mélységi felderítő

Hajdúszoboszlónál, a vonaton felnyerítettem - kétezertizennyolc április tizenötödikén -, ahogy az előző és aznapi élményeimmel kapcsolatban, kép jelent meg bennem, egy pompás történettel felövezve. Az utasok rám pillantottak és még jobban belemerültek a tenyérnyi méretű kapacitív érzékelőikbe.

Tündi - bündi, édi virágok összehúzódva és reszketve, csomagjaikkal egyedül maradva üldögélnek a sivatagban. Arra megy a róka. 
Egy szép nagy sörényes róka, hogy vezérlő virága alatt hazavezesse az elveszett aprónépet.
Játékba kezd velük, közben minden érzékszervével őket, mint közösséget és mint személyeket figyeli. Éles szemével a testtartásukat nézi, bolyhos fülével a hangsúlyozásukat füleli, gyors eszével értelmezi, lelkében a visszhangokat észleli, szívében állóképeket lát. Mindig a jobbjukra áll, hogy a múlt szabadon és ezáltal alakítható maradhasson. Ahol zárt ajtóra talál, másutt egy napos ablakot kitár.
Taktikát tervez és végez, erősíti és felhizlalja a kicsikéket, hogy a legvégén felfalja a nagy sötétben, szájával őket. 
Gyors rácsapásokkal irányítja a kisnyulacskákra hol a homokvihart, hol a rontó szellemeket, a kisebb kígyókat és a nagyobb békákat is. Ők még nem bírják ezeket a hullámcsapásokat. Végigsöpör rajtuk a hullám, mint a tengeri orkán, felkapja és földhöz veri mindet. Sem fegyvert, sem páncélt nem hordott még, ijedt kis lelkük.
Búj - búj zöld ág, zöld levelecske módjára - egymás kezét szorongatva, lassan kivezeti majd a pusztából a népét.
Új hazába vezeti a csoportot, hogy ott kellemes otthonra lelve, végre vékonyka fal építésébe kezdjenek. 

Nagy sírás - rívás lesz majd a sötétben, amikor a tentebabák rájönnek, hogy falacskáik mögött, még a semmi sincsen.

Mózesi doktornőm nagyon jó stratéga. 
Szívesen feldobálnám a levegőbe - örömömben őt.