bagoly mondja…

már csak egyet kell aludni, 
péntek reggel egy jót borzongani, 
napközben sűrűn az otthoniakra gondolni,
a vonaton már erősen mosolyogni, 
robogót beindítani, 
szívem bérleményét birtokba venni, 
szeretetvacsorán közösséget vállalni, 
meseolvasás után - fektetéskor - illedelmesen elköszönni,
ámbár este a kiskapun átmászni, 
mátkámmal a tábortűz parazsánál hajnalig fényes pokrócokba burkolózni,
szombaton zsaluzni,
délben velük ebédelni,
délután betonozni,
szombat este életművészekkel szalonnát sütni,
majd a kertek alatt újra-és újra visszamászni,
vasárnap egész nap sz.i.a.-zni.

(sok ni)

kétezertizenöt karácsonya per öt

őzikéset álmodott.
 Mind a ketten őzikék voltunk - azt álmodta, így mondta el nekem reggel, amikor a kismadarak felébresztettek bennünket a kis sátorban: 
"Az őzikék nagyon kíváncsiak és nagyon ijedősek is, viszont szép fülük van, pettyesek és ugrani is tudnak. Ő ment a sötét, hideg erdőben egyedül, félt, mert minden zizzenéstől, fuvallattól, madárzajtól nagyon megijedt és szaladt messzire, ahogy a kis lábai bírták. Nagyon szeretett volna már olyan helyre szaladni, ahol nem kell félni, ahol őt nem fogják bántani és nagyon fogják szeretni is. De nem talált sehol ilyet a sötét erdőben. 
Egyszer jött egy kis állatka utána, de az még jobban félt valamitől, annyira nagyon félt, hogy a rohanásban megelőzte. Így most már ketten rohantak. A kis állat pedig hirtelen irányt váltott jobbra és ő pedig utánafutott. Az a kis állat egy erdei manócska volt.
Egyre nagyobb világosság vette körül és meglátta a szemével az erdőnek a szélét és lassan megnyugodott, meg is állt. Tetszett neki ez hely, mert a sötét erdőbe be tud futni, ha mégis megijedne megint, de ugyanakkor az erdő szélét is látja, ahonnan a világosság jön.
Itt volt egy kis ideig és látta, hogy ott a világosságban, van egy másik őz, aki épp olyan kicsi mint ő és még a bolyhos füleit is úgyanúgy tartja, ugyanúgy tud füvet keresni, viszont nem tud olyan szépeket ugrani.
Ők így nézték egymást és a világos őz besétált az erdőbe, de először csak megállt és nagyon nézte őt és utána közelebb sétált hozzá a hosszú lábaival. És akkor már jó volt neki vele lennie, mert tudta, hogy ő olyan, mint a másik. A világos őzike is félt régebben, sokat félt, zajoktól, emberektől, másféle állatoktól is.
Azt is észrevette, hogy gyerekkora óta ment utána, akkor is amikor szomorú volt, de annyira hogy az orrát az avaron húzta. Amikor az orrát húzta a földön a nagy szomorúságban, zajban, félelemben, elhagyatott magányában mindig hátranézett a világos őzikére, hogy vajon utána fog akkor is jönni, amikor már majdnem az erdő szélén bandukolt? 
Igen, amióta észrevette őt, mindig ment vele, kis távolságot tartva tőle. Mert ha a másik közel jött - amit ő mindig nagyon szeretett volna, de nagyon félt is tőle - akkor elszaladt tőle, pedig tudta az eszével, hogy nem kell tőle félnie, de a szíve nem tudta ezeket és kis bolondságokat csinált utána a sötétségben. 
Ugrálóst, avarban gázolóst és bújócskásat kezdtek játszani. Ők nem tudtak beszélgetni egymással csak a mozdulatokkal és a tekintettel tudtak. Nem mentek egymáshoz közel, de így messziről is tudtak egymásra gondolni, sokat gondoltak egymásra, még álmodtak is egymással.
És egyszer csak úgy gondolta a sötétben lakó kerek szemű őzike, hogy most majd ő megy ki az erdőből a világos őzhöz, hogy közel lehessen hozzá, mert az őzek sem élnek örökké.
És kiment hozzá. 
Úgy lépdeltek egymás mellett. 
Közel. 
Nem akart már félni többé tőle. 
Elvitte őt a kedvenc helyére - ahol egy kis patakban, még kisebb halacskák úsztak - és megmutatta neki azt a helyet. Az orrával közel hajolt a kispatak öbléhez és kis dünnyögős hangot adott a szájával úgy nézte és a másik őzike is közel hajolt a halacskákhoz. 
Gyönyörűséges és végtelen csend volt. 
Nagyon jó volt, mert csukott szemmel is tudtak már egymásban gyönyörködni a víztükörben. Nagyon tetszett a világos őznek, mert a sötétebb őzike az orrát összeráncolta játékból és úgy figyelte a halacskáit, ők így is tudtak már játszani. Azt mondta neki, hogy ő is szeretné megtanulni az orráncolást, amíg ezt buzgón gyakorolták, nagyon sokat nevettek. És így már egészen egymás mellett voltak, érezte a sötétebb szőrű őz, hogy otthonos melegség jön ki a világosnak a bundájából és már nem félt tőle többé."

Amíg hallgattam reggel az álmát a menedékben, sírtam. 
Nagyon sírtam. 
A kis mesélőm pedig megsimogatott és a nevemet belesúgta a füleimbe.


(már csak képtöredékekből és a bonyolult érzéseimre hagyatkozva tudtam rekonstruálni ezt részt. 
a legnagyobb lélekrészeimnek biztosan saját érzés-és gondolatvilága lehet, hisz csak tőlük kaphatom az intuitív képeket, mert ők is ebből a térből vesznek fel - valószínűleg korlátlan mennyiségű – információt...?)