húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)