ismét eljöttél

ujjongva, örömmel szaladtál felém a sötétségből ma egy hete álmomban, kicsi animám. Én a fényben álltam. A karomba ugrottál. Meggyógyultál teljesen, azt mondtad, hogy nekem köszönheted.

Így mondta:

,,Nem leszek már többé zavart, nem leszek szétesett, nem látok már félelmetes képeket. Veled akarok lenni, élni, te olyan jó anya vagy! Mostantól fogva és együtt megújulva az örök üres fénybe szállunk tova!”




(Aznap reggel erős sírás, öröm és béke járta át a lelkemet és azóta napjában többször is, még itt is a Kenézy-kórházban is, a munkahelyemen. Leírhatatlan érzések. 
Mi jöhet még??)

negatív entrópia

 



egy stabil rendszerbe kívűlről érkező információ a rendezettséget növeli, miközben a környezet felé hőt ad le.
Ti pedig vegyétek fel szépen a neoprén úszóruhát...

,,Főnök úr, te vagy a kemény nem a faszom!" (introvertált mérnökcimbora)


Az életem kellős közepébe érkeztem!!

- Ááá, te annyit gondolkozol, mint öt pszichológus. - mondta mózesi doktornőm a tizenhetedik hétvégén.

- János, hamarosan elkezdjük az élethosszig tartó kiképzését és két debreceni pszichológus kolléga munkáját fogja a háttérből támogatni illetve még pár ilyen dolog... - mondta mosolyogva a tizennyolcadik héten lepkés tudósdoktornőm.

Én pedig ezt mondom:
- növekedésben vagyok,
- expert vagyok,
- potens vagyok.

(kétezer-tizenkilenc május tizennyolc szombat, úszás az erdei tóban)



más üzemállapot(ok)

a nagyerdei klinika parkolójában a kora délelőtti órákban találkozunk a mérnökbarátommal kétezer tizenkilenc január huszonnegyedikén. Ő másképp introvertált mint én. Megbeszéljük, hogy van pár órányi szabadideje, ezért a kocsijával eljön hozzánk a kis falunkba.
 
Visszafele menetben a Köztemető előtti körforgalomban a kocsi eleje megcsúszik, hiába engedem el a gázpedált, a motorfékre sem reagál az ignisz. Irányíthatatlanul csúszunk tovább egyenesen egy ott álló béemvé irányába – szerencsére egy kisebb hókupac megfogja a kocsit és megállunk. Viszont bennem a stressz nem állt meg!!
Első szerelmem kitűnően érzékeli a rosszullétemet és fél perc múlva megkérdezi, hogy cseréljünk-e volánt? Igen, az nagyon jó lenne - mondom, motorfékkel és visszakapcsolással lassítok, lehúzódom az út szélére. 
Kiszállok, közben kiesik a kabátom zsebéből a nókomment-es fekete sapkám, de egyikőnk sem veszi észre. A barátom mögöttünk állt meg a tojotájával, látott már engem ilyennek. Haladunk tovább és a négyes főúton merőlegesen átvágva átkacsázunk a város szélső földútjain a négyszáz-hetvenegyes útra, majd innen jobbra tartva lekanyarodunk az otthonunk felé. Én már rosszul vagyok, az anyósülés szélét szorítom, a lélekjelenlétem fenntartásáért küzdök. 
Debrecen várostáblát alig hagyjuk el és már kezdődik is bennem a testemből kiszakadás. Már a kocsi tetejére fagyott vízcseppeket számolgatom.

- Jó, azonnal állj meg szerelmem, ez már nem vicces!

A lassítás alatt, -mintegy testemen kívül- a fák koronájának magasságából nézem a szembejövő autókat és az igniszünket is.
Kétezer-tizennyolc októberének utolsó napjaiban (akkor járt le a felmondási időm) is látott már engem így, amikor az Örs vezér téren óriási volt a forgalom és alig tudtam besorolni Gödöllő irányába, a barátnőjéhez menve. Ott meg az autópálya forgalma miatt majdnem kiálltam ,,magasnyomású kompresszorhibára”. Szeretem, amikor napokig teljesen tiszta, és így pontosan érzékeli, hogy mi van benne ill. bennem.
A téli út miatt sofőröm óvatosan lassít, teljesen lehúzódik az útról, de így is két - három percbe telik a megállás. Szerelmem kiszáll a volán mellől és kisegít a kocsiból, zavart vagyok, kapaszkodni kell. Idegesen keresni kezdem a sapkámat, mert hideg van, a hajamat nemrég nyírta le a nőstényállatkám. -Ahogy őt nevezem. Szereti, ha így becézem.
Szorosan átölel, megtart engem, míg kapaszkodom a derekába. Figyelni kezdem a légzésemet, ugyanúgy kezdek lélegezni, mint amikor az uszodában vagyok és a hosszú vízalatti úszásra készülök.

Lenyugszom.

Egyébként már reggel óta a közös, kétezer-tizennyolcas karácsonyi álmunkon gondolkozom, amikor öt napon keresztül álmodtunk egymásról. Annak az ötnapos belső képsorozatnak a leírhatatlansága jelentős szellemi kapacitást von el tőlem, alig tudok figyelni a mai napra. Autót nem is lett volna szabad vezetni! Az öt nap hatóereje és az azt követő katarzis élmény miatt, most is a sírás határán vagyok. Álmomban tudatosan is figyeltem az álmom. Az ott látottakat reggelenként pár mondattal megbeszéltük egymással.
 Felelősséget érzek érte. A szubjektív nézőpontomat meg akarom az együttélésünk alatt őrizni. Én bizony titokban egy speciális munkát végzek, odalent a végső mélységben a szuperfényes testem segítségével. És ami menthető, azon változtassak.

Hamarosan véget kell vetnem a kapcsolatnak, - emiatt is fájdalmasan sírok pár napja titokban, mert a szívem nem akarja elhagyni őt - gondolom magamban, mert a viselkedése kibírhatatlan: érzelmileg távolságtartó - emiatt a lelkem kisgyerek része egyedül érzi magát, nincs velem a közös életünkben. Gondja van az intimitással (így mondja: „nem engedlek egészen közel, mert félek, hogy halálosan megsebzel”), féltékeny, szélsőséges a hangulataiban, önző, mert a lelki terheit egyedül akarja cipelni - de ő nem maradhat a felfoghatatlan méretű egyedüllétével egyedül, a falujának legmagasabb dombjának a tetején, mert a sérülései az ürességbe szippantják. 
Még a párterápiát is felvetettem neki egy hónapja, amit ő fölényesen elutasított. 
-Mit csináljak most ebben a lehetetlen helyzetben?

Visszaülünk a kocsiba és megyünk haza.
 
A hazaúton a belső beszédemet hallgatom: 
„Szombat reggel óta nem legeli (fű) darabokra magát, kapcsolatba került önmagával, az érzéseivel. Talán velem is, bár érzelmi reakciói sokszor túlzóak. Mégis, rajongok érte! Ilyenkor, a közös életünk súrlódásmentes, nyugodt és békés, az élete más életekhez igazán kapcsolódik. Nem a dzsointhegyek tompa magányában tűnik el a fájdalmas múlt , -na meg a jelen káosza. Ilyenkor leomlik az önzése, a durvasága, ingerültsége, mások véleményezése, az a mentális sötétítőfüggöny, amitől az életét és a közvetlen környezetét rendben lévőnek látja. Sajnos továbbra is idealizál engem, csodál. Növényeit, állatait, a kertje kisplasztikáit lelki tulajdonságokkal ruházza fel. Nagyon függ a barátai és a rokonsága véleményétől. Ha kedvezőtlent állítanak róla, akkor hasmenése van a stressztől. Nagyon sok tárgy veszi körül őt és kislányát. Már negyven zsák kacatot, játékot, ruhákat, cipőket vitettünk el a kukásokkal. A rövid távú memóriája és a kapcsolatunk misztikus része ilyenkor rendben van. Szégyenérzete nincs, aprókat sír és a szörnyű múltjáról rövidebb mondatokat – igaz - pár másodperces szünetekkel tud közölni. Ő is bántalmazott ill. elhanyagolt kisgyerek volt, a felnőttkoráról meg nem is beszélve! Ha kicsiket tervez, azokat szépen véghezviszi, dolgait rendben tartja. Imádom ekkor.
A kis leánykája egyáltalán nem vinnyog fájdalmasan. Nincs ilyenkor az a borzalmas lelki egyedüllétére utaló jó fél – háromnegyed órás hiszti!"

 Nagyon fontos kijelentéseket tesz, igaz elpityeregi magát közben (nálam, a szívecskés házunkban is mondogatja):
1, bocsáss meg nekem, hogy nem vártalak meg (mármint párkapcsolatilag nem te vagy nekem az első) 
2, kár, hogy nem te vagy a gyermekem apja (akkor ezt most hogy?)
3, ha mi nem tudtunk volna szerelmeskedni, akkor is csak te kellesz nekem örökre (hát na)
4, nekem egy angyal kell, aki se nem férfi, se nem nő (a tökéletes egység)
5, pedig csak négy kilométerre lakunk egymástól és mindketten tíz éve vettük meg kertjeinket
6, veled szeretnék megöregedni vagy később veled újból szerelmes lenni (kapcsolati zűrzavarok?)
7, így még sosem szeretett senki, „jókisjánosom” (a debreceni vasútállomáson mindig elsírta magát, amikor elindultam vasárnap (P)est(r)e. Anyáinkat sem szerették már jól?)

Tiszta állapotaiban tudja kérni a szoros ölelésemet (egyébként nem, úgy szorítom más állapotaiban magamhoz), a bizalomteli simogatásomat. Ölelkezünk a tornáca mellett állva, majdnem az udvari lámpa alatt, a homlokunk és az orrunk is összeér, így nézzük egymás szemét közvetlen közelről, még a szemüvegemet is leveszem. Nincs csók, nincs beszéd, szavak nélküli világ. Érintés, simogatás, fejmozgatás, a mosoly nyelve ez. Én ilyenkor azt látom, hogy egy riadt, egészen kicsike pelenkás gyermek bújik az ölembe. Egy megértésre és szeretetre, megnyugtatásra vágyódó, gyönyörű szempárt nézek. Ezek legalább fél óráig tartanak, ennyi idő kell hozzá míg megnyugszik a leány. Gyermek lesz ő ilyenkor, az én egyetlen kicsinyem! 
Amikor elkezdődik benne az elviselhetetlen szorongás, akkor járkál, ingerlékeny, feszült, mások dolgait nagyon tudja, kőkemény lesz vagy a közeli erdőségbe akar szaladni. 
Sok terve lesz, szárnyal a gondolata. Közös ház körüli munkáinkat tervezi, de abból se lesz sose semmi. Nem motiválja semmi, csak a lucerna és a házi pálinka megszerzése. 
Ja, meg a szex.
A szavak valóságtartalma és jelentése megkérdőjelezhető, a misztikus dolgokat eltéveszti, valószínűleg így védekezik a tudata a be - betörő múltbeli, rendkívül súlyos képtöredékekből eredő szégyen, vagy magatehetetlenség ellen. Fellengzős a beszédje, visszatérő rémképek gyötrik, dülöngél, majd ... lehet, hogy ő is „ezeregyéjszakás” mint én voltam? 
A teljes szétesései előtt egy szépen kifejlett „apokalipszis-terminátor” rendszer töltődik be, amit a szeme villanása pár másodperccel előre jelez. Ekkor szoktam három métert hátralépni. Annak nagyon nagy ereje van és érzéketlen a fájdalomra. Újból ügyes és ruganyos lesz a mozgása. Ennek a másik rendszernek már azonosítószáma van, nem neve.

Ő időszakosan újból-és újból kisgyerek lesz, aki nem ismeri saját érzéseit, vagy éppenséggel nem akar tudomást venni róla. Eltaszítja, ellöki magától ezeket a hányattatott sorsú – semmibe kapaszkodó érzéseket. Az ürességet veti oda a saját érzéseinek. Szégyenli őket. A tricepsze penge, míg a lelke gyenge.

Amíg egyre több darabkára aprítod magad (úgy, hogy én az egész életemet kínáltam neked), addig én nem akarok veled lenni. Hiába szóltam, türelmesen vártam, hogy leteszed a szereket. Kilenc hónapon keresztül ezt vártam. Szeretlek, de én veled élni így nem tudok. A vatos locos (őrült testvérek¹) múltadat meg tudnád szakítani örökre? Azt ígérted, hogy öregkorodban mindent elmondasz nekem...

Út, igazság, élet.
Így fog majd a gyógyulás hosszú útjára lépni, hogy összekapcsolja majd szaksegítséggel a múlt szörnyű képtöredékeit és a jelen üres érzéseit. Ha fog addig élni. Megtalálja majd vajon a saját életéhez vezető hosszú utat ? Talán, ha nem pusztítja el addig önmagát...

ui: 
nőstényem aznap délután „cérnaszálon” otthonról megnézi a sapkámat. Mondja, hogy megvan, legyek nyugodt felőle. 
Otthon befogjuk Pirost a lovaskocsiba és a közeli erdőségbe léptetünk a nagy hóban. A keményre fagyott erdei dűlőút nyomvályúja miatt majdnem felborulunk, de az ügyes hajtómnak és a lónak köszönhetően a baleset nem történik meg.  A barátomnak indulnia kell vissza a klinikára. Útközben a szerelmem megtalálja a sapkát, pont ott ahol a ,,cérnaszál – kép” mutatta.
Csak az esti órákra húzódok a testembe teljesen vissza.


kétezer-tizenkilenc, január huszonnégy, csütörtök


------------
1 Alvilág...

mélységi felderítő

Hajdúszoboszlónál, a vonaton felnyerítettem - kétezertizennyolc április tizenötödikén -, ahogy az előző és aznapi élményeimmel kapcsolatban, kép jelent meg bennem, egy pompás történettel felövezve. Az utasok rám pillantottak és még jobban belemerültek a tenyérnyi méretű kapacitív érzékelőikbe.

Tündi - bündi, édi virágok összehúzódva és reszketve, csomagjaikkal egyedül maradva üldögélnek a sivatagban. Arra megy a róka. 
Egy szép nagy sörényes róka, hogy vezérlő virága alatt hazavezesse az elveszett aprónépet.
Játékba kezd velük, közben minden érzékszervével őket, mint közösséget és mint személyeket figyeli. Éles szemével a testtartásukat nézi, bolyhos fülével a hangsúlyozásukat füleli, gyors eszével értelmezi, lelkében a visszhangokat észleli, szívében állóképeket lát. Mindig a jobbjukra áll, hogy a múlt szabadon és ezáltal alakítható maradhasson. Ahol zárt ajtóra talál, másutt egy napos ablakot kitár.
Taktikát tervez és végez, erősíti és felhizlalja a kicsikéket, hogy a legvégén felfalja a nagy sötétben, szájával őket. 
Gyors rácsapásokkal irányítja a kisnyulacskákra hol a homokvihart, hol a rontó szellemeket, a kisebb kígyókat és a nagyobb békákat is. Ők még nem bírják ezeket a hullámcsapásokat. Végigsöpör rajtuk a hullám, mint a tengeri orkán, felkapja és földhöz veri mindet. Sem fegyvert, sem páncélt nem hordott még, ijedt kis lelkük.
Búj - búj zöld ág, zöld levelecske módjára - egymás kezét szorongatva, lassan kivezeti majd a pusztából a népét.
Új hazába vezeti a csoportot, hogy ott kellemes otthonra lelve, végre vékonyka fal építésébe kezdjenek. 

Nagy sírás - rívás lesz majd a sötétben, amikor a tentebabák rájönnek, hogy falacskáik mögött, még a semmi sincsen.

Mózesi doktornőm nagyon jó stratéga. 
Szívesen feldobálnám a levegőbe - örömömben őt.

nókomment

 

tompa vagyok, egyensúlyomat nem tudom megtartani. Fülemből, halántékomból vér szivárog. A padlón térdelek. Zúgást hallok. Nem tudom hol vagyok. Kissé kinyitom a vértől iszamós szemem. Látom, hogy egy apró szobában vagyok. A szoba hosszabbik oldalain kicsike ablakok sorakoznak. Az ablakhoz csúszok. Térdelve kinézek rajta, a felhőket látom, odalent erdők, folyók és tavak végeláthatatlan sorát. Az orromban már érzem is a bomló avar erős illatát.
 Tájékozódni próbálok, elmászok az ablaktól, de tudom, hogy vékonyka láncokkal le vagyok kötözve, felállni amúgy sem tudnék, mert szédülök is. Félig zárt szemhéjam közt kinézve cirill betűs feliratokat, lámpákat és kapcsolókat látok. Tőlem néhány lépésnyire bőrkabátos embereket. Élénken magyaráznak egymásnak valamit, rám mutogatnak és közben kárörvendőn vigyorognak. Visszamászok az ablakhoz, húzgálom a kezemmel és a lábammal a láncokat. Rögzítőszemekhez kötöttek ki a hóhéraim. A szemek a padlón és fejmagasságban az oldalfalra vannak szerelve, hasonlóan mint egy kerti fészer szerszámfüggesztője. A falon felhajtható ülések, csövek, tartályok, kötelek, zsákok, hálók és kicsike ládák vannak. A helyiség egyik oldalán boltíves, míg a másikon rovarszárnyra emlékeztető ajtókat látok.
 Sejtem, hogy hova visznek. Abba a sötét erdőbe aminek a tisztását fáradtságos munkával építettek őseim. Köveket, kisebb sziklákat hordtak össze egy helyre. Egész kis domb lett az a nemzedékek hosszú sora alatt. Tájidegen fák is vannak ott, ágaikon a tarisznyákat, szalagokat, falapocskákat a szél fújja, fujdogálja évtizedek óta.
 Szándékosan a zúgó szoba ablakainak a szegecselt rámáit figyelem, hogy a lehetséges jövőbeli események képeit nézhessem. Kanyargós utakon eljöttek értem, kiabáltak velem, ellenálltam, birokra keltek velem, majd többen lefogtak és úgy ütötték a fejem, el is veszítettem az eszméletem. 
Félnek tőlem. 
Nem akarok túlságosan ellenállni, hadd vigyenek, így legalább a többiek háboríthatatlanul élhetnek tovább. Elveszejtőimre nem engedem rá a képeimet, nem rejtem el őket betegségként a titkos gondolataikban. A segítőimet is elengedtem már életem delén, nincs már rájuk szükségem, kerestek másik gazdát maguknak, őt segítik egyesített erejükkel. 
 Támadóim cérnaszálacskáit még a kezemben tartom gyeplő módjára, bár úgyis hamarosan végem, nem így terveztem az utolsó napomat.
 Nőmnek cérnaszálon üzenek haza. Az asszonyok levágják hajfonatukat, a lányok kelengyéjükből a hajszalagokat kiveszik. 
Testem összetörik.
Roncsolt testem darabjait lemossák majd összevarrják, illatos kenőccsel bekennek, hajkoronákba fektetnek, szalaggal átkötött kendőkbe tekernek és a tisztás szélén álló fák lombkoronájába tesznek.



(ismétlődő álom az ezerkilencszázkilencvennegyedik és kétezerkettedik esztendő közt. Szuicid alapok? Esetleg olvasás a többemeletes könyvtárból?)

negyedik

a láncos korbáccsal harmincat sújtanak rám. Levesznek az oszlopokról, kezeimről – lábaimról a feszesre húzott vékony láncokat leoldják. Magamat nézem kívűlről – felülről, a bőröm felszakadt, az inakat, a hártyákat, kifordult ízületeket, nyílt töréseimet és a rongyosra szaggatott testemet látom.

Fáj. 
Egyedül vagyok. 
Félek.
Lábra állni nem tudok. 
Kínzóim kilöknek az utcára, mint egy véres rongyot. 
Röhögnek, belém rúgnak, szörnyűségeket mondanak nekem - az agyonkínzott emberroncsnak. 

Mászni próbálok, úgy megyek valahogy, mint egy lábatlan sündisznó. A város szélére csúszom – mászom, vércsíkot húzok magam után a földön. Tudom, hogy hamarosan meghalok, de előtte még meglátogatnak az állatok és az állatok után fog ballagni a fehér ruhás tanítóm. Ennek a tanítónak a nyakában egy kis medál lóg, egy aprócska körkereszt. Szavaival segít nekem, hogy a halálban el ne tévedjek, a jó álmok irányába menjek majd tovább. A lovam hátára felpattan a medve, hogy gyorsabban elhozzák a sebmosó vizet, a madaram irányítja a párost a magasból. A medve és a ló szájukban vizet hoznak, az öreg tanító ellátja a sebeimet, tüzet gyújt és levest főz. Az állataim elbúcsúznak tőlem. Elalszom és tudom, hogy hamarosan meghalok.

Az álomból kinézve, észreveszem, hogy megbénul a testem. Zúgó hangot hallok. (Háromszor történt már velem ilyen megbénulás, utána veszettül görcsöl a combizmom. Az borzalmasan fájdalmas.) Csak a szememet tudom ilyenkor mozgatni. Ez nem baj, mert a megfigyeléseim szerint, ha nyugton maradok, akkor utána ki tudok szállni magamból és felülről látom a testem. Látom a házat, ahol élek a húgommal és a szüleimmel. Látom az utcát, a villanydrótok magasságában repülök, háztól – házig lököm magamat tovább. Rácsodálkozom a rendetlen emberek udvarára és házaik elmozdult tetőcserepeire. A testem otthon marad, ami repül az egy áttetsző burok – hasonló mint egy műanyag palack, de nem fényes. A Sámsoni úton már a vasúti vezetékek magasságában vagyok. Kellemetlen érzés hozzájuk érni, ezért kellő távolságból a lendületemet figyelembe véve, kezdem meg a kikerülési manővert. A szülővárosomban mindig emberként repülök, de mihelyst elhagyom a határait, madárrá változom és minél messzebb megyek annál nagyobbá növesztem magam. Tudom, hogy reggelre vissza kell érkeznem az ágyban fekvő testembe, mert különben örökre álomban maradhatok. Amikor lököm magam egyik háztól a másikig, mindig kora este van, épp csak nem szürkül. Ennek a buroknak nem akadály az épületfal, képes vagyok átpréselni magamat rajta.

 Haldoklom, forogni kezdek. A forgástól leszakad a kezem, a lábam, nagy darabokban a bőröm és a vérem telespricceli az állataimat, a szerveim leszakadnak, a mellkasom felhasad, rosszul vagyok.
Álmodni kezdek, álmomban egy forgószelet látok. A forgószél én vagyok.
 Közben észreveszem, hogy a forgószél spiráljainak minden karján én vagyok. Sok arcom van. Egy-egy spirálkaron több egymáshoz hasonlító valamim ül. Minden valamimhez egy csomó kép tartozik. Forog a spirál egyre gyorsabban és gyorsabban, a valamijeim mindegyike lerepül. Ahogy leszakadnak a forgástól, egyre jobban félek. Aztán a semmibe kerülök, ekkor már nem létezem!!! Ez a legfélelmetesebb az egészben, ez a halálnál is rosszabb: a létezés színes forgatagából kizuhanni! Elhagynak a gondolataim, kiüresedem, megszűnnek létezni az arcaim is. Borzalmas a nem létezés és egyébként félelmetes is. 

Rettegek. 
Három napig vagyok így. 
Szörnyűség, elmondhatatlan a rettegés.

 Aztán ebben a hatalmas kiterjedésű üres térben, fölém úszik a körkereszt, a gerincem vonalában van jóval fölöttem. A körkereszttől szépen megnyugszom, ő hozzám tartozik és én hozzá. Balra indul meg, ahogy lassan felpörög, úgy engedi ki magából a hőséget, majd új testrészek, új szervek hullanak ki belőle és a spirálkarokon üldögélő valamijeim újból feltűnnek, melyek csoportokat alkotva közelebb kerülnek egymáshoz és így egymást erősítik. A képek új sorrendben kapcsolódnak immár egymáshoz. Az új sorrend is a körkereszt forgásától van. Egy vakítóan fényes, újjászületett testet kapok így. Ennek nagyon nagy ereje van, ezzel a testtel tudok majd ismét a sötét birodalmakba bevilágítani és ott feladatokat végrehajtani. 
Ezután saját országomba utazom, az iskolámba fogok nyílegyenesen repülni. Hátranézve a Föld bolygó akkora már csak mint egy borsó. A Tejút mentén siklok ki ebből a galaxisból.
 A könyvtárbéli öregek, mind a tizenkettő, már ott várnak az osztályteremben. Hat a jobbomon, hat a balomon. Középen tábla, amire a jövőt írják vagy térbeli képet mutatnak rajta. Pár tucat öreg van egyébként összesen, körülbelül ötvenen – hatvanan lehetnek, ők is a könyvtárban vannak.
Gyerekeket mutatnak nekem a táblára vetített filmen, akik nagyon rosszul vannak: sírnak, üvöltenek, félnek, hisztiznek és közben irtózatos dolgokat hánynak ki a szájukon. Én ezeket a okádásokat felnyalom, megrágom, megemésztem és az alkotóelemeket - rendezetten visszaadom nekik, hogy gyógyuljanak meg tőle. A hányadék az én emésztésemtől nem lesz kevesebb, csak rendezettebb lesz majd. A következő táblán felnőtteket mutatnak nekem, akikben az öregek jele nem párban van a jobb és baloldalon, ezért ők betegek. Sokféle betegség van, ezektől nagyon ki tudok fáradni.

Az oktatás után elmegyek a fürdőmedencémbe, köszöntöm az ott lévő embereket - nekem a felnőttek is gyerekek - és megnézem az innen eredő kis patakomat, ami a Földig folyik le a csillagrendszerek közt. A kellemes gyógymedencében a karomban tartom, szabadon lebegtetve a betegeket úgy, hogy a hat – hat öreg a medence két szemközti oldalán áll. A folyás mentén indulok haza szélsebesen. Mindig a Tokaji – hegy felett lépek be a légkörbe lapos szögben és a bolygót egyszer körberepülve érkezem meg az ágyamba. Gyönyörű a Föld.

Reggelre őrületesen fáj a combom, biztos izomgörcsöm volt az éjjel. Magnéziumot és kalciumot iszok.


 (Ezeket a dolgokat érthetően leírni – elég bonyolult dolog, mert egy időben - valószínűleg több dolog is történik bennem. Ezenkívűl nincsenek is rá szavaim.
Kíváncsi lennék lepkés tudósdoktornőm magánjegyzeteire, amikor is az első ill. a második kisterápiára (kétezertizenkettedik és kétezertizenhetedik év kb.) jártam hozzá. Valószínűleg teljesen ellentmondásos lehettem. Vajon a pszichodráma, darabkáim melyik csoportját mozgatja meg és melyeket hagyja érintetlenül? Az állataim az egymáshoz közelebb ülő arcaim csoportosítása?
Állapotváltozásaim során abban a hatalmas térben lenni, hát...néha a pokol, néha pedig a mennyországon is túl van.
 Az álom legvégén vadállat keresztény apokaliptikus képek következtek, azt nem merem most még a naplómból erre a felületre kimásolni. Ha muzulmán országban élnék, akkor milyen képeket látnék? Az arcaim minősége a személyes névmások változásával jár együtt.)



belső történés napja: kétezerharmadik esztendő október havának tizenkilencedig napjára virradóan

 

kimondta

a hárombetűst. Elmélyült játéka után odajött hozzám és 'úgy' szólított. Nem az automata gyerekbeszéd után, amikor is képek tucatjait próbálja a külső memória rendszerezni, a se eleje - se vége mondatfüzérek és a szélfúvott érzelmek kíséretében...
A mosogató mellett álltam akkor, szívemet kés járta át, a lábam reszketett, sírtam, nagyon sírtam és közben Czeizel doktort, majd a hajam fehér foltját láttam.
A kisgyerek anyja magához szorított és így elszenderedett bennem az üvöltő fájdalom.

 

vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)

kétezertizenöt karácsony per négy

a kertemben vagyok.

Szerszámaimat igazgatom. Holnap forrásvizet keresek, kis segédeimmel és szerkezeteimmel kutat fúrok. A körzetemben élő emberek dolgait javítom, ások, néha az emberek szívével foglalatoskodom. 
Az embereket, állatokat és a növényeket cérnaszálacskák kötik össze, a cérnaszálacskák pedig ragyogó és egymásba szőtt hálót alkotnak, én ennek a szőttesnek az ismétlődő mintázatait figyelem meg. Először mindig a hálót vizsgálom meg a szívemmel és csak utána tudom megsegíteni a kis betegeimet.

A kertembe csak barátok és a szeretett társam jöhet, ő tanított meg amúgy magamra. (itt észleltem, hogy ismét álmodom, ennél az érzésképnél, hogy hozzám illő társam lesz egyáltalán nekem valaha?! Ekkor egy majdnem húsz évvel ezelőtt látott álomrészlet villant be és szörnyű szomorúság is.)

Akiknek segítek - őket oda be nem engedem. A segítés az csak olyan időszakos elfoglaltságom, egyébként fúrok – faragok, a vidéket járom. Kísérleteket és megfigyeléseket végzek az új családjaimban. Tudom, hogy ez így nagyon jó lesz, ezáltal szűnik meg az erőszak és jön majd el talán pár nemzedék múlva a béke. Még sokan csináljuk ezt az utolsó kísérletet szerte az országban. Vegyes korú felnőttek és nemcsak vér szerinti gyermekek vannak szoros – szeretetszövetségben.

Házakhoz hívnak dolgozni, jókat beszélgetni, örvendezni. Így aztán napokig, hetekig távol vagyok a kertemtől. A serdülő korú gyerekekkel bandázom, velük játszom, kérdezem és tanítom őket türelemmel: műhelyemben a szerszámok használatára, csillagok és felhők járására, az állatok suttogásaira, az erdő neszezésére, a vizek partjára, a bolygónk biológiai rendszereire, a hosszas egyedüllét elviselésére, a belső képekre és az álmaik üzenetére.

A kicsi gyerekekkel pedig gyakran meglessük az erdei állatanyákat – és apákat, ahogy a kölyökállataikat tanítgatják vadászni, várakozni, enni, úszni, fára felszaladni. A kicsikéknek ezek az állatcsaládok nagyon tetszenek, nagy öröm nekik az ilyen, sokat mesélnek róla évek múltán is.
Mindig a serdülők közül választom ki segédeim és velem vannak gyakran hetekig is.
Minden kísérleti családban van legalább egy választottam! Ők fogják majd kibogozni az összekuszálódott szőttest.

Az álom közben ez a versike jelent meg és gyönyörűséges zenét hallottam közben:

                         jelzem csendben,
                        hogy bár a képek,
                       itt vannak bennem,
                       keresve sem lehet,
                       szavakba rejteni,
                      a végtelen csendet

(úgy emlékszem, hogy innen kezdődtek el az ellentétes észleléseim egyszerre megélése, amitől magasnyomású hibára álltam ki, mint a hűtőkompresszor (itt már a mentő is elvihetett volna). A képeket magamon kívűlinek érzékeltem, ahogy a vers betűit megláttam. A képek leírhatatlanul gazdagok és az üres belső térből bárhonnan ránézve úgy látszanak, hogy valahogy egymás mögött vannak. Ezek a legfontosabb lelki részeim egymásra vetített képei? A kelő nappal kelnek és a felszín alatt várják a szép időt bennem? 
Az Agnus Dei-hez hasonlít az a lenyűgöző zene. Egyáltalán micsoda-kicsoda nézi az elmondhatatlanul felkavaró érzelemképeket bennem?)

anyapillangóimtól kaptam ajándékba

„egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.
   Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”
   Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, akit szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
  Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”

Tudósdoktornőm, Carl Rogers mondatait ajándékozta az összefoglaló beszélgetésünk előtti alkalmon nekem.

„János maga elindult egy olyan úton, ahol én már nem terapeutaként vagyok maga mellett, hanem utitársként és kisérőként. Magából nagyon jó segítő lesz. Olyan mély önismeretre jutott, melyre csak az embereknek nagyon kis része képes. Maga kétszeres traumával indult az életben: impulzusukat kezelni nem tudó nagyszülő - és szülőpár fiaként és a genetikája miatt. Maga ezt az örökséget jelentősen meghaladta, túlnőtte, kiemelkedett a sorsából. Azonban azt ne felejtse el, hogy pont ezektől a súlyos sérülésektől lett azzá, ami és az élete mégis virágba borult. A környezetében az embereket ne elemezze, mert egyáltalán nem bírják - amúgy sem bírják, de maga csak folytassa tovább az önvizsgálatát, ettől még erősebb lesz. Áprilistól a szituációs gyakorlaton úgyis kiderül magáról majd minden. A maga speciális élettapasztalatával gyakorlatilag bárkit meg tud mozdítani: felnőtteket - gyerekeket, egészségeseket és betegeket illetve az eltérő szexuális orientációval bíró embertársaink problémáinak a mélységi felderítésére is alkalmas. A másfél éves pszichodráma tréning végén beszélni fogunk a továbbiakról, nagyon komolyan."

Érdemes volt a nagyon nagy szárnyú anyapillangómhoz visszabújni. Neki olyan különleges mintájú szárnya van, hogy sok kispillangó is elfér alatta és ezekből a kispillangókból egyik – másik, szintén nagyon nagy óriáspillangó lesz. És így tovább, ez a szokás pillantóéknál.

Azt is megfigyeltem ezen az alkalmon, hogy már nem remegtette a hosszú szempilláit, amivel kormányozza magát lélekországban. A szívem most már bizonyosan kibomlott és túlcsordult bizalommal, ahogy megláttam az összefoglaló konzultáción lepkés tudósdoktornőm önmagára fókuszáló fénypontját.

„János, téged nem szükséges analizálni. Már most készen vagy. Mehetsz az emberek közé halászni és közben gyógyulsz is. Ragyogjanak rád a csillagok.”
Ezt a szívmelengető áldást a munkahelyi stresszkezelős anyapillangóm írta kétezertizenhét karácsonyán esemesben, őt is szeretem.


Erdőszéli szivecskéim virágoskertjeinek patakocskái mentén, lepkék laknak és lakni fognak.


(kétezertizennyolc március)