végzetes

 kedves blogom, most egy fejezet, egy fejlődési minőség végéhez értem. Ígérem neked, hogy mostantól másról és másik személyes névmásban is írni fogok. Amit megtudtam az előrehaladott önismereti utam során magamról, éppúgy tudok dolgokat másokról – függetlenül attól, hogy az illetőt egy professzionális pszichológus elemezte vagy sem. A cérnaszál – mező úgyis ki fog nyílni – az mindig kinyílik az emberi kapcsolatok során, ha szükséges akkor álmodok tovább és majd kisegít az intuíció szent forrása, amikor kell és akinek a segítségem kell!

 Megpróbálkozom majd érthetően leírni a belső figurák fajtáit, feladatait. A pár perces és a hosszabb, több órás ill. pár napos alakváltók és a belső lények kapcsolatát. A hangulatváltakozást, a részleges és teljes memóriazavart, részben fiktív - részben valódi történetek meseszőttesét, a kontrollálatlan viselkedéseket és a misztikus kísérőjelenségeket is (Akkor nagyon észnél kell lenni!! Végzetes esetben Ágnes doktornőm - aki a hosszú szempilláival kormányozza magát lélekországban – rendelőjére gondolok: a fonott vesszőbútorokra és a finom játékokat rejtő fekete asztalra, mint megtartó erőre). A vezérlő virágzat formájáról, tanítói szerepéről is (erre már metaforákat körülményes lesz farigcsálni).

 Mi felnőttek is épp úgy memóriaszektorokból, töredékekből, lélekdarabkákból összegyúrt kovászként állunk a földön, mint a kisgyerekek, akik elsősorban a szűkebb, másodsorban a tágabb szociális környezet egymásra ható interakcióiból építgetik föl a szituációk pontos belső másolatait (kétszereplős akció-reakció folyamatot).
Mindenkibe egy pompásként induló mindenség van beleszerkesztve, aminek egy részét érdemes megismerni és felfedezni, mert különben átszivárog a mindennapokba és átveszi az irányítást.

 A emberi interakciókban a belső figurák is kölcsönösen részt vesznek, ha másképp nem is, de a háttérből mindig figyelnek. Ők, a doktornőimben már régen a nyugodt álmaikba szenderültek. Kedvezőtlen esetben (hetedízigleni leszármazási vonal mentén) a figurák közt harc, megvetés, szégyen, hibáztatás, agresszió és a szeretet elutasítása miatt a belső lények pont azok az emberek ellen fújják a mantrát, akik az irányított és tudatos szeretetüket érdek nélkül adnák.

 Úgy gondolom, hogy az álombeli teljes széteséseimnek soha nem lesz vége, valószínűleg így gyakorol a lelkem a végre. 
Egészen megilletődöm, hogy a sok évvel ezelőtti álomtörténésekben látottak mostanában valósultak meg, tehát most már egészen biztos, hogy teljes egyidejűségben zajlik az élet és oda-vissza a két világ közt átíródnak a képek? 


Az entrópia a kezeletlen, traumatizált társaimat fokozatosan darabokra szakítja és végül elpusztítja, még a Biblia¹ is írja. 


¹ Lukács 8:17-18, Lukács 8:33



(fúú...eléggé rendben vagyok, szívdöglesztő férfi vagyok, a 24. héten két napon keresztül telepatikus dolgok történtek velem, ja és vakoltam a fürdőszobafalat. 

2020.06.22. hétfő, a fentieket csak kiegészíteném még: ha a belső figurákhoz és lényekhez nincs szabad hozzáférés, akkor azok a háttérben folyamatosan rombolják a személyt, az illető pedig ezáltal a szűk szociális környezetét. A belső figurák saját emlékekkel, érzelmekkel és gondolatokkal bírnak - sőt beszélni is tudnak, őket kell a másvilágon felfedezni, mert különben kontrollálatlanul átveszik az irányítást. Ezekhez a figurákhoz alapesetben nehéz a hozzáférés, a biztonsági rendszereket erővel nem szabad áttörni, mert még rosszabb lesz a személy élete, csak gyengédséggel és türelemmel - folyamatosan visszajelezve, mire megtanulnak bízni.)

a személyiség ereje

pszichodráma közepén vagyunk … már történt pár egészen figyelemreméltó dolog a belső világomban. 

 Az előző ülésen a „húsztonnás” sztorimat játszottam el - már terhelhetőnek éreztem a többieket - ami kétezertizenhat őszén történt. A főszereplő, mint protagonista én vagyok, „süteményes” Eszter doktornőt választom antagonistának, azaz az apámnak - célszerűen őt hatalmazom fel egy indulatos személy megjelenítésére, míg anyámnak az egyik látványosan gesztikuláló – amúgy bizonytalan – csoporttársnőmet. 

 Mielőtt játszani kezdünk, a vezető és helyettese közé ülök, Eszter ráteszi az áldást adó kezét a térdemre, míg én elmondom többek közt az előzményeket is: 

 - Magamat és a környezetemet kívülről látó esemény máskor is előfordult, ez néha elég komoly, mert akkor a személyes névmások összekeverednek legfeljebb egy órahossza erejéig, vagy amikor elfeledett gyerekkori történés ugrik be, akkor nem tudok rendesen beszélni és hibás a ragozásom ill. a rendkívüli - néhány évente ismétlődő álmok miatt sírok, reszketek és hónapokig gondolkodom a látottakon. 
Azt is elmondom, hogy interszexuális állapottal élek, férfiként. Ez utóbbi letaglózza a többieket. A doktornőnek már régebben elárultam ezt a dolgot.

 Ötcsillagos traumák éveken át: heti rendszerességgel ismétlődő rémálom kisgyerekként, megszégyenítések, fenyegetések, lakásból kizárások, sorozatos verések, aztán a meddőség tragédiája, majd egy csomó-csomó kudarc.

A doktornő – tapintatosan - rövidre fogja az interjút. Üti - vágja a témát, észrevettem már a tréning legelején, hogy kiválóan érzékeli a csoporttagok színeváltozásának előszelét. 

 Nyugodtan rá merek hagyatkozni, biztonságosan megmutathatom magamat neki … ha óriási gond lesz, akkor úgyis jönnek a harcra kész állati segítőim vagy ha esetleg a drájvert ismét újrahúzná a soron következő Öreg, akkor vigyázna rám a körkeresztem is … bár ez csak a rendkívűli álmokban történik így, de ez most itt kizárt. Nem hiányzik, hogy a másvilági időtlen időfolyam ebbe a térbe behatoljon és a misztikus jelenségek elkezdődjenek, pláne a totálisan védtelen csoporttársaim között! Legfeljebb majd Eszter doktor visszahoz a mába, a mostba. – Gondolom magamban.

 Berendezem a színpadot, székekkel, párnákkal, pokrócokkal, beállítom a szituációt a szereplőkkel: távolságok, testtartások és utána beleengedem magam a történésbe. Közben tudom, hogy a környék legjobb mélységi felderítőjével dolgozom most együtt. Bátor és erős lélek, szilárdan meg tudná tartani a pozícióját és nem hátrálna meg a másvilág felderítetlen birodalmainak nagyhatalmú lényeitől. Alázatos velem és tiszteletet ad nekem, ez épp ugyanaz az érzés, mint amit „lepkés” Ágnes és „stresszkezelős” Hajnalka doktornők sugároznak felém.

 Nem tudom mennyi idő telt el a drámajáték közben, van egy pont, amikor kiesik a külvilág hangja és képe … nem is tudom, hogy meddig voltam odaát, Eszter erős hangjára térek vissza, az arcát és a hajzuhatagát látom csak, nincs perifériás látásom! Már nagyon közel van a katarzis. Nagyon nagy terheket hordozok és ő át tudja ezeket venni!

 A játékbeli szüleim ezért egymás mellé állnak, a színpadi segítők kispárnákat adnak a kezembe, minden párna ólom lesz, ahogy visszaadom nekik a terheket, amik nem is az enyémek, nem is tartoztak hozzám, csak koloncként akadályoztak évtizedeken át.


Tőmondatok gyűlnek köröttünk, feltornyozva a kezükben és a szőnyegen mellettünk.


Kimondani nehéz párnám: „Háziállatokhoz bújtam szomorúságomban, elhagyatottságomban, gyerekként”. A doktornő becsukja a szemét, lassan fejet hajt és felragyog a gyógyító fény.



(Míg írom a szöveget érzelmi emlékekből és papírfecnikre rögzített – a 2018. év végi – eseményekből, addig Lábas Viktória énekli a Kékmadarat és az Akarsz - e játszanit aztán az Utolsó Mohikán filharmonikusai szólnak, odakint koncerteznek a tücskök és nyílik az akác. Picit sírdogálok.


Május eleje óta hetente egyszer beszélgetek telefonon a doktornőmmel, nem terápia, inkább konzultáció jelleggel, leginkább a másvilág biztonsági rendszereiről és ezek bonyolult kombinációjáról, az egyidejűségi dolgokról, az álmokról, a soklelkű emberekről, a világszervező hatalmas lényekről, az intuícióm képi ill. szöveges formájáról … meg még ilyenebbekről (…), ezektől a témáktól egyesével is simán egy hátast lehetne dobni. 

Még a Covid-19 miatt felállított profi vezetési pontról, a Kenézy-kórház fejlesztéséről is beszélünk. Lehet, hogy jegyzetel is közben, mert néha visszamondatja velem a közléseimet. Utólag javítom, mert ezt rosszul írtam a kezemmel: memorizál és pontosít.)


Kelt: 2020. év, 21. hét

helló Bea!

Elkezdődött a május, ittléted ötödik hónapja…

Mindennap feszültség van, amikor itt vagy, nemsokára elfogy a türelmem. Kértelek, hogy változtass a furcsa szokásaidon, viselkedéseden. 

Semmi nem történik, csak jogaid vannak - azt látom, de alkalmazkodni, netalán együttműködni nem akarsz. Nem is tudom, hogyan fogsz így bekapcsolódni a műszergazdálkodáson folyó napi munkába? Mondd, milyen munkát adjak neked?

Január óta napjában többször szellőztetsz, annak ellenére, hogy rosszul záródó vasablakok vannak tömítés nélkül az épületben, ezért állandó a légcsere - kértelek, ne csináld, nem bírom a huzatot, télikabátban kell ülnöm az irodában. Most is beteg vagyok, tiszta huruttos, immár harmadjára január óta! 
Aztán nemtetszésedet fejezted ki, hogy nem bírod az állítólagos „büdös” szagokat sem. Látod pont emiatt kedveztem neked, még az ebédidőmet is áttettem 14 órára, amikor neked letelik a munkaidőd. Kenyeret, krumplit, rizst, főtt-és kelt tésztát, süteményt egyáltalán nem eszek már 2015. ősze óta. Szerinted, én mennyire bírom a te ebéded szagát? Ételfutár hozott számtalan alkalommal pizzát, dobozos ételt, mondd - ezután miért nem szellőztetsz ki? Nem is érdekel, hogy a viselkedésed mennyire nehéz tolerálni? 
Gyakorta gyárilag csomagolt dobozos tejszínt, félzsíros túrót, csészés mascarpone-t, félkemény fóliás sajtokat hozok magammal ebédre. Igaz, füstölt szalonnát, kolbászt is. Ezt is véleményezted, hogy büdös! A gyári bontatlan csomagolást. Persze. Neked minden büdös és rossz, ami velem kapcsolatba hozható. Nem tévesztesz össze valamelyik bántalmazóddal?

A kórház különféle osztályairól a napi műszerjavíttatás miatt is, gyakran jönnek kollégák akár hozzám vagy Ancsához, Mónihoz, ahogy elmennek, már nyitod is ki az ablakot, meg sem kérdezel, hogy nyithatod-e, ja és rám se nézel?! Bebújsz abba a kis erődítménybe, amit magad köré építettél a magasra húzott monitorral, székkel, kabáttal, iratrendező fakkokkal.

Ki vagy te? Miért élsz vissza a hallási fogyatékoddal sorozatosan? Jó a hiszti, élvezed, hogy a te akaratod érvényesül, ezt tanították a szüleid?

Így mondtad, még februárban: „te nem parancsolsz nekem!” És számomra érthetetlen szitkok garmadáját szórtad rám, mint ahogy azóta többször is. Szerinted ez jó így nekem?

Véleményezted, hogy miért mosok napjában sokszor kezet…pont te, aki állítólag annyira érzékeny a szagokra meg a testi higiéniára? És akkor még nem is volt kijárási korlátozás…Ismétlem ez egy kórház, járó-és felvőbetegek tucatjaival. Kilincsek, fogantyúk, kézfogások utána pedig önkéntelenül is nyúlok a szememhez, számhoz. Aztán jött a Covid-19-re való felkészülés, ami azóta is tart, ha te még nem is tudod. Ezt is véleményezted: „csak felfújja a média, nem komoly dolog”. Aha.

A járványcsúcsokra való felkészülés és a kórházi kapacitások bővítése miatt napi szintű a fokozott stressz a kivitelezési munkák előkészítésével, megbeszélésével, lepapírozásával és itt van ráadásul a te viselkedésed.

Figyelj Bea, nem én harcolok veled, hanem te harcolsz a környezeteddel. Nagy különbség. 

Látod, kaptál új számítógépet, új széket. A két munkatársnőmnek eléggé fáj a dereka, az egyikőjük emiatt a szőnyegen alszik, itt dolgoznak több éve elhasználódott eszközökkel és eszközökön. Arra gondoltál már, hogy nekik vajon fáj a derekuk, a hátuk? Vagy ez sem számít? 

Csak te, te és te vagy a fontos?!

A legújabb sztorid a „home office” óta, hogy én kikapcsolom a monitorod, beleülök az ergonomikus székedbe, szándékosan összemorzsálom az asztalod. Többször elmondtam, hogy nem nyúlok hozzá, de persze te továbbra is engem gyanúsítasz és valószínűleg átkozol is, mert beszélsz valamit és az arckifejezésed ilyenkor haragos. Na, ez mind hulljon vissza az életedre! Nem tudom, mondták már a haverjaid, hogy a nemzetközi klímavédelmi egyezmények miatt az elektronikus eszközök egy része automatikusan kikapcsol, ha nem használják. 

Mégegyszer visszatérve a szagokra: január - februárban a szomszédos épület lapostetejét mintegy 2-3 héten keresztül bitumenezték. Azt a nehéz, fullasztó kátrányszagot észre sem vetted? Szellőztettél, nem öt, hanem 20-25 percig, naponta többször! Biztos, hogy rendben van az orrod? 

Itt volt ez a ruhafogas és a falvédő felszerelés még január elején, majd a szkennelési probléma: ja, hogy neked derogál a jelenlegi szkennelési munkád miatt felállni az íróasztalodtól és a szomszéd irodába pár lépésnyire átsétálni? Tudod, hogy kirohansz a folyosóra amikor frusztrált és dühös vagy? Miért nem tudsz uralkodni az impulzusaidon? (Négyen használunk egy szkennert, csak úgy mondom). A harag, az impulzuskezelési probléma, az alkalmazkodási képtelenség, mások érzéseinek semmibevétele - és szándékainak félreértelmezése, szemkontaktus nem tartása, ez mind - mind egy tőről fakad.

Megérkezel a munkahelyedre már hallom az ajtóból, hogy zihálsz, nagyon hangosan veszed a levegőt, belépsz, ránézel a vasablakra, aztán már téped is fel. Eszeveszett takarításba kezdesz az asztalodnál… Lehet, hogy csak simán rettegsz a zárt terektől és egyik - másik halló embertől? 

Most rajtam fogod leverni, azt a vélt vagy valós bántást, amit elszenvedtél másoktól? Szerinted rendben van ez így? Gondolkodtál már azon, hogy mennyire félreértesz engem? Mondd hova fogsz szaladni, melyik jogvédő egyesülethez?!

Bea, szörnyű veled a munkahelyi élet. Hiába mosolyogsz szépen, kedvesen. 
Úgy, de úgy megbántam, hogy ide kértelek jóhiszeműen téged az irodámba.


Kelt: Debrecen, 2020. április 30. péntek

népharag

február tizenkilenc szerda reggel van. Nyolcvan százalékos mentális leterhelés egy rendkívűli álom miatt. 
  Ébredés után remegő kézzel teszem fel főni a KV-t, ijedelem, pánik, nagyon durva érzés, mosakodás közben kiejtem a szappant a kezemből. Az Androgélt nem sikerül felkenni, lecsöpög a konyhapadlóra, nagy levegőket veszek. Így indulok a munkába, az erdőn keresztül, hogy a fasorok, a dombok, a debreceni tanyavilág ködbe burkolozó látványa lecsendesítse az elmét.
 
 Állatok és eszközeim nélkül mentem oda, ahova egyedül nem kellett volna, úgy látszik, hogy még mindig lenne hova erősödni. Nyilván visszavágó történt, mert a hetedik héten a nőkkel túl mélyre hatoltunk be. Most nem kívűlről figyeltem a történést, hanem benne voltam. Ez egy húzd meg – ereszd meg, élet-halál játék.

 Mozgósítja a cérnaszál-mező a teljes védelmi rendszerét, minden szint kapuőre és további harci angyalok, egyesültek egy felfoghatatlan mozgékonyságú és gyilkos bálna alakú pánik, félelem és agresszió fekete-fehér lényévé. Ő a legfejlettebb, ámbár ideiglenes létezésű lény: nem ember és nem is félig ember-félig angyal, azaz fél-lény, hanem egy önálló őrző-védő intelligencia. Szintenként nyolcan-tízen lehetnek a kapuőrök. A kapuőrök a tizenkét öreget is védelmezik. A körkeresztem nélkül tartósan a közelükben lenni egyenes út lenne a Kenézy-Kórház Pszichiátria Osztályára. 
 
 A közös tudatmező most forrong, borzasztó képek százezreit töltik fel oda az emberek – amúgy is, nincs benne rendszer, káosz van. Rendezni, válogatni kellene ezeket a tartalmakat az égi könyvtárban, hogy később ne férjenek hozzá az ük-ükunokák! A belső figuráik könnyedén kapcsolatba lépnek a mezővel, mely alig várja, hogy az akaratát véghezvigyék a koronavírusos emberek.

 Újfajta szerelem új szülőpárokat teremtene, mely egyedi gyermekeknek adna gazdag önismeretű életet. Idővel az elemi képek bonyolult hálózatára nem volna szükség, mert a gyermek, a stabil rendszerű felnőttektől tanulhatna.


(Egyidejűség is történt aznap, olyan okosan néztem ki a fejemből délután, mint egy kíváncsi kishörcsög a csapda mellett, amikor az index.hu-n olvastam, hogy beszüntetik a plasztikpalackok gyártását.)

nők háza

a saját birodalmamban vagyok, a saját városomban. Az égi könyvtár kicsinyített másához megyek nyílegyenesen, ott az én dolgaim vannak. Ez az épület egy kies helyen van, határos a cérnaszál-mező időtlen - anyagtalan végtelenségével.

  Útban az épület felé - álmomban – régebbi álmaim nőalakjai jutnak eszembe: az elhagyott-elveszett kislány, a cigarettázó és részegeskedő csábító királynő, az instabil rendszerek miatt vergődő nő, a nyakamba ugró teljesen rendbejött korombeli társam valamint az idősebb és nagyon előrelátó - ámbár még mindig fiatal tanítószerű anya. Mindegyikőjüket jól ismerem.
  Bemegyek az emeletes házam alsó szintjére, látom, hogy erős tülekedés, ünnepi készülődés van, virágcsokrok a falakon, a korlátokon tekeredő növények, zöld leveles ágak, virágszirmok mindenfelé: lányok, nők, anyák vannak ott bent, pontosabban a fentebb említett korszakok szerintiek megháromszorozódva, úgyanúgy mint az ötnapos álomban a tizenkét bölcs. Ők ott harminchatféleképpen tudtak megmutatkozni.
  Örülnek nekem, várnak, tudják, hogy jön haza a gazda, így már a lépcsőházban lesben állnak, hogy mindegyikőjük jól elkapjon engem. Azt játszuk, hogy a lépcsőfordulóknál van egy-egy ajtó, ami nem a  pecókba vezet, hanem a cérnaszál-mezőre nyílik és ők a jobbomon lépnek ki ott velem. Ezért mondjuk én is tülekednék. Mindegyikőjükkel kimegyek különböző szinteken a külső térbe. Ők egyedül is ki tudnak menni, de velem jobban érzik magukat. A kilépés után nem sokkal, mi már nem két külön figurák vagyunk, hanem egy! Ugyanolyan figura, mint ami az ötnapos álomban voltam: gyönyörű és tökéletes interszexuális lény vagyok, testem karcsú és izmos, puncim van, pici melleimből tej szivárog, fejemen egy álló lapostányér, amit egy borjas szarvasanyától kaptam egy napnyugatra néző hegytetőn, miután harmadjára is feléledtem a feldarabolós - kőkoporsós álmokból. 
  Mindegyikőjükkel szélsebesen elrepülünk a csillagképek egy-egy szegletébe, majd vissza és mindig a házam középső szintjén lépünk be újra és újra és így tovább. Ők sokkal messzebbre és mélyebbre visznek be az óriási végtelen térbe, mint én valaha is jártam - akár a szuperfényes ruhámban, akár az állataimmal vagy épp madárként repültem. Amikor kilépünk és visszaérkezünk akkor beszélgetünk, nevetünk, közös terveket szövünk, az álmokról, képekről beszélünk, figyelek rájuk és nagyon közel vannak hozzám. Ezek a terek olyannyira az övék, hogy nem tudom mi történik a kilépés és a visszaérkezés közt és így ki is esik az emlékezetemből! A visszaérkezés pillanataiban nemlineáris hullámzó héjfelületeket pillantok meg magunk körül. Nem értem, hogy hogyan kerültek ezek ide…
  Nagyon jó érzések árasztanak el: nyugodtság, beteljesülés, időtlen végtelen csend, szeretet, béke.
Miután mindegyikőjükkel voltam, természetesen a tülekedés megszűnik. Ezután a legbölcsebb a legtapasztaltabb nőalak felemeli a kezét – a lánycsapat körbeveszi őket ill. minket (többes szám melyik személy?) és beszélni kezd hozzájuk, hozzánk. 
  Nagyon fontos dolgokat mond az emberi sors megváltoztathatóságáról, az ő segítői életükről, az égi könyvtárról, a szerelemről, az érzelmek fejlődéséről és az ipari forradalmak kapcsolatáról! A beszéd végén a legtapasztaltabb nőm elkíséri mindnyájukat a kiskapuig, az emberi világ kapujáig. Testbe bújnak hamarosan. A legöregebb pedig otthon marad a ház középső részén, míg a többiek elmennek rám vadászni és a vadászok hoznak majd mindörökre vissza.


(előző este a belső nőalakok meggyógyításáról és Hajnalka, Ágnes, Eszter doktornőimről gondolkoztam. Nagyon sokat kaptam tőlük amúgy, ezt még nem mondtam egyikőjüknek sem, de nagyon jó helyen laknak a szívemben! Álmomban nem János a nevem, amúgy. Magyarul beszélünk, archaikusan, sajátos ritmussal. Új tavaszi szeleket fog hozni az asszonyok házába látogatás, szerintem. Az álomtörténet végén a kardom jut az eszembe, a két háromszög, amik a talpuknál összeérnek és így akkor az egy négyszög.) 

kétezerhúsz február tizenegy kedd reggelére álmodtam

fodrásznál

 

január huszonnegyedikén, pénteken kora délután, munka után, indulok a fodrászhoz. Benyitok, köszönök, az üzlet vendégekkel és várakozókkal tele, időpontom sosincs, a főnök úr a tükörből meglát, az ollója csattogása megáll, szélesen elmosolyodik és hellyel kínál.

A vendégétől elfordul, az egyik alkalmazottjához lép, aki épp egy fiatal férfit nyír. Pár mondatot vált vele, majd én leszek a következő, velem mindig soron kívül foglalkoznak. Sejtem az okát, azt gondolja, hogy a belügyminisztériumnak dolgozom és védelmi szakember vagyok.

Igen, erre ráhibázott, csak épp nem a béemnél szoktam időszakosan megjelenni, hanem egy meglehetősen nagyméretű nemzetközi hálózat működését segítem amúgy. Viselkedési mintát, információt, töredékek energiaforrását és az ismétlődő instabilitást keresem, ezek közti kapcsolatot pedig intuitív képek segítségével értem meg.

A szokásos nyári frizurát kérem, géppel, katonásra nyírva. Kis, jellegtelen beszélgetésbe kezdek a fodrásznővel, ő közben lassan, megfontoltan nyírja a hajamat, majd nemsokára két intuitív szó jelenik meg a belső vetítővásznamon: élelmiszerüzlet, huzat.

Rendben – gondolom magamban.

Mindjárt leellenőrzöm a két szó jelentését, úgyhogy a fodrásznőt a családjáról és az előző munkájáról kérdezgetem...

Gyakran van ez így, hogy térbeli belső képet látok, amire alulról - felülről vagy oldalról ránézve ugyanazt látom vagy konkrét – a helyzetre utaló szavakat. Ez utóbbinak az értelmezése lényegesen könnyebb, míg az előbbit folyton gyakorolni kell(ene). A kép nagyon érdekes, mert az jellemzően az előzményeket mutatja, az orrom előtt lévő szituáció pedig a következményt, az előzmény és a következmény összessége pedig további képeket, amelyek valahogy egymás mögött vannak. Ezekből úgy válogatja ki párosával az intuíció szent forrása az összetartozó elemeket, hogy kiegészítsék egymást. Az előzmények, a következmények és a lehetséges jövők, mind egy térben vannak az idő nélküli időtlen térben, így minden változik de a lényeg nem: az elemi képek. Az elemi képek gráfszerűen úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy az előzményt vagy a jövőket alkossák.

Ezek a képek egyszerűek, de nagyon fontosak ám: gyerekrajz-szerűek, szürrealisztikus festményszerűségek, vonalak, centrikus vagy tengelyszimmetrikus geometriai alakzatok, tekeredő növények, furcsa nem létező állatok, természeti objektumok, színes foltok.

Az elemi képek bonyolult rendjét a tizenkét öreg bölcs hálója alkotja. Ők mindenkit behálóznak, nincs menekvés, emberfia legyen a talpán, aki kibogozza a fátyolból magát! Az már jó jel lesz, ha észreveszik a hálót és haragudni kezdenek az emberek, hogy már megint ismétlődnek a helyzetek!

Intuitív képek valószínűleg folyamatosan vannak - ezek nem keletkeznek, de csak akkor veszem észre őket, ha zavar áll be a figyelmembe vagy annyira belemélyedek az introvertált belső világomba, hogy részlegesen megszűnik körülöttem a külvilág. Ez még érdekesebb rendkívűli álomesemények esetén, mert ott pedig én magam az eseménybe olvadok. Ilyen álomesemények után még egy darabig nyitva marad a cérnaszál-mező és sorozatos egyidejűségi történés vagy dezsavü van. A dezsavü szerintem a nem jól megfigyelt képből ered, ezért csak emléktöredékek maradnak meg belőle.

Ha szándékosan visszamegyek pl. az ötnapos álomba, akkor ismét van egy csomó esemény. Ilyet csak hétvégén szabad csinálni, amikor egyedül vagyok itthon a kertemben, autót vezetni, elektromos szerszámmal dolgozni akkor nem szabad, mert biztos, hogy baleset lesz belőle. Ha minden kötél szakad, akkor a megtartó erőm lepkés Ágnes tudósdoktornőm rendelője a fonott fotelekkel és a "finom" játékokat rejtő fekete asztallal. Igen, szokott szakadni, akkor nagyon mély érzelmek bukkannak elő a feneketlen mélységből.




A csütörtök délutáni stresszkezelős hat alkalmas tréningen vagyok a gyömrői úti gyógyszergyárban, hatan vagyunk és az előadó korán reggelecske doktornő. Hármas csoportokat alkotunk, feladatot kapunk: egyikőnk bekötött szemmel fakockákból valamit építsen úgy, hogy a csoport tagjai irányítják szavaikkal. Utána egyéni beszámolónkra kíváncsi az előadó, minden alkalom végén így csinálja. Én is elmondom a magamét, közben észreveszem, hogy a doktornő felfüggeszti a jól bevált belső elemzést. Véget ér az óra, pakolunk. Mondja nekem:

       - János, tudnál maradni egy picit?
   - Persze, én már csütörtök déltől nem szoktam       valójában dolgozni.

Elmennek a többiek, átmegyünk a szomszédos irodájába. Hellyel kínál, leülünk. Kis csönddel kezdődik a magánbeszélgetés. Visszagondolok az elmúlt három alkalomra és az egyik belső képemre, úgyhogy kérdezni fogok, nem tudom, hogyan fogja ez a kérdés érinteni.

    - Hajnalka, te kisgyerekkori sérült vagy?

Sok szívdobbanásnyi csend lesz, néz, nyel, aztán három pillanatra balra néz, nem fókuszál a szeme sehova. Így válaszol:

- János, te nem is tudod mi van benned, használni kell az erődet amit kaptál, mert különben visszaveszik és abba bele szoktak halni. Láttam már hasonlókat, mint te, de ilyet még sosem! Sok ilyen emberre lenne szükségünk. Majd következőleg elmondhatnád nekem, hogy miket is szoktál álmodni...

(Aztán a koreai szakembereket említi, akik prakszisának csak egy részét értette.)




Második alkalom van a pszichodráma tréningen, most mindenki elmondja, hogy miért jött ide, mit szeretne ettől a dologtól várni, mi a szakmája, hány éves, szülei, macskái, szabadidős tevékenysége meg ilyenekről van szó. Sokféle dolgot kérdez süteményes Eszter doktornő és a fiatal kisdoktor. A csoport egymástól is kérdezhet. Én csak annyit válaszolok nekik, hogy segítő szeretnék lenni.
(Az első alkalom az csak egy laza és rövid beszélgetés volt, a harmadik volt emlékeim szerint a kirakósdis, még fényképet is csinálunk róla, ma is megvan. Aztán csoportokba kell rendeződni, ide álljanak a pszichológusok, oda a többiek és a két csoporton belül, további kiscsoportok: ki járt már drámára, ki volt már egyéni terápiában. Huszan vagyunk azt hiszem, ebből hárman fiuk, a többi nő és létszámból csak öten vagyunk nem pszichológusok.)
Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, ugyanis a doktornő stílust vált és kifejezetten érdeklődni kezd, hogy mi vezetett erre engem és miből gondolom azt, hogy én alkalmas lehetek erre a pályára? Kis feszkót érzek magamban – pedig nem kellene - a mondatai miatt, nem is értem, hogy a többiektől ezt miért nem kérdezte meg? Hát azért kell vagy 35-40 év ahhoz, hogy az ember geostacionárius pályára álljon szerintem...huszonhárom éves államvizsgázott pszichológusok? Az nem probléma? Alig kerültek el az anyjuk mellől, már az egyetem alatt gyorsan anyapótlékra tettek szert egy párkapcsolattal, ez sem baj?

Belső kép jön a kamaszkoráról a kérdései közben, de nem kérdezem meg tőle, roppant kínos lenne ez így most, a leckét megtanultam az ideocsoportos Hajnalka doktornőmtől - inkább elhallgatok. Észreveszi magát, nem kérdez többet. Majd fogsz te még nagyokat nézni – gondolom magamban. Aztán a legutolsó alkalmon megosztja velünk, hogy mi játszott közre a pszichológussá válásában...



Lepkés doktornőm nem pszichológusként kezdte, hanem magyar nyelv-és irodalomtanárként, amúgy pedig majdnem negyven éves volt mire megszerezte a pszichológus képesítését aztán további hosszú évek kellettek ahhoz, hogy különféle módszerspecifikus képzéseken igazi tudós-tanár-doktorrá lehessen.
Lepkés tudósdoktornőm mentes a gyerekkori szörnyűségektől, traumáktól, ő érintetlen, egészen más minőség mint mi, sebzettek.



kétezerhúsz február kilenc, vasárnap


kétezertizenöt karácsony per kettő

  az egyik távoli birodalom keskeny határánál vagyunk mindannyian. Lovamon a szíjakat szorosra húzom. Madaram már spirálban a felhők alá emelkedik, medvém a jobbomon, a lovam mellettem toporog, a kutyám hátul. Megsimogatom mindegyikőjüket, fülükbe szavakat súgok. Indulásra készek vagyunk, egy félelmetes terület legmélyére fogunk behatolni. Minden állatomra szükség lesz. A nyeregtáskában a köpenyem – még soha nem használtam, de most kelleni fog. Kardom a jobb kezem ügyében, a keresztvas előtt a pengébe két háromszög van verve, melyek a talpuknál összeérnek.
Indulunk, beleállok a kengyelbe, eggyé olvadom a lovammal. Zabla és kantár nincs, nem is kell. Ügetünk.

  A kutya nekiiramodik, majd eltűnik a horizonton, nyomot keres. A medve mellettem halad, kis távolságot tartva tőlem. Kietlen, kopár pusztaságon vágunk át. Itt a semmi van. Nem látunk mozgást, mely az itt lakókra utalna. Mind az öten ugyanazt látjuk a földön és levegőben. Veszélyes útra megyünk. Egy erősen körbezárt helyre, ahol gyerekeket tartanak fogva. A kicsik egyedül vannak ott, nagyon félnek, némelyikük a világból is kiszaladna, ha lábai bírnák. Sok gyerek van ott, ők nem tudják, hogy foglyok. Távol vannak az emberektől, a többi gyerektől, játékoktól, virágoktól, lepkéktől, némelyikük tetszhalott a félelemtől. 
Jól ismerem ezt a világot, változatos táj ez. Vannak gyerekek, akiket csak térképpel tudok megtalálni, amit az öregek mutatnak álmomban nekem.

  Megérkezünk a borzalmas órák völgyébe. Itt nagyon sok veszélyes, dühös, gyűlölködő és bosszúszomjas lény lakik. Ezek a lények egy belső körben tartják fogva a kicsinyeket. A belső kör egy láthatatlan helyen van, ott megállt az idő, ezért maradtak örökké kicsik az oda beszorult gyerekek.
  Őrszemeik jelentik érkezésemet, jól tudják, hogy ki vagyok. Készülődnek, majd támadó alakzatba rendeződnek. A lovammal az első, a második és a harmadik sort is átugorjuk. Hullámzanak, mint a tenger. Rohammal átjárót nyitok, a medvém mindkét első lábával marcangolja őket. Borzasztó sokan vannak. A kengyelben állva vágom őket kardommal, hol balról, hol jobbról. Nagy küzdelem, nemes harc ez. Csoportokban jönnek ellenem. Ahogy hasítom őket, úgy szaporodnak, még többen lesznek! A madaram üzen: váltást szerveznek szomszédos erdőben! Változtatni kell a harci taktikán, különben mi is időcsapdába kerülünk – mint a kisgyerekek, ezért az öregeket hívom gondolatban, hogy vajon mit is tegyek most? Nem fognak legyőzni tudom, én nem fáradok el ezekben a küzdelmekben sosem, hiszen az állataim is itt vannak velem.

„Szeresd őket, mert egykoron ők is fogoly gyerekek voltak.” Ezt küldik gondolatüzenetben nekem, hát így teszek. 
Kardomat a hüvelyébe dugom. A medvém félelmetes acsarkodását leállítom. A kutyám a térdemhez szalad. Én magam leugrom a nyeregből. Hercegként megyek közöttük. Utat nyitnak, fejet hajtanak, megbékélnek. Nagyon nehéz ezeket a gyűlölködőket szeretni, nagyon sok türelem kell hozzájuk, de most nem tudok rajtuk segíteni, nekem célirányosan a kislányt kell megkeresnem a messzi – messzi térben és időben. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, az öregek tanították nekem az égi iskolában, hogy még sok tízezer társamnak is vannak éjszakai állatai és különös álmai. Abban az iskolában az emberek betegségeire tanítottak minket hosszú időn keresztül. Az az iskola nagyon - nagyon messze van ide, kívül ezen a csillaghalmazon. Ahhoz az utazáshoz óriási madárrá változom, mert csak az a madár bírja a csillagképek menti utat.

  A szeretet útját a külső és belső kör között nem tudják az állataim sokáig nyitva tartani. Igyekezni kell. A félelmetes lényeket más iskolatársaim segítik, én leginkább gyerekeket tudok megtalálni. Sietek, átváltozom, hogy madárként hasítsam a magas eget. A kislányt keresem a többi kisgyerek közt, de most csak őt vihetem innen el. A kislány fázik, takarója alatt olvas, szépeket rajzol és ír lámpácskája fényében, egy kis játékállat is van vele - nem tudom a magasból megállapítani, hogy miféle szerzet. Az ágyában biztonságban van, ámbár lelkecskéje gyakran meg - megremeg. Néha előbújik a rejtekéből, és a külvilágtól megrettenve, világgá szalad. Most megint rohan. Nyolcéves lehet.

  A közelében spirálban leszállok, kisfiúvá változom, utánafutok, megfogom a kezét, megsimogatom, megnyugtatom. Ő nem tudja, hogy megszerettem. Nem is mondom meg neki. Beszélgetünk, hívom gondolatban a kutyám, hogy jöjjön közelebb. A gyerekek nagyon szeretik, mert olyan kis kedves szőrgombolyag. Ügyesen illegeti magát előttük, lábát emelgeti, hátára vágja magát, ugrik, csahol. Kis ágacskákat gyűjt a szájában és mindet a kislány lábai elé hordja. Szavát figyeli és kívánságait teljesíti.

  Odakinnt a gyűrűn kívül, a kislányhoz valamiképp kapcsolódó dühös, ingerült lény nyugtalan lesz közben, mert úgy érzi - tévesen, hogy a kislányt bántani akarom. Nyugtalanságával a többi lényt is felhergeli. A lények egymással is küzdelemben vannak, egymást bántják és folyton vitáznak, mintha nem lenne főnökük. Minden kisgyerekhez tartoznak furcsa lények.

  Menni kell, az átjáró szűkül, hamarosan bezárul és mi is itt ragadunk! Visszamegyünk a kis sátrához, nem sír, már nem fél, mondom neki, hogy most olyan helyre repülünk, ahol őt nagyon fogják szeretni, őt ott már nagyon várják, régóta várják, hogy az új, biztonságos otthonában élhessen tovább. 
A köpenyembe burkolom őt a játékaival együtt, visszaváltozom madárrá, a csomagomat a karmaimmal erősen megszorítom és repülünk vissza az égben a felhők és csillogó szivárványok közt. Négylábúim követnek a földön. A madár visszaváltozik férfivá. Visszamegyünk a birodalom határára. Megköszönöm az állatok munkáját, a nyeregtáskából megetetem őket, aztán hazamennek, ők védenek engem. 
Az a legény én vagyok. A kisleánykát a köpenyemmel a hátamra kötöm. A kis lábait és karjait szabadon tudja mozgatni. Buksiját a hátamba nyomja, érzem halántéka melegét. Nem fél már, tudja, hogy nagyon jó lesz velem lennie. Amíg gyaloglunk, beszélgetek vele a játékairól, a mesekölteményeiről, a játékainak a mindennapjairól, rajzainak történetéről. Együtt játszok vele, közben a játékát figyelem.

  Még nem vagyunk készen, majd egy esztendő múlva egy másik országba utazunk, hogy a kislányt a felnőttjével összekapcsoljam mindörökre. Ez a legnehezebb út. Ezt tanították az égi iskolában legtovább nekünk.