örökre elszakadás

most már nem halogatható tovább. Kétezertizenöt karácsonyán, két egymást követő éjszakán, ismét nyomatékosító álmot láttam. Segítőtársam nagy álomnak hívja ezeket és a konzultáció során kérdezget felőle. Ezeknek a belső képsoroknak most már biztos, hogy sosem lesz vége. Az első ilyen álmomat ezerkilenszázkilencvennyolc augusztus huszonkilencedikén írtam le. Ezek nagyon nehéz dolgok. Nem akartam ezt, tiltakoztam ellene. Ugyan kinél is reklamálhattam volna? Nem tudtam akkoriban senkihez sem fordulni ezekkel a történetekkel. Az utóbbi pár évben keresztény ünnepnapokon álmodtam ilyeneket, amik megrázkódtattak.

Az álom és az akkori események egyértelműen fordulópontot jelentenek az egyetlen életemben. Az álombeli élmények, gondolatok, látottak, olvasottak és az álmomban álmodásomnak észlelése az egész személyemet olyannyira felborította, hogy hetek múlva is fájdalmasan zokogtam tőle. Több olyan epizód is volt, ami a jövőt – azaz a jelent mutatta! A sírások során nem tudtam megállapítani, hogy örömöt vagy szomorúságot érzek! Igyekeztem mindent leírni, decsakatörténetfelét voltam képes  rögzíteni, mert elviselhetetlenül ellentétes érzelempárok egész sora és az ott látottak tartós szállást találtak bennem. Így ezeket az érzelmeket összefogdostam és bezártam egy biztonságos kapszulába a lelkem egyik fiókjába – későbbi feldolgozásra. Akkor aznap nem tudtam ezek miatt segítő szakemberhez szaladni, mert nem voltam vele szerződésben.

Pontosan száznégy héttel ezelőtt árasztottak el azok a részletgazdag belső képek…akkoriban egy nagyon nehéz természetű – bár könnyen és hamar megszerethető emberrel voltam kapcsolatban. Ő nagy hatással volt rám.  Erről és másról sem tudtam azóta igazándiból vele beszélni. (Lehet, nem is szabad. Ha depresszív állapotában lenne, akkor vajon fogékony lehetne?) A szívem egyik kis virágoskertjében őrzöm őt. Szívem más nagyobb kertjeiben a nagyon fontos rózsáim laknak. Tücskök, bogarak, virágok, lepkék is élnek ott.

Úgy gondolom, hogy ez a nagyon fontos történet kétezertizenöt augusztus huszonnegyedik napján a Déryné kisvendéglőben – részéről szomorkásan kezdődött és ugyanannak az évnek a karácsonyán – részemről a nyomatékosító álom és a bonyolult (fogaskerék)áttétel felismerése miatt megállíthatatlan sírásrohammal végződött. Sokat gondolkoztam, töprengtem, merengtem, akkor kezdtem megfigyelni magamat és csak abban a megvilágításban láttam meg az árnyékokat is.

A kisvendéglős napon még meg is örökítette – színes hajtűivel megtűzött hajával és piros pulcsijával – otthonában magát nekem. A fotója a lehető legjobb helyen, a legszebb legelsőmmel van.

Az álom mindent felforgató erejére és hatására jellemző, hogy kétezertizenhét ötvenedik hétvégéjének mindkét napjára szükség volt ahhoz, hogy történet minden momentumára aprólékosan vissza tudjak emlékezni. Most már nyugodtan elidőzöm a jeleneteknél. Azóta is eszemben vannak azok a nagyerejű képek.

Érdekes, ahogy az elmém a bennem lappangó fantáziaképeket, emlékmaradványokat, érzelem-koncentrátumokat és más álmokból származó foszlányokat ilyen sorrendben fűzte össze! Miért nyomakodnak a belső végtelen világomból kifelé ezek a képek vagy éppenséggel a tudat utazik a belső végtelenbe? (Mint a mesében…elindult a legkisebb a nagyvilágba szerencsét próbálni és közben mindenféle próbát kell kiállnia, angyalokkal, ördögökkel, emberekkel, vadállatokkal viaskodnia. A próbák során segítőim is lettek: kutya, medve, ló, madár, kard és köpeny, öreg emberek. Bejártam már a világ számtalan zugát.)  Amit nem tud a tudatos részem összerendezni egy működőképes emlék – és élményfolyammá, az vajon újból a mélyben örvénylik  tovább? Ez az örvénylés egy másik origóból nézve, vajon minek látszik? A belső rendező vajon ugyanaz a részem, aki álomban megfigyel, gondolkozik, kísérletezik, mint amelyik nappal is megfigyeli önmagát és közben utazik másállapotain át? Milyen célból íródik ez program, ami nagyerejű képet mozdít? Lehetséges, hogy ez  egy töredezettség – mentesítés? Azt gondolom, hogy összetartozó elempárokat emel fel az elme – konstruktív játékként – a nem tudatos mélységéből, hogy ezek a megteremtett(?) és élő momentumok egymáshoz rögzülve, végre a felszínre juthassanak? Hogy kerültek belém ezek a megrázkódtató képek? A felemelkedés során a különálló darabkáim végül kerek egésszé lettek, de mitől ágyazódtak ennyire megrázkódtatóan be és talán épp emiatt a hosszútávú memóriába tárolódtak el onnantól fogva? Mi történik olyankor az agylebenyekben? A megfigyelő – elemző rész eddig alig tudott működni, de azóta teljesen megváltozott bennem és megváltoztatott engem. (Ehhez a megállapításhoz is koordináta – transzformáció kellett.)

 

(,,az nem baj, ha egy férfi, egy nőről erotikusat álmodik”, ezt írta nekem, amikor megemlítettem neki, hogy vele álmodtam. Igeen, … hús nélkül semmi  szerelem (darálnak a fogaskerekek), de ez háát…egy elszakadás volt a régi valómtól és felfedezése a bennem növekedő újnak. Nem idősorrendi egypercesek lesznek belőle, azt hiszem.)