vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)

kétezertizenöt karácsony per négy

a kertemben vagyok.

Szerszámaimat igazgatom. Holnap forrásvizet keresek, kis segédeimmel és szerkezeteimmel kutat fúrok. A körzetemben élő emberek dolgait javítom, ások, néha az emberek szívével foglalatoskodom. 
Az embereket, állatokat és a növényeket cérnaszálacskák kötik össze, a cérnaszálacskák pedig ragyogó és egymásba szőtt hálót alkotnak, én ennek a szőttesnek az ismétlődő mintázatait figyelem meg. Először mindig a hálót vizsgálom meg a szívemmel és csak utána tudom megsegíteni a kis betegeimet.

A kertembe csak barátok és a szeretett társam jöhet, ő tanított meg amúgy magamra. (itt észleltem, hogy ismét álmodom, ennél az érzésképnél, hogy hozzám illő társam lesz egyáltalán nekem valaha?! Ekkor egy majdnem húsz évvel ezelőtt látott álomrészlet villant be és szörnyű szomorúság is.)

Akiknek segítek - őket oda be nem engedem. A segítés az csak olyan időszakos elfoglaltságom, egyébként fúrok – faragok, a vidéket járom. Kísérleteket és megfigyeléseket végzek az új családjaimban. Tudom, hogy ez így nagyon jó lesz, ezáltal szűnik meg az erőszak és jön majd el talán pár nemzedék múlva a béke. Még sokan csináljuk ezt az utolsó kísérletet szerte az országban. Vegyes korú felnőttek és nemcsak vér szerinti gyermekek vannak szoros – szeretetszövetségben.

Házakhoz hívnak dolgozni, jókat beszélgetni, örvendezni. Így aztán napokig, hetekig távol vagyok a kertemtől. A serdülő korú gyerekekkel bandázom, velük játszom, kérdezem és tanítom őket türelemmel: műhelyemben a szerszámok használatára, csillagok és felhők járására, az állatok suttogásaira, az erdő neszezésére, a vizek partjára, a bolygónk biológiai rendszereire, a hosszas egyedüllét elviselésére, a belső képekre és az álmaik üzenetére.

A kicsi gyerekekkel pedig gyakran meglessük az erdei állatanyákat – és apákat, ahogy a kölyökállataikat tanítgatják vadászni, várakozni, enni, úszni, fára felszaladni. A kicsikéknek ezek az állatcsaládok nagyon tetszenek, nagy öröm nekik az ilyen, sokat mesélnek róla évek múltán is.
Mindig a serdülők közül választom ki segédeim és velem vannak gyakran hetekig is.
Minden kísérleti családban van legalább egy választottam! Ők fogják majd kibogozni az összekuszálódott szőttest.

Az álom közben ez a versike jelent meg és gyönyörűséges zenét hallottam közben:

                         jelzem csendben,
                        hogy bár a képek,
                       itt vannak bennem,
                       keresve sem lehet,
                       szavakba rejteni,
                      a végtelen csendet

(úgy emlékszem, hogy innen kezdődtek el az ellentétes észleléseim egyszerre megélése, amitől magasnyomású hibára álltam ki, mint a hűtőkompresszor (itt már a mentő is elvihetett volna). A képeket magamon kívűlinek érzékeltem, ahogy a vers betűit megláttam. A képek leírhatatlanul gazdagok és az üres belső térből bárhonnan ránézve úgy látszanak, hogy valahogy egymás mögött vannak. Ezek a legfontosabb lelki részeim egymásra vetített képei? A kelő nappal kelnek és a felszín alatt várják a szép időt bennem? 
Az Agnus Dei-hez hasonlít az a lenyűgöző zene. Egyáltalán micsoda-kicsoda nézi az elmondhatatlanul felkavaró érzelemképeket bennem?)

anyapillangóimtól kaptam ajándékba

„egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.
   Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”
   Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, akit szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
  Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”

Tudósdoktornőm, Carl Rogers mondatait ajándékozta az összefoglaló beszélgetésünk előtti alkalmon nekem.

„János maga elindult egy olyan úton, ahol én már nem terapeutaként vagyok maga mellett, hanem utitársként és kisérőként. Magából nagyon jó segítő lesz. Olyan mély önismeretre jutott, melyre csak az embereknek nagyon kis része képes. Maga kétszeres traumával indult az életben: impulzusukat kezelni nem tudó nagyszülő - és szülőpár fiaként és a genetikája miatt. Maga ezt az örökséget jelentősen meghaladta, túlnőtte, kiemelkedett a sorsából. Azonban azt ne felejtse el, hogy pont ezektől a súlyos sérülésektől lett azzá, ami és az élete mégis virágba borult. A környezetében az embereket ne elemezze, mert egyáltalán nem bírják - amúgy sem bírják, de maga csak folytassa tovább az önvizsgálatát, ettől még erősebb lesz. Áprilistól a szituációs gyakorlaton úgyis kiderül magáról majd minden. A maga speciális élettapasztalatával gyakorlatilag bárkit meg tud mozdítani: felnőtteket - gyerekeket, egészségeseket és betegeket illetve az eltérő szexuális orientációval bíró embertársaink problémáinak a mélységi felderítésére is alkalmas. A másfél éves pszichodráma tréning végén beszélni fogunk a továbbiakról, nagyon komolyan."

Érdemes volt a nagyon nagy szárnyú anyapillangómhoz visszabújni. Neki olyan különleges mintájú szárnya van, hogy sok kispillangó is elfér alatta és ezekből a kispillangókból egyik – másik, szintén nagyon nagy óriáspillangó lesz. És így tovább, ez a szokás pillantóéknál.

Azt is megfigyeltem ezen az alkalmon, hogy már nem remegtette a hosszú szempilláit, amivel kormányozza magát lélekországban. A szívem most már bizonyosan kibomlott és túlcsordult bizalommal, ahogy megláttam az összefoglaló konzultáción lepkés tudósdoktornőm önmagára fókuszáló fénypontját.

„János, téged nem szükséges analizálni. Már most készen vagy. Mehetsz az emberek közé halászni és közben gyógyulsz is. Ragyogjanak rád a csillagok.”
Ezt a szívmelengető áldást a munkahelyi stresszkezelős anyapillangóm írta kétezertizenhét karácsonyán esemesben, őt is szeretem.


Erdőszéli szivecskéim virágoskertjeinek patakocskái mentén, lepkék laknak és lakni fognak.


(kétezertizennyolc március)

nem baj ha tömény, csak sok legyen belőle

emlékek,
régi képek,
az elmének,
porlepte padlásának közepén ülök
falak körött,
az ajtó mögött,
ott, a nagy
zajos
rémisztő idegen halott hideg
világ
már amennyire én
tudom:
kintről csak rossz,
jöhet
a barikád mögül, a bútorok mögül,
amik az ajtót takarják,
magasmély hang
zörög
összerezzenek
és
gyorsan idézek:
nagy szárnyadat,
borítsd ránk,
virrasztó
éjji felleg
a tudatlanság
sötétje,
majd
megóv,
mint mindig
fölmegyek,
a régi lépcső nyikorog
támaszkodom
a szú ette,
korlát,
meginog, csikorog
ajtó előtt
megállok,
zörgetek
kínos
csend
felel
benyitok,
szekrényajtónak
koppanok
rajta
rozsdaette
ódon kulcslyuk
zsebemből
kulcsot húzok
elő,
pont illik
a zárba
elfordul
kattan
kitárom
belépek
régi
sötét
helyébe
lép
az új tiszta fény
egyszerre csillan föl
a rettegés és a remény!

(naplóégető olvasómban ez munkál, ha a szíve kertjében engem megtalál)

bagoly mondja…

már csak egyet kell aludni, 
péntek reggel egy jót borzongani, 
napközben sűrűn az otthoniakra gondolni,
a vonaton már erősen mosolyogni, 
robogót beindítani, 
szívem bérleményét birtokba venni, 
szeretetvacsorán közösséget vállalni, 
meseolvasás után - fektetéskor - illedelmesen elköszönni,
ámbár este a kiskapun átmászni, 
mátkámmal a tábortűz parazsánál hajnalig fényes pokrócokba burkolózni,
szombaton zsaluzni,
délben velük ebédelni,
délután betonozni,
szombat este életművészekkel szalonnát sütni,
majd a kertek alatt újra-és újra visszamászni,
vasárnap egész nap sz.i.a.-zni.

(sok ni)

kétezertizenöt karácsonya per öt

őzikéset álmodott.
 Mind a ketten őzikék voltunk - azt álmodta, így mondta el nekem reggel, amikor a kismadarak felébresztettek bennünket a kis sátorban: 
"Az őzikék nagyon kíváncsiak és nagyon ijedősek is, viszont szép fülük van, pettyesek és ugrani is tudnak. Ő ment a sötét, hideg erdőben egyedül, félt, mert minden zizzenéstől, fuvallattól, madárzajtól nagyon megijedt és szaladt messzire, ahogy a kis lábai bírták. Nagyon szeretett volna már olyan helyre szaladni, ahol nem kell félni, ahol őt nem fogják bántani és nagyon fogják szeretni is. De nem talált sehol ilyet a sötét erdőben. 
Egyszer jött egy kis állatka utána, de az még jobban félt valamitől, annyira nagyon félt, hogy a rohanásban megelőzte. Így most már ketten rohantak. A kis állat pedig hirtelen irányt váltott jobbra és ő pedig utánafutott. Az a kis állat egy erdei manócska volt.
Egyre nagyobb világosság vette körül és meglátta a szemével az erdőnek a szélét és lassan megnyugodott, meg is állt. Tetszett neki ez hely, mert a sötét erdőbe be tud futni, ha mégis megijedne megint, de ugyanakkor az erdő szélét is látja, ahonnan a világosság jön.
Itt volt egy kis ideig és látta, hogy ott a világosságban, van egy másik őz, aki épp olyan kicsi mint ő és még a bolyhos füleit is úgyanúgy tartja, ugyanúgy tud füvet keresni, viszont nem tud olyan szépeket ugrani.
Ők így nézték egymást és a világos őz besétált az erdőbe, de először csak megállt és nagyon nézte őt és utána közelebb sétált hozzá a hosszú lábaival. És akkor már jó volt neki vele lennie, mert tudta, hogy ő olyan, mint a másik. A világos őzike is félt régebben, sokat félt, zajoktól, emberektől, másféle állatoktól is.
Azt is észrevette, hogy gyerekkora óta ment utána, akkor is amikor szomorú volt, de annyira hogy az orrát az avaron húzta. Amikor az orrát húzta a földön a nagy szomorúságban, zajban, félelemben, elhagyatott magányában mindig hátranézett a világos őzikére, hogy vajon utána fog akkor is jönni, amikor már majdnem az erdő szélén bandukolt? 
Igen, amióta észrevette őt, mindig ment vele, kis távolságot tartva tőle. Mert ha a másik közel jött - amit ő mindig nagyon szeretett volna, de nagyon félt is tőle - akkor elszaladt tőle, pedig tudta az eszével, hogy nem kell tőle félnie, de a szíve nem tudta ezeket és kis bolondságokat csinált utána a sötétségben. 
Ugrálóst, avarban gázolóst és bújócskásat kezdtek játszani. Ők nem tudtak beszélgetni egymással csak a mozdulatokkal és a tekintettel tudtak. Nem mentek egymáshoz közel, de így messziről is tudtak egymásra gondolni, sokat gondoltak egymásra, még álmodtak is egymással.
És egyszer csak úgy gondolta a sötétben lakó kerek szemű őzike, hogy most majd ő megy ki az erdőből a világos őzhöz, hogy közel lehessen hozzá, mert az őzek sem élnek örökké.
És kiment hozzá. 
Úgy lépdeltek egymás mellett. 
Közel. 
Nem akart már félni többé tőle. 
Elvitte őt a kedvenc helyére - ahol egy kis patakban, még kisebb halacskák úsztak - és megmutatta neki azt a helyet. Az orrával közel hajolt a kispatak öbléhez és kis dünnyögős hangot adott a szájával úgy nézte és a másik őzike is közel hajolt a halacskákhoz. 
Gyönyörűséges és végtelen csend volt. 
Nagyon jó volt, mert csukott szemmel is tudtak már egymásban gyönyörködni a víztükörben. Nagyon tetszett a világos őznek, mert a sötétebb őzike az orrát összeráncolta játékból és úgy figyelte a halacskáit, ők így is tudtak már játszani. Azt mondta neki, hogy ő is szeretné megtanulni az orráncolást, amíg ezt buzgón gyakorolták, nagyon sokat nevettek. És így már egészen egymás mellett voltak, érezte a sötétebb szőrű őz, hogy otthonos melegség jön ki a világosnak a bundájából és már nem félt tőle többé."

Amíg hallgattam reggel az álmát a menedékben, sírtam. 
Nagyon sírtam. 
A kis mesélőm pedig megsimogatott és a nevemet belesúgta a füleimbe.


(már csak képtöredékekből és a bonyolult érzéseimre hagyatkozva tudtam rekonstruálni ezt részt. 
a legnagyobb lélekrészeimnek biztosan saját érzés-és gondolatvilága lehet, hisz csak tőlük kaphatom az intuitív képeket, mert ők is ebből a térből vesznek fel - valószínűleg korlátlan mennyiségű – információt...?)

belső férfid, belső nőm

(teljes illeszkedés?)

napok múltak,
majd,
napkeletről jött egy új nap,
ott a tájvédelem táblájánál,
locsogott rólunk a rét.

te a nóniuszod nyergéből a földre ugorván,
én a motoregeremről lekászálódván,
lényed és múltad mindenestül elfogadván.

amíg a szavaidat hallgatván - 
- addig a füleidet,
sótartóid, kávés ajkaidat
elaprózott mozdulattal simogatám.
aztán...húú, a
bensőmben felfedeztem,
a te képeid nagylány...
és a lelked segítségével kérdezgettelek,
immár így tovább.

((rövid varkocsos amazonom is tudja ám irányítani álmát, amit ma, a kétezertizennyolcadik gyereknapon rajtam (elter)ülve és megkönnyülve bevallott nekem.))