negyedik

a láncos korbáccsal harmincat sújtanak rám. Levesznek az oszlopokról, kezeimről – lábaimról a feszesre húzott vékony láncokat leoldják. Magamat nézem kívűlről – felülről, a bőröm felszakadt, az inakat, a hártyákat, kifordult ízületeket, nyílt töréseimet és a rongyosra szaggatott testemet látom.

Fáj. 
Egyedül vagyok. 
Félek.
Lábra állni nem tudok. 
Kínzóim kilöknek az utcára, mint egy véres rongyot. 
Röhögnek, belém rúgnak, szörnyűségeket mondanak nekem - az agyonkínzott emberroncsnak. 

Mászni próbálok, úgy megyek valahogy, mint egy lábatlan sündisznó. A város szélére csúszom – mászom, vércsíkot húzok magam után a földön. Tudom, hogy hamarosan meghalok, de előtte még meglátogatnak az állatok és az állatok után fog ballagni a fehér ruhás tanítóm. Ennek a tanítónak a nyakában egy kis medál lóg, egy aprócska körkereszt. Szavaival segít nekem, hogy a halálban el ne tévedjek, a jó álmok irányába menjek majd tovább. A lovam hátára felpattan a medve, hogy gyorsabban elhozzák a sebmosó vizet, a madaram irányítja a párost a magasból. A medve és a ló szájukban vizet hoznak, az öreg tanító ellátja a sebeimet, tüzet gyújt és levest főz. Az állataim elbúcsúznak tőlem. Elalszom és tudom, hogy hamarosan meghalok.

Az álomból kinézve, észreveszem, hogy megbénul a testem. Zúgó hangot hallok. (Háromszor történt már velem ilyen megbénulás, utána veszettül görcsöl a combizmom. Az borzalmasan fájdalmas.) Csak a szememet tudom ilyenkor mozgatni. Ez nem baj, mert a megfigyeléseim szerint, ha nyugton maradok, akkor utána ki tudok szállni magamból és felülről látom a testem. Látom a házat, ahol élek a húgommal és a szüleimmel. Látom az utcát, a villanydrótok magasságában repülök, háztól – házig lököm magamat tovább. Rácsodálkozom a rendetlen emberek udvarára és házaik elmozdult tetőcserepeire. A testem otthon marad, ami repül az egy áttetsző burok – hasonló mint egy műanyag palack, de nem fényes. A Sámsoni úton már a vasúti vezetékek magasságában vagyok. Kellemetlen érzés hozzájuk érni, ezért kellő távolságból a lendületemet figyelembe véve, kezdem meg a kikerülési manővert. A szülővárosomban mindig emberként repülök, de mihelyst elhagyom a határait, madárrá változom és minél messzebb megyek annál nagyobbá növesztem magam. Tudom, hogy reggelre vissza kell érkeznem az ágyban fekvő testembe, mert különben örökre álomban maradhatok. Amikor lököm magam egyik háztól a másikig, mindig kora este van, épp csak nem szürkül. Ennek a buroknak nem akadály az épületfal, képes vagyok átpréselni magamat rajta.

 Haldoklom, forogni kezdek. A forgástól leszakad a kezem, a lábam, nagy darabokban a bőröm és a vérem telespricceli az állataimat, a szerveim leszakadnak, a mellkasom felhasad, rosszul vagyok.
Álmodni kezdek, álmomban egy forgószelet látok. A forgószél én vagyok.
 Közben észreveszem, hogy a forgószél spiráljainak minden karján én vagyok. Sok arcom van. Egy-egy spirálkaron több egymáshoz hasonlító valamim ül. Minden valamimhez egy csomó kép tartozik. Forog a spirál egyre gyorsabban és gyorsabban, a valamijeim mindegyike lerepül. Ahogy leszakadnak a forgástól, egyre jobban félek. Aztán a semmibe kerülök, ekkor már nem létezem!!! Ez a legfélelmetesebb az egészben, ez a halálnál is rosszabb: a létezés színes forgatagából kizuhanni! Elhagynak a gondolataim, kiüresedem, megszűnnek létezni az arcaim is. Borzalmas a nem létezés és egyébként félelmetes is. 

Rettegek. 
Három napig vagyok így. 
Szörnyűség, elmondhatatlan a rettegés.

 Aztán ebben a hatalmas kiterjedésű üres térben, fölém úszik a körkereszt, a gerincem vonalában van jóval fölöttem. A körkereszttől szépen megnyugszom, ő hozzám tartozik és én hozzá. Balra indul meg, ahogy lassan felpörög, úgy engedi ki magából a hőséget, majd új testrészek, új szervek hullanak ki belőle és a spirálkarokon üldögélő valamijeim újból feltűnnek, melyek csoportokat alkotva közelebb kerülnek egymáshoz és így egymást erősítik. A képek új sorrendben kapcsolódnak immár egymáshoz. Az új sorrend is a körkereszt forgásától van. Egy vakítóan fényes, újjászületett testet kapok így. Ennek nagyon nagy ereje van, ezzel a testtel tudok majd ismét a sötét birodalmakba bevilágítani és ott feladatokat végrehajtani. 
Ezután saját országomba utazom, az iskolámba fogok nyílegyenesen repülni. Hátranézve a Föld bolygó akkora már csak mint egy borsó. A Tejút mentén siklok ki ebből a galaxisból.
 A könyvtárbéli öregek, mind a tizenkettő, már ott várnak az osztályteremben. Hat a jobbomon, hat a balomon. Középen tábla, amire a jövőt írják vagy térbeli képet mutatnak rajta. Pár tucat öreg van egyébként összesen, körülbelül ötvenen – hatvanan lehetnek, ők is a könyvtárban vannak.
Gyerekeket mutatnak nekem a táblára vetített filmen, akik nagyon rosszul vannak: sírnak, üvöltenek, félnek, hisztiznek és közben irtózatos dolgokat hánynak ki a szájukon. Én ezeket a okádásokat felnyalom, megrágom, megemésztem és az alkotóelemeket - rendezetten visszaadom nekik, hogy gyógyuljanak meg tőle. A hányadék az én emésztésemtől nem lesz kevesebb, csak rendezettebb lesz majd. A következő táblán felnőtteket mutatnak nekem, akikben az öregek jele nem párban van a jobb és baloldalon, ezért ők betegek. Sokféle betegség van, ezektől nagyon ki tudok fáradni.

Az oktatás után elmegyek a fürdőmedencémbe, köszöntöm az ott lévő embereket - nekem a felnőttek is gyerekek - és megnézem az innen eredő kis patakomat, ami a Földig folyik le a csillagrendszerek közt. A kellemes gyógymedencében a karomban tartom, szabadon lebegtetve a betegeket úgy, hogy a hat – hat öreg a medence két szemközti oldalán áll. A folyás mentén indulok haza szélsebesen. Mindig a Tokaji – hegy felett lépek be a légkörbe lapos szögben és a bolygót egyszer körberepülve érkezem meg az ágyamba. Gyönyörű a Föld.

Reggelre őrületesen fáj a combom, biztos izomgörcsöm volt az éjjel. Magnéziumot és kalciumot iszok.


 (Ezeket a dolgokat érthetően leírni – elég bonyolult dolog, mert egy időben - valószínűleg több dolog is történik bennem. Ezenkívűl nincsenek is rá szavaim.
Kíváncsi lennék lepkés tudósdoktornőm magánjegyzeteire, amikor is az első ill. a második kisterápiára (kétezertizenkettedik és kétezertizenhetedik év kb.) jártam hozzá. Valószínűleg teljesen ellentmondásos lehettem. Vajon a pszichodráma, darabkáim melyik csoportját mozgatja meg és melyeket hagyja érintetlenül? Az állataim az egymáshoz közelebb ülő arcaim csoportosítása?
Állapotváltozásaim során abban a hatalmas térben lenni, hát...néha a pokol, néha pedig a mennyországon is túl van.
 Az álom legvégén vadállat keresztény apokaliptikus képek következtek, azt nem merem most még a naplómból erre a felületre kimásolni. Ha muzulmán országban élnék, akkor milyen képeket látnék? Az arcaim minősége a személyes névmások változásával jár együtt.)



belső történés napja: kétezerharmadik esztendő október havának tizenkilencedig napjára virradóan