belső férfid, belső nőm

(teljes illeszkedés?)

napok múltak,
majd,
napkeletről jött egy új nap,
ott a tájvédelem táblájánál,
locsogott rólunk a rét.

te a nóniuszod nyergéből a földre ugorván,
én a motoregeremről lekászálódván,
lényed és múltad mindenestül elfogadván.

amíg a szavaidat hallgatván - 
- addig a füleidet,
sótartóid, kávés ajkaidat
elaprózott mozdulattal simogatám.
aztán...húú, a
bensőmben felfedeztem,
a te képeid nagylány...
és a lelked segítségével kérdezgettelek,
immár így tovább.

((rövid varkocsos amazonom is tudja ám irányítani álmát, amit ma, a kétezertizennyolcadik gyereknapon rajtam (elter)ülve és megkönnyülve bevallott nekem.))

mi hárman, egyébként hatan, amúgy megszámlálhatatlanul sokan

kétezertizennyolc május kilenc, szerdára virradó reggelére  álmodtam:
  
  a végtelen birodalom szélén vagyok a társaimnak egy szűk csoportjával, akik sokféle dolgot tanítanak nekem szaporán.
Ott van a lepkés tudósdoktornőm, a korán reggelecske doktornőm, a mózesi doktornőm, tőlem idősebb férfidoktorok is, őket nem ismerem még. (Fúú, milyen álom ez!?) Ők mindannyian egy olyan csoportban vannak, akik önmagukon keresztül vannak kapcsolatban a többi emberrel. Egyre többen leszünk a világban most már.
Most vizsga lesz: a belső beszédeimet fogom nekik mindjárt, szemtől - szembe megmutatni nekik.
Jó messzire megyek tőlük és felemelkedek egy picit a földtől, közben erre a rettentő hosszú útra gondolok, amíg ideértem. A belső részeim mindegyike már repdes az örömtől: a gondozóm és a harcosom boldog könnycseppeket hullajt, a kisfiúm pedig köztük állva a kezeiket fogva visongva nevet!
Intenek a csoporttársaim, én pedig így engedem el őket: 
 - Repüljetek, hasítsátok a magas eget. Keressetek, kutassatok, hozzátok el, amit találtatok!

 A doktorok mindegyike vakítóan ragyog, a kis cérnaszálacskáikkal messziről simogatnak engem. 
Kirepülnek belőlem, csend lesz bennem és elmondhatatlan érzések töltenek el. A részecskéim csak a végtelen birodalom horizontjáig száguldhatnak, mert tovább már nem látok. 
Mindhárom belső beszédem a szemem előtt változnak át óriási madarakká a végtelen térben, majd egymással körforgózva játszanak az égben, ismét indulásra készen. A madaraim evezőtollai olyan szélesek, mint egy repülőgép szárnytöve. 

 A kismadaraim játéka közben a gyermekkori rémálmomnak a vége jut az eszembe: a forgó körkereszt.

Sírva és nevetve ébredem.

kétezertizenöt karácsony per hat

*nincs ott a megbeszélt helyen, pedig azt egyeztettük le a kézzel írott leveleinkben, hogy a válaszüzenete utáni második holdtölténél találkozunk. A telihold három – négy napig teljes erejével világít, ezért addig ott várok. Az utolsó napon végre beborul az ég - hamarosan megérkezik a hónapok óta várt eső, de ő még mindig sehol. Nyugtalanul alszom el.

 Álomüzenetet kapok reggelre, keresek egy tölgyet, felmászok rá és a csomagomat a hétméteres kötelemmel a fakoronába húzom, ugyanazzal rögzítem egy villás ág közé. A csomagból csak a négyzetes formájú esőköpenyt, életmentő fóliazsákot és az egyik vizeskannát húzom elő, pár kéziszerszámot és a hátizsákomat is magamhoz veszem. Legyaloglok a hegyről a gazdátlanul hagyott autóroncsokhoz a város szélére és egy behajtani tilos táblát lebontok az oszlopáról, majd egy lakatlannak látszó épület bádog ereszcsatornáját leráncigálom. Visszamegyek a találkozási pontra és a garázda cuccokat felhajigálom a tölgyfára.

 Nyugat felé indulok a hegygerincen az álom szerint, z – alakban haladok, így egyszerre nagy sávot kutatok át. A betű párhuzamos szárainak elején és végén kis kereszteket hagyok magam mögött, hogy vissza tudjak jönni és semmilyen körülmények miatt ne tévedjek el ezen az ismeretlen terepen. Az eső rá - rákezdi, dél óta folyamatosan csepereg, nagyon lehűti a környező levegőt. Esteledni fog, szerencsére a horizonton lebukó nap majd sokáig megvilágítja a gerincet. 

 Végre egy alakot pillantok meg, még szürkület előtt. A földön ül, térdei felhúzva, feje ráhajtva, karjaival a lábait kulcsolja. Megértem, hogy miért nem találkoztunk ott. Ez a hely hasonlít arra a másikra, ugyanúgy itt is a tisztáson áll a földhalmocska. De vajon miért tévesztette el, mi történt vele, hogy három – négy óra távolságra várt engem – valószínűleg egyre fogyatkozó reménnyel és bizalommal - a kézírásban egyértelműen rögzített helytől? 

Mi vonzotta és tartotta itt?
Talán ez a kedvenc helye?

 Hangjelzést adok, itt vagyok: a vadgalamb búgását utánzom. Ha ő, akkor a jobb kezével megérinti majd a bal vállát. Ismétlem a jelet, nem mozdul, közelebb megyek, már csak negyven méterre vagyok tőle, amikor bizonytalanul megérinti a vállát. Megkerülöm és részben jobbról, részben szemből a közelébe megyek. 

 Sír. 
Nagyon sír. 
Nagyon egyedül van. 
Megint néz, úgy néz, balra, kicsit lefelé néz. 
Gond van.
Nem tudni mikor kezdődhetett.

Mellé térdelek és közben kisfiúvá változom. Nekem olyankor kis bizonytalan és kicsit halk, vékony hangom van, viszont mindent élesen látok. Mindkét keresztnevét mondom, felemeli a fejét, néz, nagyon könnyes a szeme, de nem lát a szemével. Máshol van. Még a haja is összeborzolódott. Az ujjait a markomba veszem, jéghideg, ruhája csuromvizes. Istenem, mióta ül és vár engem ebben a cudar időben átfázva, rémületben és révületben?! A szép neveit mondom ismét, fejét újra felemeli, tudom, hogy hamarosan visszatér. 

Kérdezem hát:

- Mit csinálsz itt te kislány, hogy hívnak téged? Eltévedtél? Hány éves vagy? Milyen évet írunk most? Hol laktál a kétezertizenötödik évben, melyik városban és melyik utcában? 
Jól válaszol, nagyon halkan mondja. Látom és érzem a tenyeremmel, ahogy alig észrevehetően megremeg. Ez nagyon finom remegés, nem a hidegtől van.
Ezért most már visszaváltozom férfivá és az igazi hangomon ezeket mondom aztán neki:
- Itt vagyok, megtaláltalak, János vagyok Debrecenből. Emlékszel a levelekre?
- Igen, itt vártalak napokig. Eláztam, fázom, kérlek segíts! 
Mondja elfúló hangon.

 Érzem, ahogy szétnyílik a szívem és a vérem bugyog az esőáztatta földre az ő szenvedése láttán. Ezek borzalmasan nagy és ellentétes lelki kínok. Őt a felnőttek és a nagyobb gyerekek is nagyon bántották, nem szerették, még tőlem is jobban bántották, ráadásul a kis darabkái még egymást is bántották. Ismerem ezeket a gyötrelmeket jól. Az összes emléktára most egyszerre nyílott ki. Miért instabil még most is a rendszere? 
Szabályozástechnika, Függvényanalízis, Automatika mérnököknek című tanulmányaim jutnak közben az eszembe és a gondolatommal egyidőben - egymáshoz lazán csatlakozó és fényesen lüktető szőtteseket veszek észre kettőnk körül, amelyek védelmezően körbefonnak bennünket. A szőtteseket egy távoli pontból nézve ugyanolyannak látom, mint amiket a Tiszánál álmodtam. 

Itt vannak most a nagy részek, amelyek jól válaszoltak a kérdéseimre és itt van a többi kicsi is, amelyek a különféle képeket furcsa módon, rendre szétválasztva tárolják. A kis részek is igaziak, sokféle - ámbár nem egyező tulajdonságaik vannak. Két - három nagy rész és több kis darabka van benne. Öt vagy hat kisebb rész volt benne negyven évesen is, ezek a darabkái - akkoriban - az írásain keresztül is meg tudtak nyilvánulni. Személyes találkozásainkkor pedig kis szünetekkel kapcsolgatta ki - be a fokozatokat. Miért választódnak benne szét az emlékek, miért osztályozódnak apróbb darabkákra, miért kerülnek a szétosztályozódott kép - és történetemlékek külön - külön emléktárba? Miért pont most nyíltak ki egyszerre ezek a különálló emléktárak? 

Talán a közelségemtől került már megint ilyen állapotba, mint a múltban jópárszor, amikor még negyven évesek voltunk?!

Baj van, nagyon nagy. 
A ruhája csuromvíz, ajka szederjes, már nem fázik. 
Eldől. 
Felveszem. 

Szürkül és esik az eső. Nem engedem, hogy mélyen elaludjon. A karomba veszem, sietek vele a fák alá. Zöld poncsómból félereszes menedéksátrat húzok felette. Két sarkán a gyűrűket kis ágakkal a földbe szúrom, másik két sarkát a szomszédos bokrokhoz kötözöm az összehúzó zsinórjaival. Magánál van, tud még beszélni, de már nem hallom. Mondom neki, hogy meztelenre fogom vetkőztetni és utána én is azt teszem. Már csinálom is. Száraz alsóneműimmel szárazra törlöm a még mindig pompásan izmos testét. Kisméretű lámpámat a zsákomból előkapom, kis hajlatait is megvizsgálom, friss fájdalomsebek nyomát keresem a drága testén. Az avarból puha ágyat formálok. Hosszúszárú zöld zoknimat a lábára húzom, könnyű dzsekimből és nadrágomból derékalj lesz, arra a száraz felsőruháimat terítem, hátamra fekszem, őt kisbaba módjára a mellemre fektetem és így az ezüstzsákba, mint egy óriás zokniba belebújunk. Ezüsthaját a sapkámba bújtatom.

Másnap délutánra már melegem lesz az életmentő fóliazsákban – végre felmelegedett! Csomó mindenen gondolkozom közben. Estig szorítom, két erős karommal a derekát átfonom, hátán, haján, karján, lábán, fenekén a tenyereim nyugtatom, hogy az én kimeríthetetlen belső hőforrásom visszamelegítse az övét. Ahogy simogatom a borzas haját, észreveszem az ujjaimmal, hogy a hajában két kis állatka lakik, akik valahogy a fülébe kapaszkodnak, de nem tudom a sötétben megállapítani, hogy miféle állatok lehetnek. Felébredt a szendergéséből, tudja, hogy mi történt, nyugton marad. 
Kérem, hogy maradjon rajtam még. 

Most már semmi baj és amúgy igazándiból is elaludhat a mellkasomon, a szeretetem dobogása vigyáz rá ma éjjel, mert most már aludnom kell. Mondom, neki hogy most ugyanazt fogjuk álmodni, de ő csak részletekre fog majd holnap reggel emlékezni. 
Az égi könyvtárba kell most mennem nyomozni. A ponyva kopogására alszunk el mindketten.

Ébredezünk, a kíváncsi kismadarak a füleinkbe nagyon belefütyülnek az erdőben.
Reggel van. Mindjárt elmúlik. 
Elpirulok. Rám mosolyog.

 Titkom. 
Szentem.
 Kincsem. 
Női részem.


(ez az álomepizód is többszörösen beágyazott részekből áll)