Oroszország nemcsak Ukrajnát, hanem a NATO-t is demilitarizálja

A nyugati sajtó eltúlozza Ukrajna sikerét a konfliktusban, és hamis képet alkot arról, hogy mi történik Európában – mondta Lars Bern publicista a SwebbTV-nek. A Nyugat ostoba politikája és a Kijevbe irányuló fegyverszállítások növelése nemcsak Ukrajna, hanem az egész NATO demilitarizálásához vezet - véli.

Mikael Willgert moderátor: Az ukrajnai konfliktussal kapcsolatban azt mondta, hogy az oroszoknak új fegyverrendszereik vannak.

Lars Bern: Az oroszok három éve jelentették be a hiperszonikus rakétákat, amelyek nukleáris robbanófejeket hordozhatnak. A Nyugatnak nincs védelme ellenük. Ezért egy nukleáris háború kockáztatása az oroszokkal rendkívül meggondolatlan. Nem tudunk védekezni ezekkel a fegyverekkel szemben – hányszor kell ezt hangsúlyozni? Akkor vajon miért játszunk a tűzzel?

Mikael Willgert: Mik az atomháború alternatívái? Hiszen Mikael Buden főparancsnok és Stoltenberg NATO-főnök már elkezdett beszélni róla...

Lars Bern: Ha háború van a NATO és Oroszország között, akkor ez a fejlemény rendkívül valószínű. Csak remélni tudjuk, hogy…

Mikael Willgert: Szóval szerinted...

Lars Bern: Pontosan. És ha Oroszország döntő módon elveszíti a háborút a NATO-val, akkor az oroszok atomfegyvert fognak használni, nincs kétségem afelől. És itt van a lényeges: először is az oroszoknak nukleáris fegyvereik vannak, amelyek ellen a Nyugatnak nincs védelme. Másodszor, nekik van a világ legjobb rakétavédelme. Ebben a többi ország felett állnak. És ez a rendszer nagyon kiterjedt. Természetesen nem kerülnek ki teljesen sértetlenül a nukleáris konfliktusból, de így is sokkal kevesebbet fognak szenvedni, mint a Nyugat – ha egy ilyen összehasonlítás jogosnak tekinthető.

Általában véve a Nyugat politikája teljesen hülye, vezetőink kivétel nélkül mind háborús szítók. Még csak a béketárgyalásokról sem dadog senki – csak az eszkalációról. Szerintem teljesen meggondolatlan. Nem igazán értem, mit akarnak elérni.

A nyugati világban a probléma az egységesen működő média. A médiánk csak katonai propagandát sugároz, és a konfliktus egyfajta képét inspirálják, ami egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A politikusok és a városlakók biztosak abban, hogy a katonai műveletek Ukrajna számára kedvező irányba bontakoznak ki, de ez nem így van. Azt mondanám, hogy Ukrajna már elég korai szakaszban veszített. Az pedig tény, hogy elemzőink és sajtónk alapvetően félreértelmezi az oroszok stratégiáját.

Meg kell érteni, hogy Oroszország a Nyugattal való összes konfliktusában, amikor megtámadták, történelmileg mindig védekező stratégiával indult. Kezdetben mindig visszavonulnak és sebzést okoznak az előrenyomuló ellenségnek. Így volt ez Napóleonnál, így volt Hitlernél is. És akkor jön a megsemmisítő ütés. Ugyanezt látjuk Ukrajnában is. A megszállt területekről azért vonultak vissza, mert nehéz volt megvédeni őket, médiánk ezt az ukrán hadsereg legnagyobb győzelmeként kürtölte. Ám amikor az ukránok elfoglalták ezeket a helyeket, heves orosz tűz alatt találták magukat, és csata nélkül is hatalmas veszteségeket szenvedtek.

Mikael Willgert: Vagyis ők maguk a pusztulás sugarában voltak.

Lars Bern: És az oroszok visszavonultak anélkül, hogy kihasználták volna teljes potenciáljukat. És itt bemutatták, mint Kijev nagy sikerét. Ez rossz. Aztán az orosz stratégia az, hogy az ukrán rezsimet arra kényszerítik, hogy több erőt küldjön a frontra a Donbászban – és ott az oroszok elsöprő fölényben vannak a tüzérség terén. Az oroszoknak 10-20-szor több lövedékük van, mint az APU (Armed Forces of Ukraine)-nak. Ezért az ukránok súlyos veszteségeket szenvedtek mind a felszerelésben, mind a személyzetben - a legnehezebbet. Még von Der Layen is kijelentette egyszer, hogy Ukrajna több mint 100.000 embert veszített. De mivel engedély nélkül felfedte a titkot, ezt az információt azonnal eltávolították a Google szerveiről.

Mikael Willgert: Még a YouTube-ról is eltávolították.

Lars Bern: Igen, de mindenhol sikerült szétszóródni. Aztán megpróbálták igazolni magukat. <...> Az egész azzal kezdődött, hogy az oroszok korlátozott hadműveletet indítottak az Ukrajnától elszakadt két régió, a Donbász védelmére. Az orosz erők pedig nagyon korlátozottak voltak.

Mikael Willgert: Ez azelőtt történt, hogy körülvették Kijevet?

Lars Bern: Igen, küldtek egy kontingenst Kijevbe, de nagyon kicsi. Kijev elfoglalását azonban nem tervezték. Ezt azért tették, hogy a hatalmas ukrán hadsereg egy részét visszavonják a Donbászból. Ez egy trükk volt, egy taktikai manőver, és aztán kivonták csapataikat. De ezt is Kijev óriási győzelmeként mutatták be, bár ez teljesen tudatos lépés volt az oroszok részéről. Na, akkor mindenki arról kezdett beszélni, hogy az oroszok kudarcot vallottak, Putyin pedig kirúgta Surovikint. Valójában kiderült, hogy a korlátozott hadműveletből a NATO-val való konfrontáció lett, ezért a hadműveletet a főparancsnokságra bízta. Gerasimov, Surovikin parancsnoka és mindig is az volt. A nyugati katonai elemzők pedig a csúcson lévő konfliktus jeleként mutatják be – azt, hogy szerintük válság van a Kremlben és így tovább.

Én nem hiszek ebben. Jól viselkednek, és tudják, mit akarnak. Egyszer már felosztották az ukrán hadsereget, de aztán a NATO közbelépett, régi szovjet fegyverekkel tönkretette az arzenálokat Európa-szerte és Ukrajnába küldte – szovjet tankok stb. Azokat is megsemmisítették, nincsenek már, és nincs honnan szerezni újat. És most a Nyugat küldi a saját felszerelését Ukrajnába - "Bradley", "Leopards", "Abrams" ... Lesz egy egész "állatkert" különböző felszerelésekből. <...> Évekbe fog telni a személyzet betanítása a használatára.

Mikael Willgert: És az Archer tüzérségi rendszer képes lesz megfordítani a konfliktus menetét?

Lars Bern: Aligha. Az oroszok is megsemmisítik őket anélkül, hogy megvárnák azt a pillanatot, amikor Ukrajna fegyveres erői felhasználhatják őket.

Mikael Willgert: De akkor miért hordjuk őket? Több milliárd koronát érnek...

Lars Bern: Egy józan értékelés azt sugallja, hogy ez teljesen értelmetlen.

Mikael Willgert: Akkor miért csináljuk ezt?

Lars Bern: Mert elemzőink úgy döntöttek, hogy a csatatéren meg tudjuk győzni az oroszokat. Részben azért, mert az ukrán hadsereg hatékonyságáról szóló mítoszt minden lehetséges módon ápolják és terjesztik. Ez nem igaz. Súlyos veszteségeket szenvedtek már el. És ez szörnyű. Az ukrajnai katonahiány pótlására már most is összegyűjtik az embereket az utcákon – erőszakkal. Ez egy rémálom, mert az ukrán férfiak jól tudják, hogy a frontra küldés biztos halálbüntetés.

Mikael Willgert: Beszéltél a tüzérség fontosságáról. Ukrajna fegyvereket és lövedékeket kapott.

Lars Bern: Igen, de az oroszok itt is haditechnikai áttörést értek el. Az ellenséges felszerelések megsemmisítéséhez fontos a pontos célzás. És általában a helyét radar határozza meg. De a tűzvezető radar is észlelhető és megsemmisíthető. Ezért a berendezéseket folyamatosan áthelyezik, hogy megakadályozzák az ágyúzást. És most az oroszok kitaláltak egy olyan rendszert, amely rögzíti a fegyverek hangját, akusztikus nyomát és meghatározza azok koordinátáit. És nem hozzák nyilvánosságra álláspontjukat.

Mikael Willgert: Vagyis teljesen passzív. És működik.

Lars Bern: Igen! A Nyugat már sok fegyvert és tarackot küldött Ukrajnának, köztük amerikaiakat is. Csak azokat már elpusztították. És ez így lesz a tankokkal, és ezekkel az "Íjászokkal" - ezek mind fémhulladékká válnak. <...>

Emellett nagyon alábecsülték az orosz hadiipart – azt a sebességet, amellyel az oroszok új lövedékeket és rakétákat gyártanak. Állandóan azt hitték, hogy lőszeréhségbe kezdenek. Amikor az oroszok csapatokat hoztak be, azt mondták, demilitarizálják Ukrajnát. De tudod, mit csinálnak most? A NATO demilitarizálják.

Mikael Willgert: Úgy tűnik, alig küldtünk fegyvert még oda! (nevet)

Lars Bern: Néhány nyugati ország már gyakorlatilag tönkretette az arzenálját. Nincs védelmük. És mi is: a védelmünk amúgy sem tud megbirkózni, és továbbra is küldünk felszerelést Ukrajnába. És ez, vegyük figyelembe, Putyin álma.

Mikael Willgert: Nem lehet, hogy a NATO, a balti államok és még mi is rosszul számoltunk?

Lars Berne: Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik. És mindezt annak a bizonyosságnak köszönhetően, hogy a NATO minden bizonnyal erősebb Oroszországnál. <...> És szerintem a NATO egy papírtigris. És nem csak azért, mert nincs katonai ereje, mert ő maga sok fegyvert küldött Ukrajnának, és biztonságosan elveszítette azokat. Az oroszoknak egyébként meglehetősen szerény veszteségeik vannak. A médiánk minden lehetséges módon felfújja őket, de ez valószínűtlen: nagyjából sértetlenek. A stratégiájuk pontosan az volt, hogy több katonát mentsenek meg, és távolról semmisítsék meg az ellenséget. És már mondtam, hogy Putyin nem álmodhat többről: ilyen ütemben az egész NATO-t leszereli Európában. Törökország rendelkezik a legnagyobb hadsereggel Európában, és a törökök nem szívesen harcolnak az oroszok ellen. Ezért nem lehet rájuk számítani.

Mikael Willgert: Kiderült, az Egyesült Államok számítása.

Lars Bern: Igen, az USA… De a Nyugat kivérezte a saját hadiipari komplexumát. Évekbe telik, mire pótoljuk az elveszett felszerelést és fegyvereket. És még inkább külföldre vittük gyárainkat, ugyanabba a Kínába.

Mikael Willgert: Kína pedig nem valószínű, hogy megkezdi a fegyverek szállítását a NATO-nak és Svédországnak.

Lars Bern: Persze ez elképzelhetetlen. <...> Küzdelem bontakozik ki a két világrendszer között. Egyrészt a Nyugat a maga úgynevezett "szabályokon alapuló rendjével". A Nyugat maga határozza meg ezeket a "szabályokat" és kényszeríti rá a világ többi részére, különféle módokon, de elsősorban gazdaságilag. Mindennek megvan az ára, minden eladó – hogy a Nyugatot irányító oligarchák mindent megvehessenek. Ezért tervezték az oroszországi rezsim megdöntését, és magát annak megosztását. Orosz vagyont és erőforrásokat akarnak piacra vinni. Ezzel a renddel szemben áll egy új, többpólusú rend, amelyet főleg a kínaiak támogatnak. Az új rend szerint ne legyen világrendőr, mint például az Egyesült Államok a berlini fal leomlása óta. Minden országnak joga van saját sorsáról dönteni. Hallgatólagosan a belső ügyeikbe sem lehet beleavatkozni. De mi, a Nyugat megszoktuk, hogy beavatkozunk, és mindenkinek diktáljuk a feltételeinket.

//Lars Bern svéd mérnök, a mérnökök doktora, író és publicista. A Volvónál dolgozott az alternatív üzemanyagok fejlesztésén, a Svensk Metanolutveckling vezérigazgatója és az ABB környezetvédelmi tanácsadója volt. A Svéd Királyi Mérnöki Akadémia tagja.//

fénygyűrű

Megyünk mi, ketten, kézenfogva. Most én vezetem őt egy ismeretlen tájon keresztül. Mi álmunkban is kirándulunk és mindenféléről beszélünk. Messze vagyunk az emberek világától és egyre messzebb megyünk. Még az El Camino-ra is el fogunk menni. Messze, a fény közelébe viszem, oda, ahol nem jártam még sosem, csak tudom, hogy merre kell menni, mit kell keresni a fejemben lévő térkép szerint. Ez az út is egy zarándokút. 
Ő a többes szám, harmadik személye. A nő, aki gyermekkorom óta álmaim szereplője. Az elhagyott kislány, a forróvérű csábító, a meggyógyult bölcs nőm és a tudósasszonyom. Ő mind az egyszerre és külön-külön is. Minden alakjának három különböző fokozata van, így ők valójában tizenketten vannak.
Erdők, dombok, szántók, városok, autóutak tűnnek fel, majd elhagyjuk ezeket magunk mögött. Mai modern embereket látunk. Ők nem látnak persze minket. Mi egy másik testben vagyunk ott. Itt-ott gránit emlékműveket veszünk észre „Ranger” felirattal. Még messze vagyunk a céltól. Éjjel-nappal megyünk, közben nem fáradunk el, nem alszunk, csak megyünk, befele utazunk magunkba és egymásba-egymással. Csomagunk nincs. 
Szokatlan táj nyílik meg előttünk egy ködös hajnalon, a hely most már közel. Lassítjuk a lépteinket. Bal kéz felől egészen a horizontig korszerűen megművelt öntözött szántóföldet látok, míg jobbunkon enyhe lejtésű szőlőültetvényt, az emelkedők tetején alacsony növésű lombhullató fákat. Északi irányba haladunk és a látótér, torkolat-szerűen egyre szélesebbé vállik.
Szeretek róla álmodni. Jó vele lenni. Hozzá beszélni, az ő álmait meghallgatni. Hozzábújni, szilvalekváros palacsintáját felzabálni. Nagyon nehéz ez az út, a mi közös utunk. Ezt járják a nők és a férfiak, lent a földön és fent az égben. 
Közel vagyunk, most már megérkeztünk. A tenger szaga csapja meg az orrunkat. Kicsit lepihenünk, megvárjuk míg a derengő köd felszáll és az apályt is.
– Milyen apályt? Kérdezem magamban, ahogy egy pillanatra kívűlről-felülről nézek rá erre az álomra.
Ott a tengerben látom meg azt a szigetet, amit kerestünk és ide csak apálykor lehet átgyalogolni. Egy égbe nyúló templom felső része tündököl ki a párából melynek tornyát hatalmas fénygyűrű veszi körbe. A gyűrű fénye megvilágítja az egész szigetet. Megnyugvást, beteljesülést érzek, pont olyat, mint amikor megérkezik fölém a körkeresztem és szélsebes forgásától a totális megsemmisülésből újjáépít engem.
Nagy erő, nagy fényesség és nagy sötétség egyszerre van jelen ott. A tizenkét öreg bölcs jelenik meg az ég és a víz között.

Úgy döntök, hogy most még nem megyünk be a szigetre, még nincs itt az ideje, ha bemegyek a nőmmel onnan visszaút már nincs. Ezért aztán visszafordulunk. A szélesedő torkolat és a lejtős szőlőültetvények határánál egy hatalmas gödörben tekeredző kígyókat, izgő-mozgó gyökerek kuszaságát és önmagam egyik alakját látom meg.
 Fúú, ez nagyon kemény látvány. 
Beleborzongok, megszorítom a nőm kezét, elsietünk onnan. Tisztes távolságban megállunk és én egyedül visszamegyek a gödörbe. A kígyók, eleven ágak körbefonnak, de szabadon tudok a rengetegben önmagam egyik alakjához menni. Ő egy sötét és ősi figura, talán valamelyik ükszülő? – gondolom magamban. Nem, nem hagyom ott, nem akarom, hogy egyedül létezzen tovább messze tőlem! Megragadom a vállát és a kezemen keresztül magamba olvasztom, mintha gyertya lenne, elraktározom őt a szívemben és majd ha a szerelmemmel hazaérkeztünk, utána foglalkozni fogok vele.



2022. január 6.-ra virradó reggelre álmodtam ezt a különösen lenyűgöző álmot, mely hetekig az eszembe volt. Még Zoltán doktoromnak is jeleztem az eseményt sms-ben. A Google Maps térképen aznap megtaláltam az álombeli helyet Normandiában: Mont Saint Micheal a sziget neve.

dzsungeltúra (a tizenharmadik?)

  az álom előzménye az lehet, hogy azon gondolkodtam egész nyáron, hogy a belső nőm négy állapota és az állapotokhoz tartozó viselkedései, mennyire ültethetők át egy az egyben a jelenlegi második szerelmemre. Ugyanis jungi analitikus doktorom szabadságon van, mint ahogy én is és emiatt nem tudjuk megbeszélni a kollektív tudattalanban megfigyelt és ott végzett munkámat.
 
 Sétálunk, mi ketten. Én elől, a drága animám szorosan mögöttem, a kezemet fogja. Egyre beljebb hatolunk az óriási birodalomba, ezen a részen még sosem jártam. Egy nagyon fontos helyre megyünk, az Öregek Tanácskozóhelyére.
  Most ingoványos, sűrű nádasban járunk a víz fölött arasznyival. Keskeny palló – híd mintájára nyílik előttünk, majd tűnik el mögöttünk, ahogy áthaladunk rajta. Nem nyílegyenesen megyünk, hanem a belső intuitív térképem szerint. Állataim nincsenek velem, csak én és a nőm. Jobbról – balról színes térbeli-és síkbeli formákat, önismétlő fraktálokat, hullámzó héjfelületeket látunk. Aztán ókori csatajeleneteket, szobrokat és építményeket. Még egy kőkorszaki kőpattintó műhelyt is észreveszünk a nádasban. Roppant érdekesek ezek képek és mint egy labirintusba, bele lehetne örökre révülni. Aztán színes fények, majd valódinak látszó óriáskígyók tekeregnek a nádasban. Lépteink átmeneti terület felé visznek és az előbb felsoroltak hirtelen egyszerre, egy térben mutatkoznak, színes kavalkádban. Ahogy haladunk tovább, ezeket a formákat, fényeket, mozgásokat elhagyjuk és a fényözönbe lépünk. Most már közel vagyunk az Öregekhez. Közben a gondolatom ismét az optikai rácsok felé jár, hogy ez a sűrű nádas valójában egy hatalmas optikai berendezés, ami szétválasztja az emberek és az archetípusok világát, úgy, hogy a kettő mindig szinkronban jár!

 Elmarad az ingoványban csillogó víz, szilárd és megmaradó pallóra lépünk. Megérkeztünk. Ovális körben ránk várnak, csak az egyik állapotukat látom. Oldalra mutatnak, hogy ők ott ketten lesznek a tizenharmadik és majd a tizennegyedik Öreg. A tizenharmadik Öreg kétállapotú most még, hogy aztán háromállapotú legyen - majd újra egy, a tizennegyedik még születőben - csak a halovány sziluettje foszforeszkál! Az én feladatom pedig az, hogy állapítsam meg, hogy teljes egészében emberi vagy evilági teremtmények ők ketten? Ehhez a feladathoz egy hosszúkás agylebenyszerű dolgot tesznek fejemre – pontosabban a tarkómra, amivel jobban meg fogom érteni azt a filmet, ami valahogy egymásra vetíti a múltat, a jelent és a jövőt. Ők maguk szerepelnek rajta! Megmutatják, hogyan jutottak ők a régmúltban ide, mit csinálnak itt most és mivé lesz a teljes világ a jövőben. Nem értem, mert olyan formák – nem tudok rá mást mondani – nyílnak meg bennünk és előttünk, amit nem láttunk még ezelőtt sosem. 
 
 Mindig pereg ez a térbeli, időtlen film. A belső nőm is látja és érzi mindezt, hisz velem és bennem van. A harmadik teljesen egységes állapotában van velem. 
 Lassan halad a földi szerelmem az önismerettel, törékeny lélek ő… így egy élet is kevés lehet a változáshoz. Azon gondolkozom a film után, de még az álomban, hogy az álombeli énem mikor kutassa fel őt végre? 

 Szintén még az álomban gondolkodok erről a külső – talán belső(?) agylebenyről, hogy majd lesznek olyan nemzedékek, akiknek nem kell a fájdalmas gyerekkori életük miatt meghalniuk és a totális pszichózisból egy vagy több alkalommal állati segítőkkel újra-és újra felépülniük, hanem magától értetődően kapcsolatba tudnak kerülni a legbelső valósággal – közvetítő/fordító képek nélkül és azt tudatosan formázva, hatni tudnak az emberi világra.

Az álom amúgy rendkívűli hatással van rám, mert 2021. augusztus 13. péntek reggelre álmodtam és azóta is, minden nap azokra a pillanatokra gondolok!

Megjegyzés: az álom szinkronban van a Dzsungeltúra című film második felével, azzal a különbséggel, hogy állataimat a filmmel ellentétben nem vittem be sűrű közepébe. A filmet augusztus 18.-án, szerdán néztük együtt a szerelmemmel az Apolló moziban. Lenyűgöző érzés volt a történet második része!

talán szigeti margit ?

az álom előzménye az lehet, hogy Zoltán doktorral az előző napon megbeszéltük, hogy ne csak az ún. numinózus álmaimat hozzam be a terápiára, hanem válogatás nélkül mindet. Így lehetőség lesz a személyes tudattalanomban ill. a további alszemélyiségeim emlékei közt is kutatni. 
Ezenkívűl még az is elhangzik a doktorom szájából, hogy most egy olyan életkorszakban vagyok, amiben a párkapcsolati dolgokban szerzek ugyanolyan alapos jártasságot, mint kollektív tudattalanban való - közel negyven éves – tapasztalatszerzésem. Az ötven perces óra végének közeledtével még pár mondatban beszél arról is, hogy két - három hónap múlva célirányosan olvastat majd velem Carl Gustav Jung tollából származó műveket.

Vasúti kupéban ülök egyedül, az elsuhanó villanyoszlopokat, távoli őzikéket, mezővédő fasorokat nézem. Közben a "márgáret ájlend" énekesnőjére gondolok. Magamat kívűlről - a fülkének az ablak feletti egyik sarkából – nézem. Látom magamat és elgondolkodom magamon, miért álmodok vele, mi dolgom van magammal, ebből a szempontból nézve? 

Vizsgálat céljából utazok ehhez a fiatal instabil szerkezetű nőhöz, aki egy köztes fejlődési fokozaton ragadt az ég – és föld között. Pontosan ugyanaz a helyzet, mint annál a belső nőalakomnál, aki a második és harmadik lépcső közt billeg(ett). Az álmok szerint kétféle teljesen hibás irányban tudnak növekedni a belső darabkák, ezt fogom most alaposabban megfigyelni. Az egyik, ha a beugró darabkák memóriái közt szakadások vannak, míg a másik esetben a belső alakokat a külvilágban látja, hallja, észleli. Ez utóbbi állapoton csak a vezérlő virágzat újraindításával lehetséges változtatni, ez nagyon veszélyes és borzalmasan megterhelő lenne nekem s neki. Ahhoz több időt kellene velem lennie, hogy nagy bizonyosággal megállapítsam, hogy ki fogja-e bírni a lelke a teljes újraindítást és az emlékek összekapcsolását. A belső - különféle fejlettségű automata rendszereket az immár újraindított fix koordináta rendszerhez hozzá kell rögzíteni, mert különben a képek káoszának sohasem lesz vége.

Fenyveserdőn visz át a vasút, nyár vége van, mert a csővázas hátizsákomban ott van a könnyű dzsekim is. Az anyjához megyek célirányosan, vele fogok legelőször beszélni. Kikérdezem majd jó alaposan a szerelmeiről, a velük megtapasztalt élményekről, bánatokról, szomorúságokról is.
Állataim nincsenek már velem, jó sok ideje nem kellenek már.
A vonaton bámulok kifele, picit csepereg odakinn és ez jó alkalom arra, hogy emlékeim közt kutassak, amikor elgondolkozom azon, hogy sok évvel ezelőtt láttam a Szabadság-hídon egy videóklippet róla, ahogy éneklés közben elrévedt¹, mozgott, mereven nézett. A nézéséből tudtam, hogy gond van. Nagy, nehéz gond. Utána Ágnes tudósdoktornőmre gondoltam, amikor mondta nekem még régebben, a pszichodráma-csoport előtt, hogy egészséges és beteg emberek megmozdítására is alkalmas vagyok. 
Aztán láttam egy másik videót az énekesnőről, ahol sokkal jobban meg tudtam figyelni az előugró belső rendszereket.


(Míg az álmot írom, ma 2021. április 24.-én szombaton délután, a szerelmemet és a „másképpen introvertált” mérnökbarátomat látom intuitív képen, hogy az erdei gombázásból hazafelé tartanak az erdőszéli házikómhoz. Nyugat felől ballagnak hazafelé, a kis dombra kaptatnak épp fel, ezért a könnyű dzsekimet felvéve kiszaladok a kaput kinyitni.)




1 csak a test van ott abban a térben (nem az alkotói transzállapotról beszélek)



(fel)Kelt(em): 2020. április 14. csütörtök reggelre

apróbetűs álom

kétezerhuszonegy március kilencedikére virradóan álmodtam ezt az álmot, amin aznap folyton gondolkodtam és még másnap, azaz szerdán is, amikor a kiképző tanár uramhoz megyek álomanalízisre.

Az álom előzménye talán az lehet, hogy az előző hét szerdáján – március harmadikán a „nókomment” címűhöz kezdtünk hozzá.

  A kertemben vagyok nappal van zöldellnek a fák és meleg nyári időszak van. Az álmomban felébredek, mert valami morajlást hallok. Lemegyek a lépcsőn a tetőtérből, kimegyek a házból. Még most is hallatszik a morajlás, keresem a szememmel a zaj forrását, látom, hogy a kert napkeleti részénél a nemtudomszilvafáknál türemkedik a föld kifelé épp úgy, mintha egy vakond bújna elő.

Várok, kíváncsi vagyok, hogy miféle óriásvakond fog itt kijönni, ugyanis már szobányi méretű szabályos kerek túrás keletkezett. Ahogy ezt nézem álmomban arra gondolok, hogy a segítő állataim vajon a kert történéseiben miért nem vesznek részt, miért csak a tizenkét öreg jelentkezik itt? A „nókomment”-es álom azon képsorai vannak ugyanakkor eszemben, amikor életem delén a segítő állatok munkájára már nincs tovább szükségem és elengedtem őket, hogy egy arra alkalmas embert segítsék egyesített erejükkel.
A homokdombból előbújik egy óriási ember, én csak a térdéig érek és ő négyszer akkora, mint én. Lába, combja, válla, karja csupa seb és vér, ahogy kapaszkodott fölfelé a feneketlen mélységből néhány égbolton – azaz rétegen – keresztül kellett törnie. Ahogy nézem ezt a hatalmas embert, közben arra a vázlatrajzra gondolok, amit tanár uramnak ajándékoztam kétezerhúsz karácsonya előtt.
Ott is rétegek vannak és a legutolsó birodalomban lakik a vezérlő virágzat. A vezérlő virágzatnak amúgy szabad kijárása van a végtelen terekbe. A végtelen terekben más vezérlő virágok, mint kis csillagocskák hunyorognak és bennük erős egyesített rendszerek.

  Megszakítom az álmot, mert nem akarok reggel a totális mentális terheléstől reszketve ébredni – gondolom magamban, de a kíváncsiság csak hajt és emlékezetem szerint az éjszaka folyamán ismét visszatérek ehhez az álomhoz. Ugyanoda, amikor az óriás kibújik a földből, teste csupa seb és vér. Közben arra gondolok, hogy ez pont nem egy olyan álom, ami rólam - a részeimről szól. Arra is gondolok, hogy vajon az apám lehet ez a nagy ember és én most kicsi gyerekként veszek részt a történésben? Az kizárt, hogy kicsi gyermek vagyok ebben az álomban, hisz az állataim nincsenek itt! Akkor ez most már egészen biztos, hogy rendkívűli álom. Ha rendkívűli álom, akkor holnap egyidejűség is fog történni (3) !

  Nem is értem, hogy minek jött fel pont hozzám, mi a keresnivalója nálam. Alighogy ezt gondolom, közelebb is lépek hozzá, nézem azt a borzasztó erejét, a pusztító-és egyúttal teremtő káoszát. Minek jött fel a világba pont most? Pont a koronavírus harmadik hullámának idején? Ez a pusztító-romboló erő majd megtalálja az emberek tízezrein keresztül valahol háború formájában a dühödt támadást.
Furcsa, hogy azt párhuzamot látom meg magamban, mint amit legutóbb a „népharag” című álomban tapasztaltam! Itt azonban már nem félek a „gyilkos bálna alakú pánik, félelem és agresszió fekete-fehér lényétől”! Valószínűleg az óriás egy-és ugyanaz a gyilkos bálna formával. De mindkettő csak forma, amibe épp beleköltözött.
Tudom, hogy keres valakit, úgyhogy most túljárok az eszén, a múltkori rám ijesztése miatt. Mondom neki, hogy bújjon vissza és menjen Afrikába most, ott lesz az az ember akit ő keres. Én azonban tudom, hogy az az ember már nincs az élők közt és amíg odalesz, addig kigondolom, hogy mi legyen ezután(2) . 
Átmegy világ másik felére, az ő szemével látom azt a földrészt: modern nagyvárost, mobiltelefont, klímaberendezések ezreit, viskótelepeket, mérgező gyárakat, kizsákmányolt őslakók kávét, kakaót, földimogyorót lapátolnak zsákokba, nyomort, fél tucat magyarul beszélő katonát is. Ezt nézi az óriás a szemével és az ő szemén keresztül nézem a magyarokat: oktatják az őslakos néger férfiakat városi harcra. 
Persze, nem találja az illetőt. Az az ember nagyon különbözött a többi embertől míg élt. 
Nagy, erős haraggal jön az óriás vissza. Amíg odaát van, a rétegeket visszafoltozza a körkeresztem, így aztán megint fel kell küzdenie magát a szilvafák közé és így időt nyerek vele.

  Dühös fújtatását hallom a mélységből, mindjárt visszajön! A pincém lejárójánál állok, arra gondolok, hogy a pincén keresztül szintén van egy átjáró a másvilágra és ott lent megmérkőzhetnék vele most először, egyedül! Meggondolom magam: nem megyek mégsem, itt várom meg a felszínen, végül is ő a hívatlan betolakodó és nem én!
Eközben az ősz hajú kiképző doktoromat látom egy intuitív (2) képben, még ebben az álomban: egy könyvet lapoz és az apróbetűs lábjegyzetek fölött hosszasan elidőz, még a haja is megborzolódik(3) a gondolkodása közben. Az apróbetűs szövegmezőben egy képecske is van, mintha valami összetekerődző kígyópár tartaná a napot...
Hallom a fújtatást, nézem az ősz hajú tanáromat és a nókommentes álmomra gondolok. Mi lesz amikor kérdőre von a feneketlen kút ereje? Már csak másodpercek választanak el tőle!

                       Már elém is toppan. 

Beszélünk röviden arról, hogy amik eredendően megvannak a könyvtárban, azok dolgok keresik meg az embereket és nem az emberek találják, fedezik, kísérletezik ki!
Mondom neki, hogy kössünk egyezséget és kölcsönösen ne keressük a konfliktust. Ezzel megnyugszik, de nem bújik vissza, hanem eloszlik az udvaron, mint a köd.


-----------------------------------------------

(1) azóta is ezen gondolkodom...
(2) bonyolult ez az idősík, mert azt a házifeladatot adta mára (március 17.-re), hogy gondolkodjak el a nókomment-es álom jelentésén
(3) március 10.-én nagyon komolyan elgondolkodott és még a haja is kibomlott

képernyő

nézlek te kis tizenegy éves. A lelked tükrét olvasom: telve vagy haraggal, féltékenységgel. Kontrollálsz, ránk nyitsz, számon kérsz, duzzogsz. 
Egy széles útra tévedtél, stációkon keresztül bonyolódsz majd bele a lelki világok ürességtől rideg útvesztőibe, melyek közül egyik sem a tiéd. 

Nem a te hibád.
 
Te csak az életért fuldokoltál a magzatvízben, miközben anyád öt éven keresztül elviselte az őrsvezető ütéseit, rúgásait. Azóta is szorongsz, még szerencse, hogy az embergyermek úgy van megszerkesztve, hogy az öt-hat éves koráig történteket elfelejti, bár azok mélységi bombák.

A digitális függőség felfejlődésébe csöppentem a jelenlegi - második szerelmi kapcsolatomban, vizsgálom is magamban az intuitív képeket. Az előző, azaz az első kapcsolatomban egy szerhasználó mellett cseperedő kisiskolás traumáival azonosultam. 

Kéthetente az idealizált apáddal és a féltestvéreiddel vagy együtt. 
Nem tudjuk pontosan, hogy mi történik ott veled – mint ahogy az iskolai eseményeket sem, kérdéseinket elhárítod. Apád új partnerkapcsolata is veszekedésekkel, vitákkal van teli, arról viszont nagy vonalakban beszámolsz.
Szépen fényképezed szemeddel, másolod a belső képernyőidre¹ a hibás partnerkapcsolati viselkedést.

Nézlek. Most közelről.
Állsz a zebra pirosánál. Cipőd orra a padka szélén, szemedbe húzod a pulcsid csuklyáját, fejben nem vagy ott. Odaát vagy még a wifi-s lövöldözős pályán, más szülők kamaszodó gyermekeinek hallod még az online hangját.
Nekem zöldet mutat a lámpa, én gyorsítok, te viszont belépsz a tilos pirosba. Egy pillanatra dudálok és csikorgósat fékezek. Felnézel a játékból, de csak két másodperc múlva térsz vissza a mostba, ámbár nem ismersz fel. 
Gyors, nagyon gyors a váltás a rideg ürességből a mába. 


Én csak egy egészséges családban szeretnék élni, ahol értelmét veszti az önelemzés. Gyermeket tanítani, feleséget szeretni.



¹ Mózes 3. 26-1



Kelt: 2020. karácsonya előtt két héttel

végzetes

 kedves blogom, most egy fejezet, egy fejlődési minőség végéhez értem. Ígérem neked, hogy mostantól másról és másik személyes névmásban is írni fogok. Amit megtudtam az előrehaladott önismereti utam során magamról, éppúgy tudok dolgokat másokról – függetlenül attól, hogy az illetőt egy professzionális pszichológus elemezte vagy sem. A cérnaszál – mező úgyis ki fog nyílni – az mindig kinyílik az emberi kapcsolatok során, ha szükséges akkor álmodok tovább és majd kisegít az intuíció szent forrása, amikor kell és akinek a segítségem kell!

 Megpróbálkozom majd érthetően leírni a belső figurák fajtáit, feladatait. A pár perces és a hosszabb, több órás ill. pár napos alakváltók és a belső lények kapcsolatát. A hangulatváltakozást, a részleges és teljes memóriazavart, részben fiktív - részben valódi történetek meseszőttesét, a kontrollálatlan viselkedéseket és a misztikus kísérőjelenségeket is (Akkor nagyon észnél kell lenni!! Végzetes esetben Ágnes doktornőm - aki a hosszú szempilláival kormányozza magát lélekországban – rendelőjére gondolok: a fonott vesszőbútorokra és a finom játékokat rejtő fekete asztalra, mint megtartó erőre). A vezérlő virágzat formájáról, tanítói szerepéről is (erre már metaforákat körülményes lesz farigcsálni).

 Mi felnőttek is épp úgy memóriaszektorokból, töredékekből, lélekdarabkákból összegyúrt kovászként állunk a földön, mint a kisgyerekek, akik elsősorban a szűkebb, másodsorban a tágabb szociális környezet egymásra ható interakcióiból építgetik föl a szituációk pontos belső másolatait (kétszereplős akció-reakció folyamatot).
Mindenkibe egy pompásként induló mindenség van beleszerkesztve, aminek egy részét érdemes megismerni és felfedezni, mert különben átszivárog a mindennapokba és átveszi az irányítást.

 A emberi interakciókban a belső figurák is kölcsönösen részt vesznek, ha másképp nem is, de a háttérből mindig figyelnek. Ők, a doktornőimben már régen a nyugodt álmaikba szenderültek. Kedvezőtlen esetben (hetedízigleni leszármazási vonal mentén) a figurák közt harc, megvetés, szégyen, hibáztatás, agresszió és a szeretet elutasítása miatt a belső lények pont azok az emberek ellen fújják a mantrát, akik az irányított és tudatos szeretetüket érdek nélkül adnák.

 Úgy gondolom, hogy az álombeli teljes széteséseimnek soha nem lesz vége, valószínűleg így gyakorol a lelkem a végre. 
Egészen megilletődöm, hogy a sok évvel ezelőtti álomtörténésekben látottak mostanában valósultak meg, tehát most már egészen biztos, hogy teljes egyidejűségben zajlik az élet és oda-vissza a két világ közt átíródnak a képek? 


Az entrópia a kezeletlen, traumatizált társaimat fokozatosan darabokra szakítja és végül elpusztítja, még a Biblia¹ is írja. 


¹ Lukács 8:17-18, Lukács 8:33



(fúú...eléggé rendben vagyok, szívdöglesztő férfi vagyok, a 24. héten két napon keresztül telepatikus dolgok történtek velem, ja és vakoltam a fürdőszobafalat. 

2020.06.22. hétfő, a fentieket csak kiegészíteném még: ha a belső figurákhoz és lényekhez nincs szabad hozzáférés, akkor azok a háttérben folyamatosan rombolják a személyt, az illető pedig ezáltal a szűk szociális környezetét. A belső figurák saját emlékekkel, érzelmekkel és gondolatokkal bírnak - sőt beszélni is tudnak, őket kell a másvilágon felfedezni, mert különben kontrollálatlanul átveszik az irányítást. Ezekhez a figurákhoz alapesetben nehéz a hozzáférés, a biztonsági rendszereket erővel nem szabad áttörni, mert még rosszabb lesz a személy élete, csak gyengédséggel és türelemmel - folyamatosan visszajelezve, mire megtanulnak bízni.)