páncélpikkelyek egy párhuzamos valóságból

ott álltunk az őszben, szorosan egymás mellett, egy Kádár – kori lakóház konyhájában – csupán egy burkolatától megfosztott gázkonvektor képviselte a határt. Sziporkáztál és áradoztál, festett vörösbarna kontyod épp kibontván. Fekete leggingsedhez jól ment a világoskék sportcipőd, ezüst féldzsekid és vörös kisszoknyád. Buggyos kötött zoknid a bokádra csúszott. Válladra omló hajadban a napfény bújócskázott.
Örömmel jöttél, egyszerűen és tisztán. Tudom, hogy akkor te voltál az, igazán!
Jól érezted magad és észrevettem, ahogy észreveszed magadat bennem.
Beszélgettünk, nevettünk, egymáshoz értünk. Egy mederben tartottad a beszélgetést, nem csapongtál, nagyon jó voltál.
  Kezdetben mindig olyan szépen indul, de aztán minden elromlik és a tekintet hosszasan megmerevedik …ismétlődés, mókuskerék, de miért? Milyen okból ismétlődnek a szituációk újra – és újra?
Alliterációkban dús beszélő blogodat, a történetek szereplőit és végeredményét, a megjelenített érzelmeket és a gondolatokat elemeztük.   Aztán a kommentek tartalmát, az empátia hiányát. A rajongótábor kíváncsiságát és önnön maguk kényszeres hozzászólását. Mintha egy elvarázsolt játékkastély tükörtermében jártunk volna, teljes egyetértésben egymáshoz simulva!
Kérted, hogy kérjem a jelszót a titkos történeteidhez és akkor nagyon közel léptél – csókközel és aztán hirtelen hátra. Hohó, kis létezőm, nagy bohócom!
Jelszavak, jelek, jelzések, jelentések, mint az ürességbe zokogott, soha ki nem mondott mondatok. Az emlékmorzsáknak a szem, a kéz, az arc, a test ad alig hallható fájdalmas hangot. Nincs szükségem a titkos történeteidre, értem, érzem, látom, fáj ez nekem anélkül is.
 .
Csapdahelyzet? Türelmes leszek veled.
.
Darabkáidat a betűid tízezrei, mint páncélpikkelyek védik és vajon  láncing módjára kapcsolják össze? A páncél árnyékában vajon ott lapul még az az érintetlen csodaszép?
.
(nagyon nehéz lesz veled; ódehasznoslenne, ha finoman elmondanád, hogy mit gondolsz és mit írsz rólam; húú…én miket fogok majd így fantáziálni rólad?; 2015. október)

bevillanások

látom magam kívűlről, ahogy a Zastavát vezetem a régi hármas úton.

Belül kiüresedve, élni akarás nélkül, reményt vesztve.

A visszafele tartó úton, a hajam  megőszül egy foltban.

Ülök anyámmal a kismama váróban. Várjuk az endokrinológust és a nőgyógyászt. Nagyon büszke párocskák néznek vissza rám, lesütöm a szemem.

Egyedül vagyok nagyon.

Látom Endre bácsi rendelőjét, ahogy kimondja az ítéletet. Megállt az idő, akkor, ott bennem.

Aztán később mindezt és mindent letagadó, érzéseimet érvénytelenítő személyek legyintgetése.

Röhögés. Nőni kezd a mellem. Lányos lesz a csípőm és a fenekem.

Istenem.

Idegenek lánynak néznek.

Szüntelen kérdezik, hogy nekem miért nincs arcszőrzetem.

Sírok nagyon. A húgom vigasztal.

Totális empátiahiány.

Félek.

Kicsi vagyok.

Szorongok.

Riadt vagyok.

Ügyetlen vagyok.

Nagyon sok deja vu.

Nyiladozó szerelem, ha felfedem kilétemet, úgy már nem kellek senkinek.

Titkolózás a rokonság előtt.

Biztos homoszexuális, ilyeneket mondanak nekem.

Sok a bajotok velem emberek, megölnétek engemet.

Kimondhatatlanságok.

Szívmeghasadás.

Szuicid gondolatok.

Depresszió.

Pszichológus.

.

(egérsírás, kis vékony hangon, amikor elárasztanak ezek a megmerevedett képek)