Hónap: 2017 október

távollét (vendégségben a négyéves kori önmagamnál)

kilenckor, kétezertizenhét harmincnegyedik szombatjának estéjén kezdődött. Várható volt már a belső történés, ugyanis a sok hete felgyűlt gondolataimat, aznap hangos önmonológba öntöttem, miközben a gödörből lapátoltam kifelé a szikigyakori földet.
 Ások, egyre ások, lefele és befele a víz felé.
A tükör előtt álltam. Megkezdődött a belső beszéd. Aztán suttogva, majd hangosan:
– Most már János igazi férfi lett. Vonzó lett. A ketogén étrend segített neki, hogy igazi férfi lehessen. A szíve már régen igazi. Ágnes segíteni fog Jánosnak. Ágnesnek elmondja János, hogy ő még sohasem csókolózott senkivel. De most már szeretne. És mostanság az is lehet, hogy nem kell egész életében egyedül őriznie a titkát.
Térdre rogytam és szívszaggatóan sírni kezdtem, hangosan, fájdalmasan.
Egyes szám harmadik személyben beszéltem, pont úgy mint a két-háromévesek! Még egyszer, újra és újra:
– Most már János igazi férfi lett…
 Nagyon fájt, fájtak az évek, az évtizedek minden terhe. A hajdanán elfeledett fejfájás ismét előjött, az az őrületesen éles, az agyam hátsó jobb oldali részénél, közben a koponyám MRI vizsgálata jutott az eszembe.
Nagyon egyedül lettem, de félelmet nem észleltem. A tücskök ciripelését bántóan hangos fémreszelésnek éreztem, az erdő máskor oly barátságos neszezését durva zajnak, a karórám percegését darálásnak hallottam. Felfokozódott a hallásom.
 Nem és nem tudtam magam megnyugtatni, rohamokban jött a sírás. Gondolkoztam, vajon hallucinálok vagy épp elszakadóban vagyok magamtól? De hát, hol is vagyok? Otthon, Szikigyakorban vagyok a Végső utca egyik házikójának a konyhájában. Akkor másállapotban vagyok és mi történik most a fejemben?
A kisfiúm pedig eközben  mondta – mondta, sokszor.
 Kimentem bőgve a tornácra. A padlóra csöpögött az orrom. A tornácon bántóan élesen világított a mennyezeti lámpa. Egyedül voltam egy végtelen – időtlen, örök –  anyagtalan térben teljesen. Majd a tornácra egy kicsi madárka repült a sötét éjből. Körberepülte kétszer a fejemet  és utána pár másodpercre megmarkolta a kis lábaival a bal felsőkaromat kétszer. Utána ezt kezdtem el mondani:
– Jánosra rászállt a kicsi madárka, hogy ne legyen egyedül. Jánosra rászállt a kicsi madárka, hogy ne legyen egyedül.
És újra és újra. Közben mutattam jobb kezemmel magamnak, hogy ideszállt.
 Aztán…
Aztán egyszer csak Szilvia testvéremet láttam meg magamban. Lassan megnyugodtam és gyönyörűséges zenét kezdtem hallani.
 A kismadarak nem repülnek éjszaka. Az órámra pillantottam, este tíz óra volt. Hatvan perces távollét és a gyönyörűséges zene, úú olyat álmaimban is szoktam hallani!
 A fejfájás csak másnap délben szűnt meg.
 .
 Szilvia testvérem a történetet másnap elolvasva – harmadnapra mondta:
,,János, a sérülésedet Ágnes doktor biztos vissza tudnád forrasztani, de  lehet, hogy a sebedet nyitva fogja hagyni. Valószínűleg benned fontos dolog zajlik és az is lehet, hogy egész életedben néha hozzá el kell bizony járnod.
Ne késlekedj, keresd fel, mindjárt megöregszel.”
 .
– Ágnes, segít maga nekem?
 .
(már kisgyermekkoromban kellett volna segítség, amikor sok száz éjszakán keresztül folyt az a bizonyos rémálom, aztán meg a többi elképesztően érdekes és részletes. Száz év magány ? Már sok hónap óta nem voltam szabadságon.)