gyermektelen

A szívemnek legkedvesebb nőivarú emberem tudatosan nem vállalt gyermeket. Nem akarta a szülői mintát, a hibás programot, a szeretetlenséget átvinni a túlsó partra.
Amikor egymással vagyunk a nagyhatalmas kisállatok közt, szoktak oda kisgyerekeket – az én hosszúhajú némberemhez – hozni. Ölbe veszi őket és a cuki kis hangján megmutatja nekik a lovak suttogó világát … én ilyenkor már nem bírom tovább, hétmérföldes léptekkel bemegyek a közeli erdőbe az avart nézni.
Kis idő múlva utánam jön:
– János, jánosom, itt vagyok most már veled.
És egymás valóságában vagyunk olyankor jelen, megnyugszom így ismét pár hónapra. Ha elbírhatatlan már a fájdalom, elveszítem az időérzékemet, de tesókám olyankor mindig itt van bennem. Mindenem vele és általa lett.
Szeretném, ha egy kisgyerek egy hárombetűs szót mondana egyszer majd nekem…
Élet lenne.

(érzelmek és empátia, 2016. április 2.)