kétezertizenöt karácsony per három

 

mászok, egyre csak mászok. Ahogy mászok, úgy szakadnak le alattam a létrafokok. A többemeletes könyvtárban vagyok. Ez egy többtornácos – egymásra nőtt ház, minden szint tornácára ki lehet menni és onnan lehet nézegetni a földet és az eget. Minden szintnek égboltja is van. Én akármelyik szintre bemehetek, de a létrán vissza soha nem jöhetek. Mindig csak spirálisan ereszkedhetek lefele.
 
Az őzikeszemű, kicsi virágszálam a nyakamban ül, most ébren van. Ahogy megyünk a nagyon hosszú létrán fölfelé, befogja a szemeimet játékból. Vele különben nagyon jókat lehet játszani és hosszú meséket is tud nekem mondani. Azt mondja nekem, hogy ő még sosem volt ilyen magasan és már nem is fél. 
De nem ám, velem nem félnek a gyerekek! Minden szintet megmutatok az elveszett, de megtalált kicsiknek, hogy majd később ők is eligazodjanak benne. 
A létrafoknak parancsolok, így aztán csendben törik. A középső szintre megyek, ott megállok, a szint kapuőre felismer – gyakran olvasok itt, beenged. Szeretek itt lenni. 
Ezen a szinten az emberek vannak megírva könyvekben. Más szinteken másféle dolgok vannak: a Föld története, állatok, nagyon régi történetek, találmányok és szerkezetek, gyönyörű zenék, fénylő gondolatfolyamok, bolygók, csillagok, az örök anyagtalan és végtelen időtlen csend. Ez a könyvtár felfoghatatlanul óriási és folyton építik. Sokmillió cérnaszál vezet ide a világ minden részéből, ez olyan, mint egy kiapadhatlan forrás, minden cérnaszál innen ered.
 
Nevek szerint tájékozódom benne, a nyakamba befészkelődött kisleány történetét keresem. A kislányt örökbefogadnám, hajajj - én nagyon beteg kisgyermekeket örökbe tudnék fogadni amúgy, hogy az utolsó heteikben ne legyen egyedül a kis lelkük. A kicsik amikor egyedül vannak, akkor a felnőttek számára is félelmetesen sivár helyen vannak. 
Mókushangon sírok az álom közben, amikor erre az érzésre gondolok.

Megtalálom a kisleány és a hozzá tartozó felnőtt történetének a házát, a történetek könyvekben – deszkalapokon vannak tárolva. Minden deszkalapon egyköbméteres könyvkupac van. Annyi deszkalap van, ahány szintes a könyvtár. Legtöbb házban három - négy, esetleg öt kupac van és vannak házak, ahol csak kettő – három, a többi deszkalap üres. Egyforma kupacú házak egy területen vannak, így könnyű felismerni ezeket.

Ez egy olyan könyvtár, ahol nemcsak a múlt őrződik, hanem a jelen és a jövő is. A jövőt, mindig a jelen írja. Ezeket a könyveket az öregek néha átforgatják. Időnként, egyes házakban a történeteket, az öregek újraírják. Ez nagy ritkaság. Az öregeknek nagyon sok dolguk van.

Szétnézek a házban és kiválasztom a könyvkupacot. Megtalálom a keresett könyveket, olvasom ... de hát ezek a könyvek nincsenek tele, lapok durván kitépkedve hiányoznak, a fejezetek is hiányosak és meg - megszakadoztak a mondatok. Ebben a házban minden raklapon vannak könyvek, viszont csak két - három kupac van, a többi raklapon pedig elszórtan vannak a könyvek. A könyvek gyönyörű ábrái és képei viszont hiánytalanok, ámbár befejezetlenek, a történetek egy részéhez pedig nem a megfelelő képek illeszkednek! Áhítattal nézem a képeket, eközben magamat és a kis csomagocskámat, ezt az álmot és ezt a pompás architektúrájú könyvtárat – már megint - kívűlről, a végtelen csend birodalmából látom, ahogy a kisleány képeihez tartozó összekeveredett történetek közt, hosszasan elmerengek. Ezek kis egyszerű képek, de nagyon fontosak ám! 

A kisgyerekek meseszép történetei a szörnyűségek miatt szétszakadtak, ők pedig elvesztek, bolyongásukban borzalmas helyekre tévedtek. 

A földre szállok spirálisan ereszkedve, erős vállaimon az értékes gyöngyöcskémmel. 
Értem és most már a leendő dicsőséges királynői pompájában látom őt! 

Tudom, hogyan fogom ezt az álmot újjáálmodni, igen, azt fogjuk majd csinálni.

Leemelem a vállamról, mert közben elaludt, mosolyog is álmában és a köpenyemben most előre kötve viszem tovább. Kétfele választom szőkésbarna haját és be is fonom neki. 
Amikor felébred, akkor elmondja nekem az álmait, így beszéltük meg este. Ezért nagyon várom már a reggelt.

Megállapítom magamban, amikor a könyvtárra kívűlről nézek, de mégis benne vagyok, hogy szeretem ezt a szót: amúgy. 

Különben, ő már nemsokára nagylány lesz, nagyon ügyes már. 
Amikor repülök, akkor a gyerekeket mindig magamhoz szorosan kötözve viszem. 
Ők is imádják a repülést.