az ünnep a jövőt üli (külső – belső lelki perifériáink)

egy,

a kétezertizennyolcadik gyereknap utáni héten ismét belső képeket veszek észre magamban: az egyiket azonnal megkérdezem a messzendzseren a leánytól.
Válaszol hamar:
- Igen úgy van, te mindent tudsz, de péntekre, mire megérkezel már el is múlik.
A másikat nem merem megkérdezni – akkor még, az nem telefontéma. Formálom, ízlelgetem magamban, kérdezem, vizsgálom reakciómat:
- A leány lelkileg is olyan mint én...mi ,,nőférfiak” sokfélék vagyunk, némelyikőnknek még gyermeke is tud születni. Ő részben fiú, így is szeretnéd? - kérdezem az intuitív kép láttán magamtól.

- Igen, akkor is. Nagyon is!

Négy hosszú héten keresztül vívódok, kétségek közt vagyok, a sírás és a nevetés paradoxonjai közt vitázom magammal, amíg elköteleződöm teljesen és döntök a jövőről. Annyit tudok egész biztosan, hogy olyan embert nem szabad – nem érdemes társsá választani, aki csak kis mértékben is hasonlít a szívemben lakó nőre.
Ami ott belül van, az a szent mozdítóerő másra való, nem szerelemre.

Nehéz dolog a kötődés.



kettő,

fundamentumokat építünk közösen, nagyokat, mélyeket, hosszú időre szólókat. Együtt - egybe trenírozzuk egymást, képek egyszerre gondolásával. A távolság nem számít.



három,

és úgy szerette a leányfiú a fiúleányt, hogy a régi életét adta érte és ők így fognak menni négyesben a mennyek országába



négy,

kétezertizennyolc huszonhatodik hétvégéje:
nagyon fáradtak vagyunk huszonhárom óra után már mindketten, pihenni kellene már, de direkt nem alszunk. Beszélgetni fogunk késő este – így beszéltük meg napközben, közben zenét hallgatunk és így egymás mélységeibe hatolunk. Megérkezünk, a zenét leállítom. Szeretett társam velem együtt átváltozik.

Archaikus beszédstílus ugrik be. Szórend, kiejtés, ragozás rendben. Koponyányi Manó beszélt így az egyik mesében – gondolom magamban. Feje nem fáj, tudja, hogy hol van, hány óra, milyen nap van, mert néha megszakítom a beszédét és a holnapi teendőinket kérdezem tőle. Elképesztő tudásfolyam ered belőle: ,,...Jánosom, egy vizsga elég szokott lenni, de neked több is volt ezidáig. Tűz ég benned, aminek iránya, eredője van...” Sok ilyet mond még, nem értem.

Majd két kártyalapot mutat ez az archaikus rész: az egyiken egy parazsat evő paripa van, a másikon a fogyó hold alatt álló anyafigura. „János, te mindkettő egyszerre vagy.”

Úúú.

Ezeket a dolgokat még csak a lepkés tudósdoktornőm tudja!
Lepkés tudósdoktornőm szavai jutnak ezalatt eszembe: ,,magának valószínűleg élete végéig jönni fognak a próbatételek és egyre kevesebb idő fog közöttük elmúlni.”



öt,

együtt – egyben vagyunk, sok-sok éjjeli órán keresztül. Mátkám mondja, hogy szerinte mi tantrikus táncot járunk, mi csak egymással tudunk így szerelmeskedni. Én nem értek hozzá, én vele kezdtem el és vele fejezem be. Mármint a szerelmeskedést. Ilyenkor a szerelmemnek felerősödik a hallása és a látása (csillagfény erősítő van a szemében), nekem pedig belső képek jönnek.

Kimegyek az udvarra, méter magas fehér ruhás alakot látok elmenni a nóniusz villanypásztoros karámja előtt. A ló felhorkant, a kutya viszont nyugton marad. Szólok a leánynak: gyere, van valaki az udvaron! Lámpával keressük. Semmi.

Egy perc múlva hangosan mondom magunknak, hogy a kisgyermek most azt álmodja, hogy az udvaron van. Ez rendben is van, tehát még mindig odaát vagyunk.
Másnap délelőtt a kisleánykánkat, megfelelő körítéssel kikérdezem az álmai felől. Mondja, hogy azt álmodta, hogy az udvaron esik a hó és kiment megnézni.



hat,

féléves alapképzés kellene,
hogy a papír meglegyen.
Irodalom? Történelem? Biológia?
az egyik gépészmérnöki diplomámat elcserélném a felvételiért...



hetedhét,

a huszonkettedik hét:
- Ha mi nem tudunk együtt szerelmeskedni, akkor is csak te kellesz nekem örökre. Mondja nekem.



huszonötödik hét:

- Emlékszel mit mondtam neked péntek este, amikor a kezemben tartottam a lófarkas fejed, meddig láttam el a szemedben?
- Meddig láttál el édes Jánosom?
- A ravatalig. A ravatalig akarom látni a szemed.



nyolc,

szerelmeskedéskor néha borzalmas bevillanó képek jönnek elő. Nem értem, hogy miért ugrik be még mindig. Sírok olyankor nagyon. Reszketek. A kisgyerek rész vigasztalhatatlan, olyannyira, hogy saját magamat sem tudom lenyugtatni. Pedig két gondoskodó felnőtt is ott van vele.

„Jánosom, új képeket teszünk be ezek helyére, segítek ebben neked.”

Máskor a szerelmem megérzi az én fájdalmamat és lecsókolja testem sebét (a múlt ami a jelenben valósággá lett).
Új lelki birodalmak ezek.
Az őzikés mesét, ős mesének hívja.

…

…

(Mindent le fogok írni, semmit nem viszek magammal a sírba. Csak vele együtt tudok a belső utakon tovább menni.)

námbör ván (szerelem, élet, halál…)

- kedvenc ridikülje a honvédségi gázálarctáska
- fácánlevese a legjobb e széles horizonton
- nyers lovakat betör
- álmában sasok és baglyok táplálják, majd felemelik a sötétségből a ragyogó fény fészkébe
- királynőm is az égi könyvtárba jár
- sosem zárja kulcsra házát
- finnül számol, oroszul énekel, angolul suttog, magyarul érez
- ha szükséges, egyszerre két falubéli férfit az öklével lekaszál
- a földön hál
- játszásiból mellesleg lovasíjász
- a harci része kivételével, a többi hibátlanul mentalizál
- leánykáját kendőben hordozta és kétéves koráig szoptatta, majd négyévesen óvodába adta
- hajnalban harmatos füveket kaszál
- lovaskocsijával a környékbeli erdőkbe, ahogy mint más, plázázni jár
- huszonegyedik századi modern navahó indián
- akivel találkozni...hát, az egy százalékon belül is ritkaság

Ő a legkedvesebb emlősállatkám.

(...előbb – utóbb valamelyik lekaszál )