fodrásznál

 

január huszonnegyedikén, pénteken kora délután, munka után, indulok a fodrászhoz. Benyitok, köszönök, az üzlet vendégekkel és várakozókkal tele, időpontom sosincs, a főnök úr a tükörből meglát, az ollója csattogása megáll, szélesen elmosolyodik és hellyel kínál.

A vendégétől elfordul, az egyik alkalmazottjához lép, aki épp egy fiatal férfit nyír. Pár mondatot vált vele, majd én leszek a következő, velem mindig soron kívül foglalkoznak. Sejtem az okát, azt gondolja, hogy a belügyminisztériumnak dolgozom és védelmi szakember vagyok.

Igen, erre ráhibázott, csak épp nem a béemnél szoktam időszakosan megjelenni, hanem egy meglehetősen nagyméretű nemzetközi hálózat működését segítem amúgy. Viselkedési mintát, információt, töredékek energiaforrását és az ismétlődő instabilitást keresem, ezek közti kapcsolatot pedig intuitív képek segítségével értem meg.

A szokásos nyári frizurát kérem, géppel, katonásra nyírva. Kis, jellegtelen beszélgetésbe kezdek a fodrásznővel, ő közben lassan, megfontoltan nyírja a hajamat, majd nemsokára két intuitív szó jelenik meg a belső vetítővásznamon: élelmiszerüzlet, huzat.

Rendben – gondolom magamban.

Mindjárt leellenőrzöm a két szó jelentését, úgyhogy a fodrásznőt a családjáról és az előző munkájáról kérdezgetem...

Gyakran van ez így, hogy térbeli belső képet látok, amire alulról - felülről vagy oldalról ránézve ugyanazt látom vagy konkrét – a helyzetre utaló szavakat. Ez utóbbinak az értelmezése lényegesen könnyebb, míg az előbbit folyton gyakorolni kell(ene). A kép nagyon érdekes, mert az jellemzően az előzményeket mutatja, az orrom előtt lévő szituáció pedig a következményt, az előzmény és a következmény összessége pedig további képeket, amelyek valahogy egymás mögött vannak. Ezekből úgy válogatja ki párosával az intuíció szent forrása az összetartozó elemeket, hogy kiegészítsék egymást. Az előzmények, a következmények és a lehetséges jövők, mind egy térben vannak az idő nélküli időtlen térben, így minden változik de a lényeg nem: az elemi képek. Az elemi képek gráfszerűen úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy az előzményt vagy a jövőket alkossák.

Ezek a képek egyszerűek, de nagyon fontosak ám: gyerekrajz-szerűek, szürrealisztikus festményszerűségek, vonalak, centrikus vagy tengelyszimmetrikus geometriai alakzatok, tekeredő növények, furcsa nem létező állatok, természeti objektumok, színes foltok.

Az elemi képek bonyolult rendjét a tizenkét öreg bölcs hálója alkotja. Ők mindenkit behálóznak, nincs menekvés, emberfia legyen a talpán, aki kibogozza a fátyolból magát! Az már jó jel lesz, ha észreveszik a hálót és haragudni kezdenek az emberek, hogy már megint ismétlődnek a helyzetek!

Intuitív képek valószínűleg folyamatosan vannak - ezek nem keletkeznek, de csak akkor veszem észre őket, ha zavar áll be a figyelmembe vagy annyira belemélyedek az introvertált belső világomba, hogy részlegesen megszűnik körülöttem a külvilág. Ez még érdekesebb rendkívűli álomesemények esetén, mert ott pedig én magam az eseménybe olvadok. Ilyen álomesemények után még egy darabig nyitva marad a cérnaszál-mező és sorozatos egyidejűségi történés vagy dezsavü van. A dezsavü szerintem a nem jól megfigyelt képből ered, ezért csak emléktöredékek maradnak meg belőle.

Ha szándékosan visszamegyek pl. az ötnapos álomba, akkor ismét van egy csomó esemény. Ilyet csak hétvégén szabad csinálni, amikor egyedül vagyok itthon a kertemben, autót vezetni, elektromos szerszámmal dolgozni akkor nem szabad, mert biztos, hogy baleset lesz belőle. Ha minden kötél szakad, akkor a megtartó erőm lepkés Ágnes tudósdoktornőm rendelője a fonott fotelekkel és a "finom" játékokat rejtő fekete asztallal. Igen, szokott szakadni, akkor nagyon mély érzelmek bukkannak elő a feneketlen mélységből.




A csütörtök délutáni stresszkezelős hat alkalmas tréningen vagyok a gyömrői úti gyógyszergyárban, hatan vagyunk és az előadó korán reggelecske doktornő. Hármas csoportokat alkotunk, feladatot kapunk: egyikőnk bekötött szemmel fakockákból valamit építsen úgy, hogy a csoport tagjai irányítják szavaikkal. Utána egyéni beszámolónkra kíváncsi az előadó, minden alkalom végén így csinálja. Én is elmondom a magamét, közben észreveszem, hogy a doktornő felfüggeszti a jól bevált belső elemzést. Véget ér az óra, pakolunk. Mondja nekem:

       - János, tudnál maradni egy picit?
   - Persze, én már csütörtök déltől nem szoktam       valójában dolgozni.

Elmennek a többiek, átmegyünk a szomszédos irodájába. Hellyel kínál, leülünk. Kis csönddel kezdődik a magánbeszélgetés. Visszagondolok az elmúlt három alkalomra és az egyik belső képemre, úgyhogy kérdezni fogok, nem tudom, hogyan fogja ez a kérdés érinteni.

    - Hajnalka, te kisgyerekkori sérült vagy?

Sok szívdobbanásnyi csend lesz, néz, nyel, aztán három pillanatra balra néz, nem fókuszál a szeme sehova. Így válaszol:

- János, te nem is tudod mi van benned, használni kell az erődet amit kaptál, mert különben visszaveszik és abba bele szoktak halni. Láttam már hasonlókat, mint te, de ilyet még sosem! Sok ilyen emberre lenne szükségünk. Majd következőleg elmondhatnád nekem, hogy miket is szoktál álmodni...

(Aztán a koreai szakembereket említi, akik prakszisának csak egy részét értette.)




Második alkalom van a pszichodráma tréningen, most mindenki elmondja, hogy miért jött ide, mit szeretne ettől a dologtól várni, mi a szakmája, hány éves, szülei, macskái, szabadidős tevékenysége meg ilyenekről van szó. Sokféle dolgot kérdez süteményes Eszter doktornő és a fiatal kisdoktor. A csoport egymástól is kérdezhet. Én csak annyit válaszolok nekik, hogy segítő szeretnék lenni.
(Az első alkalom az csak egy laza és rövid beszélgetés volt, a harmadik volt emlékeim szerint a kirakósdis, még fényképet is csinálunk róla, ma is megvan. Aztán csoportokba kell rendeződni, ide álljanak a pszichológusok, oda a többiek és a két csoporton belül, további kiscsoportok: ki járt már drámára, ki volt már egyéni terápiában. Huszan vagyunk azt hiszem, ebből hárman fiuk, a többi nő és létszámból csak öten vagyunk nem pszichológusok.)
Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, ugyanis a doktornő stílust vált és kifejezetten érdeklődni kezd, hogy mi vezetett erre engem és miből gondolom azt, hogy én alkalmas lehetek erre a pályára? Kis feszkót érzek magamban – pedig nem kellene - a mondatai miatt, nem is értem, hogy a többiektől ezt miért nem kérdezte meg? Hát azért kell vagy 35-40 év ahhoz, hogy az ember geostacionárius pályára álljon szerintem...huszonhárom éves államvizsgázott pszichológusok? Az nem probléma? Alig kerültek el az anyjuk mellől, már az egyetem alatt gyorsan anyapótlékra tettek szert egy párkapcsolattal, ez sem baj?

Belső kép jön a kamaszkoráról a kérdései közben, de nem kérdezem meg tőle, roppant kínos lenne ez így most, a leckét megtanultam az ideocsoportos Hajnalka doktornőmtől - inkább elhallgatok. Észreveszi magát, nem kérdez többet. Majd fogsz te még nagyokat nézni – gondolom magamban. Aztán a legutolsó alkalmon megosztja velünk, hogy mi játszott közre a pszichológussá válásában...



Lepkés doktornőm nem pszichológusként kezdte, hanem magyar nyelv-és irodalomtanárként, amúgy pedig majdnem negyven éves volt mire megszerezte a pszichológus képesítését aztán további hosszú évek kellettek ahhoz, hogy különféle módszerspecifikus képzéseken igazi tudós-tanár-doktorrá lehessen.
Lepkés tudósdoktornőm mentes a gyerekkori szörnyűségektől, traumáktól, ő érintetlen, egészen más minőség mint mi, sebzettek.



kétezerhúsz február kilenc, vasárnap


kétezertizenöt karácsony per kettő

  az egyik távoli birodalom keskeny határánál vagyunk mindannyian. Lovamon a szíjakat szorosra húzom. Madaram már spirálban a felhők alá emelkedik, medvém a jobbomon, a lovam mellettem toporog, a kutyám hátul. Megsimogatom mindegyikőjüket, fülükbe szavakat súgok. Indulásra készek vagyunk, egy félelmetes terület legmélyére fogunk behatolni. Minden állatomra szükség lesz. A nyeregtáskában a köpenyem – még soha nem használtam, de most kelleni fog. Kardom a jobb kezem ügyében, a keresztvas előtt a pengébe két háromszög van verve, melyek a talpuknál összeérnek.
Indulunk, beleállok a kengyelbe, eggyé olvadom a lovammal. Zabla és kantár nincs, nem is kell. Ügetünk.

  A kutya nekiiramodik, majd eltűnik a horizonton, nyomot keres. A medve mellettem halad, kis távolságot tartva tőlem. Kietlen, kopár pusztaságon vágunk át. Itt a semmi van. Nem látunk mozgást, mely az itt lakókra utalna. Mind az öten ugyanazt látjuk a földön és levegőben. Veszélyes útra megyünk. Egy erősen körbezárt helyre, ahol gyerekeket tartanak fogva. A kicsik egyedül vannak ott, nagyon félnek, némelyikük a világból is kiszaladna, ha lábai bírnák. Sok gyerek van ott, ők nem tudják, hogy foglyok. Távol vannak az emberektől, a többi gyerektől, játékoktól, virágoktól, lepkéktől, némelyikük tetszhalott a félelemtől. 
Jól ismerem ezt a világot, változatos táj ez. Vannak gyerekek, akiket csak térképpel tudok megtalálni, amit az öregek mutatnak álmomban nekem.

  Megérkezünk a borzalmas órák völgyébe. Itt nagyon sok veszélyes, dühös, gyűlölködő és bosszúszomjas lény lakik. Ezek a lények egy belső körben tartják fogva a kicsinyeket. A belső kör egy láthatatlan helyen van, ott megállt az idő, ezért maradtak örökké kicsik az oda beszorult gyerekek.
  Őrszemeik jelentik érkezésemet, jól tudják, hogy ki vagyok. Készülődnek, majd támadó alakzatba rendeződnek. A lovammal az első, a második és a harmadik sort is átugorjuk. Hullámzanak, mint a tenger. Rohammal átjárót nyitok, a medvém mindkét első lábával marcangolja őket. Borzasztó sokan vannak. A kengyelben állva vágom őket kardommal, hol balról, hol jobbról. Nagy küzdelem, nemes harc ez. Csoportokban jönnek ellenem. Ahogy hasítom őket, úgy szaporodnak, még többen lesznek! A madaram üzen: váltást szerveznek szomszédos erdőben! Változtatni kell a harci taktikán, különben mi is időcsapdába kerülünk – mint a kisgyerekek, ezért az öregeket hívom gondolatban, hogy vajon mit is tegyek most? Nem fognak legyőzni tudom, én nem fáradok el ezekben a küzdelmekben sosem, hiszen az állataim is itt vannak velem.

„Szeresd őket, mert egykoron ők is fogoly gyerekek voltak.” Ezt küldik gondolatüzenetben nekem, hát így teszek. 
Kardomat a hüvelyébe dugom. A medvém félelmetes acsarkodását leállítom. A kutyám a térdemhez szalad. Én magam leugrom a nyeregből. Hercegként megyek közöttük. Utat nyitnak, fejet hajtanak, megbékélnek. Nagyon nehéz ezeket a gyűlölködőket szeretni, nagyon sok türelem kell hozzájuk, de most nem tudok rajtuk segíteni, nekem célirányosan a kislányt kell megkeresnem a messzi – messzi térben és időben. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, az öregek tanították nekem az égi iskolában, hogy még sok tízezer társamnak is vannak éjszakai állatai és különös álmai. Abban az iskolában az emberek betegségeire tanítottak minket hosszú időn keresztül. Az az iskola nagyon - nagyon messze van ide, kívül ezen a csillaghalmazon. Ahhoz az utazáshoz óriási madárrá változom, mert csak az a madár bírja a csillagképek menti utat.

  A szeretet útját a külső és belső kör között nem tudják az állataim sokáig nyitva tartani. Igyekezni kell. A félelmetes lényeket más iskolatársaim segítik, én leginkább gyerekeket tudok megtalálni. Sietek, átváltozom, hogy madárként hasítsam a magas eget. A kislányt keresem a többi kisgyerek közt, de most csak őt vihetem innen el. A kislány fázik, takarója alatt olvas, szépeket rajzol és ír lámpácskája fényében, egy kis játékállat is van vele - nem tudom a magasból megállapítani, hogy miféle szerzet. Az ágyában biztonságban van, ámbár lelkecskéje gyakran meg - megremeg. Néha előbújik a rejtekéből, és a külvilágtól megrettenve, világgá szalad. Most megint rohan. Nyolcéves lehet.

  A közelében spirálban leszállok, kisfiúvá változom, utánafutok, megfogom a kezét, megsimogatom, megnyugtatom. Ő nem tudja, hogy megszerettem. Nem is mondom meg neki. Beszélgetünk, hívom gondolatban a kutyám, hogy jöjjön közelebb. A gyerekek nagyon szeretik, mert olyan kis kedves szőrgombolyag. Ügyesen illegeti magát előttük, lábát emelgeti, hátára vágja magát, ugrik, csahol. Kis ágacskákat gyűjt a szájában és mindet a kislány lábai elé hordja. Szavát figyeli és kívánságait teljesíti.

  Odakinnt a gyűrűn kívül, a kislányhoz valamiképp kapcsolódó dühös, ingerült lény nyugtalan lesz közben, mert úgy érzi - tévesen, hogy a kislányt bántani akarom. Nyugtalanságával a többi lényt is felhergeli. A lények egymással is küzdelemben vannak, egymást bántják és folyton vitáznak, mintha nem lenne főnökük. Minden kisgyerekhez tartoznak furcsa lények.

  Menni kell, az átjáró szűkül, hamarosan bezárul és mi is itt ragadunk! Visszamegyünk a kis sátrához, nem sír, már nem fél, mondom neki, hogy most olyan helyre repülünk, ahol őt nagyon fogják szeretni, őt ott már nagyon várják, régóta várják, hogy az új, biztonságos otthonában élhessen tovább. 
A köpenyembe burkolom őt a játékaival együtt, visszaváltozom madárrá, a csomagomat a karmaimmal erősen megszorítom és repülünk vissza az égben a felhők és csillogó szivárványok közt. Négylábúim követnek a földön. A madár visszaváltozik férfivá. Visszamegyünk a birodalom határára. Megköszönöm az állatok munkáját, a nyeregtáskából megetetem őket, aztán hazamennek, ők védenek engem. 
Az a legény én vagyok. A kisleánykát a köpenyemmel a hátamra kötöm. A kis lábait és karjait szabadon tudja mozgatni. Buksiját a hátamba nyomja, érzem halántéka melegét. Nem fél már, tudja, hogy nagyon jó lesz velem lennie. Amíg gyaloglunk, beszélgetek vele a játékairól, a mesekölteményeiről, a játékainak a mindennapjairól, rajzainak történetéről. Együtt játszok vele, közben a játékát figyelem.

  Még nem vagyunk készen, majd egy esztendő múlva egy másik országba utazunk, hogy a kislányt a felnőttjével összekapcsoljam mindörökre. Ez a legnehezebb út. Ezt tanították az égi iskolában legtovább nekünk.

 

ály em dö hiró off mály lályf

 

midőn negyven éves lettem én,
kámingáut lett ez a kis költemény,
kockázatos nagyon.

ezerkilencszázkilencvenhárom,
telén,
indult el a nehéz.

"János, maga meddő,
és részben nő."
ó apám, s anyám.

mondd, hogyan éljek így,
innen tovább ?
gén etika talán.

hiába volt a tájfutás,
s úszás,
fokozatos volt a sorvadás.

néha felszerszámoztam,
Hádész sötéten sejlő szekerét,
hogy zárjam el önként,
a drága élet szent vizét ?

felcserek, majd mesterek,
bolygatták meg szent testemet.
János, mégis lehet tovább !

sok víz lefolyt a Tiszán,
mire ismét tizenhét évesként,
a rajtvonalra értem én.

"egy picike dolog végleg
megváltozott,
és huszonhárom hosszú év után,
feltámadott."

nevetek, sírok, boldog vagyok !!!


János vagyok, a tengeriföld csősze, a magam ura.
Heteroszexuális férfi és interszex állapottal élek.
Élek és létezem: a nagyon bántott sorstársaim és akik bántottak között.
Születtem ezerkilencszázhetvenhat április tizennyolcadikán, Debrecenben.
Kétezertizenhat április húsz szerda, az Egyensúly Napja, a doktorom is igen megkönnyezett vala.


(a szövegtestet az Alagút szájában, a Hunyadi János utcában írtam a gondolattól megi(h/l)letődve, majd a képsorozattól erőteljes hatás alá kerültem. A fekete agyváltós paripámmal abban a percben erősen kontrázván, kétezertizenhat április huszonhatodikán, délután. Előző este mászkárpónt készítettem a kezeimmel tejszínből, hogy huszonhetedikén a távolról szerettemnek ajándékozhassam.)

 

kiszolgáltatva

a 2015. év karácsony éjszakáján történt álom másik felét, azért nehéz leírni, mert az egy nyelv nélküli képi világ. Az én belső világom. Ugyanaz az elmondhatatlan élményellentét, mint ami az „ezeregyéjszakában” történt.

Ami történt megtörtént.

  Azok a dolgok megdöbbentők, a segítőmet is földhöz verte. Pont azoktól az emberektől szenvedtem el a legsúlyosabb csapásokat, akik életet adtak nekem. Bántottak, megszégyenítettek, kiröhögtek, eltaszítottak maguktól és szerettek is persze a maguk módján...
  Az álom második felénél – azaz az élet delénél, képek ugranak be: beteg vagyok, köhögök, apám ütlegel a legénységi nadrágszíjával, a földön fekszem, érzem, ahogy a pisi melege elönti a combomat, rugdos, magzatocska vagyok, anyám megjön a munkából az ajtóhoz szaladok, ő röhögve eltaszít magától, én nekiesek a beépített szekrénynek, majd egy következő pillanatban már a szekrénybe bújok a macimmal. Ők pedig...hát ők pedig az ilyen alkalmak után a nagyszobába mennek és állathangok jönnek onnan ki. Nagyon félünk a testvéremmel a kisszobában ilyenkor. Reggel iskolába megyünk. Meg akarunk szökni tőlük, de nem tudunk hova menni.

Ilyen dolgok is vannak sok családban és ebben a blogban is.

Még senkinek se meséltem el ezeket. Ezeket csak így őrzöm magamnak, magamban.

  2015. augusztusa óta nagyon sok minden történt bennem: azonosulás a nehéz helyzetű özvegyasszonnyal és három csillaggyermekével, regresszió, pánikrohamok a gyógyszergyári stressztől és egy majdnem kiemelkedés magamból, bevillanások, álmok, testi – lelki újjászületés, blogírás.

  A nyomatékosító álom egyik cselekménye a szörnyűséges örökre elszakadás témája, ami be is következett 2016. október - novemberében a nagyon nehéz természetű fiatalasszonnyal. Borzasztó volt nekem is, mert addigra már sejtettem a belső beszédeim alapján, hogy a nagylány egész biztosan újratraumatizálódik, ő nem tudja valószínűleg, hogy honnan eredhet fájdalma. Az övé is fájt nekem, nemcsak az enyém! Egész biztosan ugyanaz a sérülésünk.
Azokban a napokban újabb szörnyűséges képek villantak be nekem és bennem maradtak hetekig. Sírtam, reszkettem, féltem, kerítésekbe kapaszkodtam néha.

Önmagam megértése a fájdalmas önismeret tüskés útján.

A szülők tette megbocsátható: „bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”.
Nem tudták, hogy másképp is lehet, nem voltak maguknál.
Másik világban voltak.
Odaát.

tízezer antilájk

 



digitális jelbeszéd, jakuzzi, torta, családi műmosolyok, Valentin - napozások, megosztások helyett érdemesebb többféle megbélyegzettel, mint pl.

- csúf békával, 
- színes tehénkével, 
- réti macskával, 
- otthonülő nyúllal, 
- kutyapárral 

zeneterápián kényelmesen elhelyezkedve cimborálni, szerintem.

(introvertált állatkodás)


tökéletes

Glükóz                      4,5 mmol/L
Koleszterin                 7,7 mmol/L
Trigliceridek               0,76 mmol/L
HDL koleszterin             2,22 mmol/L
LDL koleszterin             4,24 mmol/L


Pulzus                      58/min 
Vérnyomás                117/78 Hgmm
BMI                        22,55 kg/m2

(10 dkg zsírocska, 10 dkg borsócska, néhanapján)

 

kétezertizenöt karácsony per egy

(időtlen élmény játszótér - sorozat több epizódban)

  Egy gyönyörű, szinte szőrtelen testű meztelen férfit látok a Tisza partján, kora nem megállapítható, háttérben a szolnoki vasúti híddal. Kora ősz van, várja az esőt.
  A folyóparton ügyködik. Vizet ülepít a part homokjába vájt gödrökben. A folyó vízállása nagyon alacsony, emberkéz alkotta tárgymaradványok emelkednek ki az iszapból. Vasúti tartálykocsik vizet visznek távoli országokba. A víz nagy kincs lett. Leülepített folyóvizet mereget egy összehajthatós plasztiklavórba.  Mosáshoz készül. Alsóneműt és felsőruházatot dörzsöl háziszappannal, majd kiöblíti. Vizeskannáit pumpájával megtölti. Ruháit zsinóron szárítja.
  Halacskákat próbál fogni - sikertelenül, ezért inkább csapdázik és éticsigát gyűjt - a folyómenti erdőkben, azok legalább nem szökdösnek meg előle. Két hétig tanyázik itt. Útja során fenyveserdőkbe megy és az ott gyűjtött növényeket a tábortűz langy parazsánál megszárítja. Hetente hatszor eszik a magával hozott készletből ill. a vadászzsákmányaival gazdagítja az étrendjét.

  A lángnyelveket hosszan bámulja...tudja, hogy álmodni fog. Elalszik, majd álmodni kezd. Magát álmodja. Látom az álmát: gyönyörű színes képeket, kicsiben és nagyban is ugyanúgy hasonló formákat, óriási csillogó hópelyheket, vakítóan ragyogó fákat, folytonnövő bokrokat, szimmetrikus mértani alakzatokat, egymásba fonódó és folyton mozgó élénk színkavalkádot lát, közben zenét hall. Lüktető és burjánzó fényösvényen jár.
Hetekig csendben van, senkihez sem szól. Álmairól és napközbeni gondolatairól, elrévüléseinek a megfigyeléseiről néha jegyzeteket készít, amit majd egy könyvtárban fognak elhelyezni. Sok tízezer ember ír még ilyen dolgokat a világ nyelvein, azokat is ugyanoda viszik. Tudja, hogy pár nemzedék múlva már tízmilliószámra fognak ilyen dolgokat nappal és éjszaka is megélni az emberek, nekik írja.
  Hosszú útra indult, felszereléséből és megpakolt kézikocsijából jól látszik. Útja során gyalogol vagy nyeregbe ül, ócska traktorokra és a hetente járó vízszállító vasúti szerelvényekre kapaszkodik fel.
  Most, reggel és este is meg tud mosakodni az ülepítő gödreiben ahogy hajlong, látom, hogy izmos mellén hegek nyoma, péniszén nincs fityma és a jobb térde belső oldalán négyzetes anyajegy van … úúú, akkor ő, én vagyok!!! 
Milyen álom ez!? Één izmosan, erősen?! Mitől és mikor változtak meg a hormonjaim?

De miért nem madárként repülök Pestre álmomban - ahogy szoktam - ilyen hosszú útra? Lehet, ütni fog az utolsó óra?
Sírok álmomban, örömömben.
Szeretnék a halálom óráján ilyen elmondhatatlanul békés és csodás képeket látni és érezni, gondolom álmomban.

húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)