pedig okos kislány

 

végre, most már én is odaférek a kisleánykámhoz, mert megígértem neki, hogy a késő délutáni mosogatás után vele játszok. 

Örökös pakolászás a két nő után, rendrakás, mosogatás, porszívózás, mosás, teregetés, hajtogatás, sepregetés, káosztalanítás a házban, az udvaron és a háziállatok körül. 

Nehéz, nagyon nehéz lelki teher ez. 

Szerelmes társam bulizós napjain gyakorlatilag gyermek. Egy szeretetéhes, hisztis, követelező kisgyermek. Én ilyenkor azt élem meg, hogy két gyermeket is próbálok nevelni, az egyik harmincnyolc, míg a másik hatéves.
A felnőtt társam feladatai rám hárulnak. 
Fel is teszem magamnak a kérdést, mi is vagyok én itt? Gondozó, apa, piacra járó, családfenntartó, mosogatófiú, udvaros, szexuális nagyragadozó, állatgondozó, ital – és zöldségbeszerző? Önmagam háromnaponta szételemző és titokban magamat elsíró? Hol fér ebbe bele a szerelem? A két felnőtt célmeghatározása, tervek közös véghezvitele?

Úristen, sehol…

Meddig fogom ezeket a viselkedéseket tolerálni? Mikor fogja ez a kilátástalan helyzet áramvonalas testem tollait kitépkedni, hogy utána röpképtelen legyek? Azt senkinek nem engedhetem, ennek így hamarosan vége lesz!

Itt van a már másfél hete az egyik réges régi „vatos locos fivére”, együtt buliznak délutánonként és éjjelente. Ők bulinak hívják, pedig csak szisszen a doboz, cuppan a dugó, asztal alá esik a kupak, kisollóval aprítják a petrezselymet...erős cefre - és a jellegzetes fanyar szag van a levegőben. 

A kisleányka csupán négy méterre játszik a szőnyegre terített bárányszőrökön, az anyja tette oda. Az elsősömnek sajnos nem újdonság a képsor, nekem azonban igen.

Dühös vagyok és frusztrált, alig bírom visszatartani, hogy a két dülöngélőt leteremtsem. 

Kimennek mindketten az udvarra, viszik az üvegeket is. Végre most már játszhatok a kicsivel, ugyanis én is vágyok a társaságára, akármilyen következetes és szigorú is vagyok vele. Szeretem a hatéves hisztigépet. Játszunk. Babásat. A babát én altatom. 

,,Először hangosan kell hozzá beszélni, majd egyre halkabban és közben óvatosan ringatni kell. Amikor elalszik akkor a válladra kell tenned, hogy hallja a szívverésedet. Utána megint lehet hangosan beszélni.” Így magyarázza nekem a szőke hercegnő. Ő eközben egy cipősdobozból szobát készít neki. Zsebkendőkből a lepedőt, a takarót és a párnát kicsi kezével gondosan elsimítja. „Macika most nagyon fáradt, ő mindig fáradt, mert sokat dolgozik, nem tud a kicsijével játszani, ez nem baj, ha felébred majd nézheti a tévét és ha szomjas lesz ihatja a söröcskét.” Papírlapból kivágja és belerajzolja ezeket, majd a dobozba helyezi.
Elfordulok, szorul a szívem, ömlik a könnyem. Megsimogatom mindkét babácskát. A szülőapjánál van csak televízió.

A kisgyerekben nincs benne a képem. Kudarcot vallottam. 

Nagy kár érte.


(kétezertizenkilencedik év január hónap vége – február hónap eleje)

mélységi felderítő

Hajdúszoboszlónál, a vonaton felnyerítettem - kétezertizennyolc április tizenötödikén -, ahogy az előző és aznapi élményeimmel kapcsolatban, kép jelent meg bennem, egy pompás történettel felövezve. Az utasok rám pillantottak és még jobban belemerültek a tenyérnyi méretű kapacitív érzékelőikbe.

Tündi - bündi, édi virágok összehúzódva és reszketve, csomagjaikkal egyedül maradva üldögélnek a sivatagban. Arra megy a róka. 
Egy szép nagy sörényes róka, hogy vezérlő virága alatt hazavezesse az elveszett aprónépet.
Játékba kezd velük, közben minden érzékszervével őket, mint közösséget és mint személyeket figyeli. Éles szemével a testtartásukat nézi, bolyhos fülével a hangsúlyozásukat füleli, gyors eszével értelmezi, lelkében a visszhangokat észleli, szívében állóképeket lát. Mindig a jobbjukra áll, hogy a múlt szabadon és ezáltal alakítható maradhasson. Ahol zárt ajtóra talál, másutt egy napos ablakot kitár.
Taktikát tervez és végez, erősíti és felhizlalja a kicsikéket, hogy a legvégén felfalja a nagy sötétben, szájával őket. 
Gyors rácsapásokkal irányítja a kisnyulacskákra hol a homokvihart, hol a rontó szellemeket, a kisebb kígyókat és a nagyobb békákat is. Ők még nem bírják ezeket a hullámcsapásokat. Végigsöpör rajtuk a hullám, mint a tengeri orkán, felkapja és földhöz veri mindet. Sem fegyvert, sem páncélt nem hordott még, ijedt kis lelkük.
Búj - búj zöld ág, zöld levelecske módjára - egymás kezét szorongatva, lassan kivezeti majd a pusztából a népét.
Új hazába vezeti a csoportot, hogy ott kellemes otthonra lelve, végre vékonyka fal építésébe kezdjenek. 

Nagy sírás - rívás lesz majd a sötétben, amikor a tentebabák rájönnek, hogy falacskáik mögött, még a semmi sincsen.

Mózesi doktornőm nagyon jó stratéga. 
Szívesen feldobálnám a levegőbe - örömömben őt.

nókomment

 

tompa vagyok, egyensúlyomat nem tudom megtartani. Fülemből, halántékomból vér szivárog. A padlón térdelek. Zúgást hallok. Nem tudom hol vagyok. Kissé kinyitom a vértől iszamós szemem. Látom, hogy egy apró szobában vagyok. A szoba hosszabbik oldalain kicsike ablakok sorakoznak. Az ablakhoz csúszok. Térdelve kinézek rajta, a felhőket látom, odalent erdők, folyók és tavak végeláthatatlan sorát. Az orromban már érzem is a bomló avar erős illatát.
 Tájékozódni próbálok, elmászok az ablaktól, de tudom, hogy vékonyka láncokkal le vagyok kötözve, felállni amúgy sem tudnék, mert szédülök is. Félig zárt szemhéjam közt kinézve cirill betűs feliratokat, lámpákat és kapcsolókat látok. Tőlem néhány lépésnyire bőrkabátos embereket. Élénken magyaráznak egymásnak valamit, rám mutogatnak és közben kárörvendőn vigyorognak. Visszamászok az ablakhoz, húzgálom a kezemmel és a lábammal a láncokat. Rögzítőszemekhez kötöttek ki a hóhéraim. A szemek a padlón és fejmagasságban az oldalfalra vannak szerelve, hasonlóan mint egy kerti fészer szerszámfüggesztője. A falon felhajtható ülések, csövek, tartályok, kötelek, zsákok, hálók és kicsike ládák vannak. A helyiség egyik oldalán boltíves, míg a másikon rovarszárnyra emlékeztető ajtókat látok.
 Sejtem, hogy hova visznek. Abba a sötét erdőbe aminek a tisztását fáradtságos munkával építettek őseim. Köveket, kisebb sziklákat hordtak össze egy helyre. Egész kis domb lett az a nemzedékek hosszú sora alatt. Tájidegen fák is vannak ott, ágaikon a tarisznyákat, szalagokat, falapocskákat a szél fújja, fujdogálja évtizedek óta.
 Szándékosan a zúgó szoba ablakainak a szegecselt rámáit figyelem, hogy a lehetséges jövőbeli események képeit nézhessem. Kanyargós utakon eljöttek értem, kiabáltak velem, ellenálltam, birokra keltek velem, majd többen lefogtak és úgy ütötték a fejem, el is veszítettem az eszméletem. 
Félnek tőlem. 
Nem akarok túlságosan ellenállni, hadd vigyenek, így legalább a többiek háboríthatatlanul élhetnek tovább. Elveszejtőimre nem engedem rá a képeimet, nem rejtem el őket betegségként a titkos gondolataikban. A segítőimet is elengedtem már életem delén, nincs már rájuk szükségem, kerestek másik gazdát maguknak, őt segítik egyesített erejükkel. 
 Támadóim cérnaszálacskáit még a kezemben tartom gyeplő módjára, bár úgyis hamarosan végem, nem így terveztem az utolsó napomat.
 Nőmnek cérnaszálon üzenek haza. Az asszonyok levágják hajfonatukat, a lányok kelengyéjükből a hajszalagokat kiveszik. 
Testem összetörik.
Roncsolt testem darabjait lemossák majd összevarrják, illatos kenőccsel bekennek, hajkoronákba fektetnek, szalaggal átkötött kendőkbe tekernek és a tisztás szélén álló fák lombkoronájába tesznek.



(ismétlődő álom az ezerkilencszázkilencvennegyedik és kétezerkettedik esztendő közt. Szuicid alapok? Esetleg olvasás a többemeletes könyvtárból?)

negyedik

a láncos korbáccsal harmincat sújtanak rám. Levesznek az oszlopokról, kezeimről – lábaimról a feszesre húzott vékony láncokat leoldják. Magamat nézem kívűlről – felülről, a bőröm felszakadt, az inakat, a hártyákat, kifordult ízületeket, nyílt töréseimet és a rongyosra szaggatott testemet látom.

Fáj. 
Egyedül vagyok. 
Félek.
Lábra állni nem tudok. 
Kínzóim kilöknek az utcára, mint egy véres rongyot. 
Röhögnek, belém rúgnak, szörnyűségeket mondanak nekem - az agyonkínzott emberroncsnak. 

Mászni próbálok, úgy megyek valahogy, mint egy lábatlan sündisznó. A város szélére csúszom – mászom, vércsíkot húzok magam után a földön. Tudom, hogy hamarosan meghalok, de előtte még meglátogatnak az állatok és az állatok után fog ballagni a fehér ruhás tanítóm. Ennek a tanítónak a nyakában egy kis medál lóg, egy aprócska körkereszt. Szavaival segít nekem, hogy a halálban el ne tévedjek, a jó álmok irányába menjek majd tovább. A lovam hátára felpattan a medve, hogy gyorsabban elhozzák a sebmosó vizet, a madaram irányítja a párost a magasból. A medve és a ló szájukban vizet hoznak, az öreg tanító ellátja a sebeimet, tüzet gyújt és levest főz. Az állataim elbúcsúznak tőlem. Elalszom és tudom, hogy hamarosan meghalok.

Az álomból kinézve, észreveszem, hogy megbénul a testem. Zúgó hangot hallok. (Háromszor történt már velem ilyen megbénulás, utána veszettül görcsöl a combizmom. Az borzalmasan fájdalmas.) Csak a szememet tudom ilyenkor mozgatni. Ez nem baj, mert a megfigyeléseim szerint, ha nyugton maradok, akkor utána ki tudok szállni magamból és felülről látom a testem. Látom a házat, ahol élek a húgommal és a szüleimmel. Látom az utcát, a villanydrótok magasságában repülök, háztól – házig lököm magamat tovább. Rácsodálkozom a rendetlen emberek udvarára és házaik elmozdult tetőcserepeire. A testem otthon marad, ami repül az egy áttetsző burok – hasonló mint egy műanyag palack, de nem fényes. A Sámsoni úton már a vasúti vezetékek magasságában vagyok. Kellemetlen érzés hozzájuk érni, ezért kellő távolságból a lendületemet figyelembe véve, kezdem meg a kikerülési manővert. A szülővárosomban mindig emberként repülök, de mihelyst elhagyom a határait, madárrá változom és minél messzebb megyek annál nagyobbá növesztem magam. Tudom, hogy reggelre vissza kell érkeznem az ágyban fekvő testembe, mert különben örökre álomban maradhatok. Amikor lököm magam egyik háztól a másikig, mindig kora este van, épp csak nem szürkül. Ennek a buroknak nem akadály az épületfal, képes vagyok átpréselni magamat rajta.

 Haldoklom, forogni kezdek. A forgástól leszakad a kezem, a lábam, nagy darabokban a bőröm és a vérem telespricceli az állataimat, a szerveim leszakadnak, a mellkasom felhasad, rosszul vagyok.
Álmodni kezdek, álmomban egy forgószelet látok. A forgószél én vagyok.
 Közben észreveszem, hogy a forgószél spiráljainak minden karján én vagyok. Sok arcom van. Egy-egy spirálkaron több egymáshoz hasonlító valamim ül. Minden valamimhez egy csomó kép tartozik. Forog a spirál egyre gyorsabban és gyorsabban, a valamijeim mindegyike lerepül. Ahogy leszakadnak a forgástól, egyre jobban félek. Aztán a semmibe kerülök, ekkor már nem létezem!!! Ez a legfélelmetesebb az egészben, ez a halálnál is rosszabb: a létezés színes forgatagából kizuhanni! Elhagynak a gondolataim, kiüresedem, megszűnnek létezni az arcaim is. Borzalmas a nem létezés és egyébként félelmetes is. 

Rettegek. 
Három napig vagyok így. 
Szörnyűség, elmondhatatlan a rettegés.

 Aztán ebben a hatalmas kiterjedésű üres térben, fölém úszik a körkereszt, a gerincem vonalában van jóval fölöttem. A körkereszttől szépen megnyugszom, ő hozzám tartozik és én hozzá. Balra indul meg, ahogy lassan felpörög, úgy engedi ki magából a hőséget, majd új testrészek, új szervek hullanak ki belőle és a spirálkarokon üldögélő valamijeim újból feltűnnek, melyek csoportokat alkotva közelebb kerülnek egymáshoz és így egymást erősítik. A képek új sorrendben kapcsolódnak immár egymáshoz. Az új sorrend is a körkereszt forgásától van. Egy vakítóan fényes, újjászületett testet kapok így. Ennek nagyon nagy ereje van, ezzel a testtel tudok majd ismét a sötét birodalmakba bevilágítani és ott feladatokat végrehajtani. 
Ezután saját országomba utazom, az iskolámba fogok nyílegyenesen repülni. Hátranézve a Föld bolygó akkora már csak mint egy borsó. A Tejút mentén siklok ki ebből a galaxisból.
 A könyvtárbéli öregek, mind a tizenkettő, már ott várnak az osztályteremben. Hat a jobbomon, hat a balomon. Középen tábla, amire a jövőt írják vagy térbeli képet mutatnak rajta. Pár tucat öreg van egyébként összesen, körülbelül ötvenen – hatvanan lehetnek, ők is a könyvtárban vannak.
Gyerekeket mutatnak nekem a táblára vetített filmen, akik nagyon rosszul vannak: sírnak, üvöltenek, félnek, hisztiznek és közben irtózatos dolgokat hánynak ki a szájukon. Én ezeket a okádásokat felnyalom, megrágom, megemésztem és az alkotóelemeket - rendezetten visszaadom nekik, hogy gyógyuljanak meg tőle. A hányadék az én emésztésemtől nem lesz kevesebb, csak rendezettebb lesz majd. A következő táblán felnőtteket mutatnak nekem, akikben az öregek jele nem párban van a jobb és baloldalon, ezért ők betegek. Sokféle betegség van, ezektől nagyon ki tudok fáradni.

Az oktatás után elmegyek a fürdőmedencémbe, köszöntöm az ott lévő embereket - nekem a felnőttek is gyerekek - és megnézem az innen eredő kis patakomat, ami a Földig folyik le a csillagrendszerek közt. A kellemes gyógymedencében a karomban tartom, szabadon lebegtetve a betegeket úgy, hogy a hat – hat öreg a medence két szemközti oldalán áll. A folyás mentén indulok haza szélsebesen. Mindig a Tokaji – hegy felett lépek be a légkörbe lapos szögben és a bolygót egyszer körberepülve érkezem meg az ágyamba. Gyönyörű a Föld.

Reggelre őrületesen fáj a combom, biztos izomgörcsöm volt az éjjel. Magnéziumot és kalciumot iszok.


 (Ezeket a dolgokat érthetően leírni – elég bonyolult dolog, mert egy időben - valószínűleg több dolog is történik bennem. Ezenkívűl nincsenek is rá szavaim.
Kíváncsi lennék lepkés tudósdoktornőm magánjegyzeteire, amikor is az első ill. a második kisterápiára (kétezertizenkettedik és kétezertizenhetedik év kb.) jártam hozzá. Valószínűleg teljesen ellentmondásos lehettem. Vajon a pszichodráma, darabkáim melyik csoportját mozgatja meg és melyeket hagyja érintetlenül? Az állataim az egymáshoz közelebb ülő arcaim csoportosítása?
Állapotváltozásaim során abban a hatalmas térben lenni, hát...néha a pokol, néha pedig a mennyországon is túl van.
 Az álom legvégén vadállat keresztény apokaliptikus képek következtek, azt nem merem most még a naplómból erre a felületre kimásolni. Ha muzulmán országban élnék, akkor milyen képeket látnék? Az arcaim minősége a személyes névmások változásával jár együtt.)



belső történés napja: kétezerharmadik esztendő október havának tizenkilencedig napjára virradóan

 

kimondta

a hárombetűst. Elmélyült játéka után odajött hozzám és 'úgy' szólított. Nem az automata gyerekbeszéd után, amikor is képek tucatjait próbálja a külső memória rendszerezni, a se eleje - se vége mondatfüzérek és a szélfúvott érzelmek kíséretében...
A mosogató mellett álltam akkor, szívemet kés járta át, a lábam reszketett, sírtam, nagyon sírtam és közben Czeizel doktort, majd a hajam fehér foltját láttam.
A kisgyerek anyja magához szorított és így elszenderedett bennem az üvöltő fájdalom.

 

vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)

kétezertizenöt karácsony per négy

a kertemben vagyok.

Szerszámaimat igazgatom. Holnap forrásvizet keresek, kis segédeimmel és szerkezeteimmel kutat fúrok. A körzetemben élő emberek dolgait javítom, ások, néha az emberek szívével foglalatoskodom. 
Az embereket, állatokat és a növényeket cérnaszálacskák kötik össze, a cérnaszálacskák pedig ragyogó és egymásba szőtt hálót alkotnak, én ennek a szőttesnek az ismétlődő mintázatait figyelem meg. Először mindig a hálót vizsgálom meg a szívemmel és csak utána tudom megsegíteni a kis betegeimet.

A kertembe csak barátok és a szeretett társam jöhet, ő tanított meg amúgy magamra. (itt észleltem, hogy ismét álmodom, ennél az érzésképnél, hogy hozzám illő társam lesz egyáltalán nekem valaha?! Ekkor egy majdnem húsz évvel ezelőtt látott álomrészlet villant be és szörnyű szomorúság is.)

Akiknek segítek - őket oda be nem engedem. A segítés az csak olyan időszakos elfoglaltságom, egyébként fúrok – faragok, a vidéket járom. Kísérleteket és megfigyeléseket végzek az új családjaimban. Tudom, hogy ez így nagyon jó lesz, ezáltal szűnik meg az erőszak és jön majd el talán pár nemzedék múlva a béke. Még sokan csináljuk ezt az utolsó kísérletet szerte az országban. Vegyes korú felnőttek és nemcsak vér szerinti gyermekek vannak szoros – szeretetszövetségben.

Házakhoz hívnak dolgozni, jókat beszélgetni, örvendezni. Így aztán napokig, hetekig távol vagyok a kertemtől. A serdülő korú gyerekekkel bandázom, velük játszom, kérdezem és tanítom őket türelemmel: műhelyemben a szerszámok használatára, csillagok és felhők járására, az állatok suttogásaira, az erdő neszezésére, a vizek partjára, a bolygónk biológiai rendszereire, a hosszas egyedüllét elviselésére, a belső képekre és az álmaik üzenetére.

A kicsi gyerekekkel pedig gyakran meglessük az erdei állatanyákat – és apákat, ahogy a kölyökállataikat tanítgatják vadászni, várakozni, enni, úszni, fára felszaladni. A kicsikéknek ezek az állatcsaládok nagyon tetszenek, nagy öröm nekik az ilyen, sokat mesélnek róla évek múltán is.
Mindig a serdülők közül választom ki segédeim és velem vannak gyakran hetekig is.
Minden kísérleti családban van legalább egy választottam! Ők fogják majd kibogozni az összekuszálódott szőttest.

Az álom közben ez a versike jelent meg és gyönyörűséges zenét hallottam közben:

                         jelzem csendben,
                        hogy bár a képek,
                       itt vannak bennem,
                       keresve sem lehet,
                       szavakba rejteni,
                      a végtelen csendet

(úgy emlékszem, hogy innen kezdődtek el az ellentétes észleléseim egyszerre megélése, amitől magasnyomású hibára álltam ki, mint a hűtőkompresszor (itt már a mentő is elvihetett volna). A képeket magamon kívűlinek érzékeltem, ahogy a vers betűit megláttam. A képek leírhatatlanul gazdagok és az üres belső térből bárhonnan ránézve úgy látszanak, hogy valahogy egymás mögött vannak. Ezek a legfontosabb lelki részeim egymásra vetített képei? A kelő nappal kelnek és a felszín alatt várják a szép időt bennem? 
Az Agnus Dei-hez hasonlít az a lenyűgöző zene. Egyáltalán micsoda-kicsoda nézi az elmondhatatlanul felkavaró érzelemképeket bennem?)

anyapillangóimtól kaptam ajándékba

„egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.
   Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”
   Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, akit szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
  Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”

Tudósdoktornőm, Carl Rogers mondatait ajándékozta az összefoglaló beszélgetésünk előtti alkalmon nekem.

„János maga elindult egy olyan úton, ahol én már nem terapeutaként vagyok maga mellett, hanem utitársként és kisérőként. Magából nagyon jó segítő lesz. Olyan mély önismeretre jutott, melyre csak az embereknek nagyon kis része képes. Maga kétszeres traumával indult az életben: impulzusukat kezelni nem tudó nagyszülő - és szülőpár fiaként és a genetikája miatt. Maga ezt az örökséget jelentősen meghaladta, túlnőtte, kiemelkedett a sorsából. Azonban azt ne felejtse el, hogy pont ezektől a súlyos sérülésektől lett azzá, ami és az élete mégis virágba borult. A környezetében az embereket ne elemezze, mert egyáltalán nem bírják - amúgy sem bírják, de maga csak folytassa tovább az önvizsgálatát, ettől még erősebb lesz. Áprilistól a szituációs gyakorlaton úgyis kiderül magáról majd minden. A maga speciális élettapasztalatával gyakorlatilag bárkit meg tud mozdítani: felnőtteket - gyerekeket, egészségeseket és betegeket illetve az eltérő szexuális orientációval bíró embertársaink problémáinak a mélységi felderítésére is alkalmas. A másfél éves pszichodráma tréning végén beszélni fogunk a továbbiakról, nagyon komolyan."

Érdemes volt a nagyon nagy szárnyú anyapillangómhoz visszabújni. Neki olyan különleges mintájú szárnya van, hogy sok kispillangó is elfér alatta és ezekből a kispillangókból egyik – másik, szintén nagyon nagy óriáspillangó lesz. És így tovább, ez a szokás pillantóéknál.

Azt is megfigyeltem ezen az alkalmon, hogy már nem remegtette a hosszú szempilláit, amivel kormányozza magát lélekországban. A szívem most már bizonyosan kibomlott és túlcsordult bizalommal, ahogy megláttam az összefoglaló konzultáción lepkés tudósdoktornőm önmagára fókuszáló fénypontját.

„János, téged nem szükséges analizálni. Már most készen vagy. Mehetsz az emberek közé halászni és közben gyógyulsz is. Ragyogjanak rád a csillagok.”
Ezt a szívmelengető áldást a munkahelyi stresszkezelős anyapillangóm írta kétezertizenhét karácsonyán esemesben, őt is szeretem.


Erdőszéli szivecskéim virágoskertjeinek patakocskái mentén, lepkék laknak és lakni fognak.


(kétezertizennyolc március)

nem baj ha tömény, csak sok legyen belőle

emlékek,
régi képek,
az elmének,
porlepte padlásának közepén ülök
falak körött,
az ajtó mögött,
ott, a nagy
zajos
rémisztő idegen halott hideg
világ
már amennyire én
tudom:
kintről csak rossz,
jöhet
a barikád mögül, a bútorok mögül,
amik az ajtót takarják,
magasmély hang
zörög
összerezzenek
és
gyorsan idézek:
nagy szárnyadat,
borítsd ránk,
virrasztó
éjji felleg
a tudatlanság
sötétje,
majd
megóv,
mint mindig
fölmegyek,
a régi lépcső nyikorog
támaszkodom
a szú ette,
korlát,
meginog, csikorog
ajtó előtt
megállok,
zörgetek
kínos
csend
felel
benyitok,
szekrényajtónak
koppanok
rajta
rozsdaette
ódon kulcslyuk
zsebemből
kulcsot húzok
elő,
pont illik
a zárba
elfordul
kattan
kitárom
belépek
régi
sötét
helyébe
lép
az új tiszta fény
egyszerre csillan föl
a rettegés és a remény!

(naplóégető olvasómban ez munkál, ha a szíve kertjében engem megtalál)