sosem lesz vége

a nagylánnyal álmodtam immár másodjára, 2017. február 22. szerdára virradó reggelén: mentem hozzá fel a hegyre, mert hívott és éreztem, hogy megint rám gondol a vegyes érzelmeivel. Fél is, szeret is, gyűlöl is.      Még világosban értem a nagyon korai tavaszban pompázó házához. Világos ripstop nadrágban és boonie kalapomban, fekete trikómban voltam. Szemüveg nélkül persze, mert álmomban a szívemmel nagyon jól látok.
  Bementem a  kertjébe és elbújtam. Közben arra a kislányra gondoltam, akivel gyerekkorom óta álmodom aki utánam jön a másvilágból, kinyit engem és meggyógyítja testem, hogy tovább élhessek evilágon. És ő háborúban lesz magával. A védekezés és a támadás kéz a kézben jár? Pedig ismerjük egymást, felismertük egymást. Mi a pokol tornácáról jöttünk. Sokan jöttünk onnan, nagyon sokan és ezután még többen leszünk. Majdnem teljes élethosszáig fog tartani ez az áldatlan állapota.
.
  A nagylányt nézve a kislányt vettem észre. Ismét megpillantottam a múltja darabkáját, egy időtöredéket, egy jelenetet. Fiúk álltak körülötte, akik erővel bedobták a vízbe. És ő prüszkölt és sírt keservesen, ismét elárulták a fiútestvérei őt. Nem volt jó úszó, amúgy sem. Nagyon szomorú volt. Elbujdokolt magányában. Mindig egyedül, egyesegyedül!
.
  Figyeltem a mamát a rejtekemből, az ablakokon jól beláttam a nagyszobába. A kicsik tele hassal, megmosakodva aludni vonultak. Az anyjuk kis rendet rakott a konyhában, tett még egy rakatot a kályhába, majd ránézett könyvespolcára. Elrévedt a tekintete. Gyönyörű belső világába mélyedt. Nagy csendjéből a kicsik közvetlen – az elalvás előtti halk sóhaja hozta, jó negyedórával később vissza a szobába.
  Mondanivalóját lendületes folyóírásba diktálta naplójának. Megállt a toll néha, a test felállt és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Kinézett, visszanézett rájuk. Ránézett polcára, belenézett önmagába. Az ajtót vajon bezárta, lezáratlan múltjában? Önnön magára árva gyermekként gondolt. Nem tud másként, másképp nézni.
  Felhajtotta laptopját és az elmúlt hetek olvasmányélményei jutottak eszébe. Gépelni kezdett. Írt, súlyos sorokat, precízen szerkesztett összetett mondatokat vetett a képernyőre. Kijavította, átírta. Elgondolkodott  nagyon. Teltek az éjjeli órák, virrasztott sokáig megint. Nem örültem neki.
 – Menj már aludni te, te nagyon drága! Gondoltam magamban.
Mintha tényleg meghallotta volna…
Megvártam a hajnalt és korán reggel legyalogoltam, arról a biztonságos helyről.
.
 Testembe reggel huppanással megérkezve, ott magamra ébredve, ez a mondat jutott eszembe, így hát neki ajándékozom, vigyázzon rá nagyon:
 – A gondolatérzelmek hullámverése elcsendesül majd a bizalom ősi óceánjában.
.
.
(a lelkem picikéje meddig fog még hozzájuk járni? Az első álom 2015. karácsonyán történt, nem tudtam akkor ezekkel a mindent elborító érzésekkel segítőhöz szaladni! Teljes halál – és újjászületés, örökre elszakadás (!) álomélményével egyedül maradtam. Hetek múlva is sírtam tőle. Befogadtam, magamban tartottam, majd átformáltam és végül neki ajándékoztam ezeket a képeket. Az írás beteljesedett.)