyveket az öregek néha átforgatják. Időnként, egyes házakban a történeteket, az öregek újraírják. Ez nagy ritkaság. Az öregeknek nagyon sok dolguk van.

Szétnézek a házban és kiválasztom a könyvkupacot. Megtalálom a keresett könyveket, olvasom ... de hát ezek a könyvek nincsenek tele, lapok durván kitépkedve hiányoznak, a fejezetek is hiányosak és meg - megszakadoztak a mondatok. Ebben a házban minden raklapon vannak könyvek, viszont csak két - három kupac van, a többi raklapon pedig elszórtan vannak a könyvek. A könyvek gyönyörű ábrái és képei viszont hiánytalanok, ámbár befejezetlenek, a történetek egy részéhez pedig nem a megfelelő képek illeszkednek! Áhítattal nézem a képeket, eközben magamat és a kis csomagocskámat, ezt az álmot és ezt a pompás architektúrájú könyvtárat – már megint - kívűlről, a végtelen csend birodalmából látom, ahogy a kisleány képeihez tartozó összekeveredett történetek közt, hosszasan elmerengek. Ezek kis egyszerű képek, de nagyon fontosak ám! 

A kisgyerekek meseszép történetei a szörnyűségek miatt szétszakadtak, ők pedig elvesztek, bolyongásukban borzalmas helyekre tévedtek. 

A földre szállok spirálisan ereszkedve, erős vállaimon az értékes gyöngyöcskémmel. 
Értem és most már a leendő dicsőséges királynői pompájában látom őt! 

Tudom, hogyan fogom ezt az álmot újjáálmodni, igen, azt fogjuk majd csinálni.

Leemelem a vállamról, mert közben elaludt, mosolyog is álmában és a köpenyemben most előre kötve viszem tovább. Kétfele választom szőkésbarna haját és be is fonom neki. 
Amikor felébred, akkor elmondja nekem az álmait, így beszéltük meg este. Ezért nagyon várom már a reggelt.

Megállapítom magamban, amikor a könyvtárra kívűlről nézek, de mégis benne vagyok, hogy szeretem ezt a szót: amúgy. 

Különben, ő már nemsokára nagylány lesz, nagyon ügyes már. 
Amikor repülök, akkor a gyerekeket mindig magamhoz szorosan kötözve viszem. 
Ők is imádják a repülést.