kétezertizenöt karácsony per kettő

  az egyik távoli birodalom keskeny határánál vagyunk mindannyian. Lovamon a szíjakat szorosra húzom. Madaram már spirálban a felhők alá emelkedik, medvém a jobbomon, a lovam mellettem toporog, a kutyám hátul. Megsimogatom mindegyikőjüket, fülükbe szavakat súgok. Indulásra készek vagyunk, egy félelmetes terület legmélyére fogunk behatolni. Minden állatomra szükség lesz. A nyeregtáskában a köpenyem – még soha nem használtam, de most kelleni fog. Kardom a jobb kezem ügyében, a keresztvas előtt a pengébe két háromszög van verve, melyek a talpuknál összeérnek.
Indulunk, beleállok a kengyelbe, eggyé olvadom a lovammal. Zabla és kantár nincs, nem is kell. Ügetünk.

  A kutya nekiiramodik, majd eltűnik a horizonton, nyomot keres. A medve mellettem halad, kis távolságot tartva tőlem. Kietlen, kopár pusztaságon vágunk át. Itt a semmi van. Nem látunk mozgást, mely az itt lakókra utalna. Mind az öten ugyanazt látjuk a földön és levegőben. Veszélyes útra megyünk. Egy erősen körbezárt helyre, ahol gyerekeket tartanak fogva. A kicsik egyedül vannak ott, nagyon félnek, némelyikük a világból is kiszaladna, ha lábai bírnák. Sok gyerek van ott, ők nem tudják, hogy foglyok. Távol vannak az emberektől, a többi gyerektől, játékoktól, virágoktól, lepkéktől, némelyikük tetszhalott a félelemtől. 
Jól ismerem ezt a világot, változatos táj ez. Vannak gyerekek, akiket csak térképpel tudok megtalálni, amit az öregek mutatnak álmomban nekem.

  Megérkezünk a borzalmas órák völgyébe. Itt nagyon sok veszélyes, dühös, gyűlölködő és bosszúszomjas lény lakik. Ezek a lények egy belső körben tartják fogva a kicsinyeket. A belső kör egy láthatatlan helyen van, ott megállt az idő, ezért maradtak örökké kicsik az oda beszorult gyerekek.
  Őrszemeik jelentik érkezésemet, jól tudják, hogy ki vagyok. Készülődnek, majd támadó alakzatba rendeződnek. A lovammal az első, a második és a harmadik sort is átugorjuk. Hullámzanak, mint a tenger. Rohammal átjárót nyitok, a medvém mindkét első lábával marcangolja őket. Borzasztó sokan vannak. A kengyelben állva vágom őket kardommal, hol balról, hol jobbról. Nagy küzdelem, nemes harc ez. Csoportokban jönnek ellenem. Ahogy hasítom őket, úgy szaporodnak, még többen lesznek! A madaram üzen: váltást szerveznek szomszédos erdőben! Változtatni kell a harci taktikán, különben mi is időcsapdába kerülünk – mint a kisgyerekek, ezért az öregeket hívom gondolatban, hogy vajon mit is tegyek most? Nem fognak legyőzni tudom, én nem fáradok el ezekben a küzdelmekben sosem, hiszen az állataim is itt vannak velem.

„Szeresd őket, mert egykoron ők is fogoly gyerekek voltak.” Ezt küldik gondolatüzenetben nekem, hát így teszek. 
Kardomat a hüvelyébe dugom. A medvém félelmetes acsarkodását leállítom. A kutyám a térdemhez szalad. Én magam leugrom a nyeregből. Hercegként megyek közöttük. Utat nyitnak, fejet hajtanak, megbékélnek. Nagyon nehéz ezeket a gyűlölködőket szeretni, nagyon sok türelem kell hozzájuk, de most nem tudok rajtuk segíteni, nekem célirányosan a kislányt kell megkeresnem a messzi – messzi térben és időben. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, az öregek tanították nekem az égi iskolában, hogy még sok tízezer társamnak is vannak éjszakai állatai és különös álmai. Abban az iskolában az emberek betegségeire tanítottak minket hosszú időn keresztül. Az az iskola nagyon - nagyon messze van ide, kívül ezen a csillaghalmazon. Ahhoz az utazáshoz óriási madárrá változom, mert csak az a madár bírja a csillagképek menti utat.

  A szeretet útját a külső és belső kör között nem tudják az állataim sokáig nyitva tartani. Igyekezni kell. A félelmetes lényeket más iskolatársaim segítik, én leginkább gyerekeket tudok megtalálni. Sietek, átváltozom, hogy madárként hasítsam a magas eget. A kislányt keresem a többi kisgyerek közt, de most csak őt vihetem innen el. A kislány fázik, takarója alatt olvas, szépeket rajzol és ír lámpácskája fényében, egy kis játékállat is van vele - nem tudom a magasból megállapítani, hogy miféle szerzet. Az ágyában biztonságban van, ámbár lelkecskéje gyakran meg - megremeg. Néha előbújik a rejtekéből, és a külvilágtól megrettenve, világgá szalad. Most megint rohan. Nyolcéves lehet.

  A közelében spirálban leszállok, kisfiúvá változom, utánafutok, megfogom a kezét, megsimogatom, megnyugtatom. Ő nem tudja, hogy megszerettem. Nem is mondom meg neki. Beszélgetünk, hívom gondolatban a kutyám, hogy jöjjön közelebb. A gyerekek nagyon szeretik, mert olyan kis kedves szőrgombolyag. Ügyesen illegeti magát előttük, lábát emelgeti, hátára vágja magát, ugrik, csahol. Kis ágacskákat gyűjt a szájában és mindet a kislány lábai elé hordja. Szavát figyeli és kívánságait teljesíti.

  Odakinnt a gyűrűn kívül, a kislányhoz valamiképp kapcsolódó dühös, ingerült lény nyugtalan lesz közben, mert úgy érzi - tévesen, hogy a kislányt bántani akarom. Nyugtalanságával a többi lényt is felhergeli. A lények egymással is küzdelemben vannak, egymást bántják és folyton vitáznak, mintha nem lenne főnökük. Minden kisgyerekhez tartoznak furcsa lények.

  Menni kell, az átjáró szűkül, hamarosan bezárul és mi is itt ragadunk! Visszamegyünk a kis sátrához, nem sír, már nem fél, mondom neki, hogy most olyan helyre repülünk, ahol őt nagyon fogják szeretni, őt ott már nagyon várják, régóta várják, hogy az új, biztonságos otthonában élhessen tovább. 
A köpenyembe burkolom őt a játékaival együtt, visszaváltozom madárrá, a csomagomat a karmaimmal erősen megszorítom és repülünk vissza az égben a felhők és csillogó szivárványok közt. Négylábúim követnek a földön. A madár visszaváltozik férfivá. Visszamegyünk a birodalom határára. Megköszönöm az állatok munkáját, a nyeregtáskából megetetem őket, aztán hazamennek, ők védenek engem. 
Az a legény én vagyok. A kisleánykát a köpenyemmel a hátamra kötöm. A kis lábait és karjait szabadon tudja mozgatni. Buksiját a hátamba nyomja, érzem halántéka melegét. Nem fél már, tudja, hogy nagyon jó lesz velem lennie. Amíg gyaloglunk, beszélgetek vele a játékairól, a mesekölteményeiről, a játékainak a mindennapjairól, rajzainak történetéről. Együtt játszok vele, közben a játékát figyelem.

  Még nem vagyunk készen, majd egy esztendő múlva egy másik országba utazunk, hogy a kislányt a felnőttjével összekapcsoljam mindörökre. Ez a legnehezebb út. Ezt tanították az égi iskolában legtovább nekünk.

 

ály em dö hiró off mály lályf

 

midőn negyven éves lettem én,
kámingáut lett ez a kis költemény,
kockázatos nagyon.

ezerkilencszázkilencvenhárom,
telén,
indult el a nehéz.

"János, maga meddő,
és részben nő."
ó apám, s anyám.

mondd, hogyan éljek így,
innen tovább ?
gén etika talán.

hiába volt a tájfutás,
s úszás,
fokozatos volt a sorvadás.

néha felszerszámoztam,
Hádész sötéten sejlő szekerét,
hogy zárjam el önként,
a drága élet szent vizét ?

felcserek, majd mesterek,
bolygatták meg szent testemet.
János, mégis lehet tovább !

sok víz lefolyt a Tiszán,
mire ismét tizenhét évesként,
a rajtvonalra értem én.

"egy picike dolog végleg
megváltozott,
és huszonhárom hosszú év után,
feltámadott."

nevetek, sírok, boldog vagyok !!!


János vagyok, a tengeriföld csősze, a magam ura.
Heteroszexuális férfi és interszex állapottal élek.
Élek és létezem: a nagyon bántott sorstársaim és akik bántottak között.
Születtem ezerkilencszázhetvenhat április tizennyolcadikán, Debrecenben.
Kétezertizenhat április húsz szerda, az Egyensúly Napja, a doktorom is igen megkönnyezett vala.


(a szövegtestet az Alagút szájában, a Hunyadi János utcában írtam a gondolattól megi(h/l)letődve, majd a képsorozattól erőteljes hatás alá kerültem. A fekete agyváltós paripámmal abban a percben erősen kontrázván, kétezertizenhat április huszonhatodikán, délután. Előző este mászkárpónt készítettem a kezeimmel tejszínből, hogy huszonhetedikén a távolról szerettemnek ajándékozhassam.)