egyszerre két helyen

három nap különbséggel a negyvenedik héten, két direkt hozzáférésű álom miatt kezdtem el gondolkozni a különös élményeinken, amiket az első szerelmemmel tapasztaltam meg és a múltbéli rengeteg deja vu élményeimen is.

Első álom előzménye: a ignisszel az erdőszéli házam mellett leparkolok, olyan szándékkal, hogy éber álomban, ha ezt tárgyat – ami egy autó, odébb viszem a kerekein, akkor mi fog történni. Így is lett.
 Álmomban nyitom a kaput, bekapcsolom a blútusz hangszórót az autóban és egy ütős goatransz számot, pontosan „a brief history of goa trance” a Talamasca társulattól kezdek hallgatni, kiállok a gépkicsivel a dűlőútra és a négyszázhetvenegyes úton Debrecenbe gurulok egyenesen a Nagyerdei Klinika helikopter-leszállója melletti murvás parkolóba. A kocsit otthagyom és a Nagyerdőn keresztül anyámékhoz megyek – jó harmincperces gyaloglással - suttyomban, persze ők alszanak nem látnak engem. Az álmosfüzetemet keresem a lakásban, amibe ezerkilencszázkilecvenhét óta jegyzem a rendkívűli álomeseményeket és a megzakkantós beavatási álmaimat. Nem találom, ekkor jut eszembe, hogy ez pont az éber álom és a füzet az Szikigyakorban van a ruhásláda legalján, bizonyos elég meredek álombeli tartalmak miatt. Indulok vissza gyalog, hisz a szülővárosomban mindig emberi alakban mozgok, nem változom át madárrá. A visszaút során gondolkodom: a kocsi nem lehet egyszerre a kertben és a klinikán sem, valamint ami nincs meg csírájában odaát az égi könyvtárban – az nem létezhet a racionális világban sem. Fordítva pedig egyébként nem is lehetséges, minden onnan származik és oda is tér vissza.

Megérkezem a parkolóba, a kocsi persze nincs ott. Erősen gondolkozni kezdek, hogy mi is történhet most valójában, én magam most hogy is vagyok. Legalább a kis tükrömet hozhattam volna magammal, hogy magamat meg tudjam nézni, hogy épp miféle állapotban vagyok. 

Visszagyaloglom a kertbe, ez egy szerény kilenc kilométeres távolság. A kocsi persze ott van a diófa alatt a kertben. Akkor ez így nagyon nagy álom. Bemegyek a házba vizet inni. Utána megint a városba megyek ugyanoda, megint vizsgálódom, hogy mi történik és miért úgy történik és én magam, most milyen üzemállapotban lehetek – főleg most, hogy benne vagyok a történésben és nem úgy, hogy kiemelkedem és másik perspektívából felülről vagy oldalról nézem – sőt a belső elemző kommentárjaimat sem engedem szóhoz jutni. A kiemelkedés vagy testemből kiszakadás során a belső figuráimra is rá lehet nézni. Különben a goatransz zenével üzemállapot váltást lehet elérni és akkor a cérnaszál – mezőn keresztül különös dolgok szoktak történni – az észlelés és az intuitív kép intenzívebb lesz. Az első szerelmem sem nézi a tévét, de minden este goát hallgat, úgy mint én.

Az álom végén arra gondolok, hogy október huszonkettedikén a majdnem feleségemmel, ha elmennénk az ELTE Gömbaulájába, akkor a Talamasca koncerten, mi történhetne, mert én azokat az állapotokat elég jól meg tudnám figyelni, azonkívűl, hogy egy szuper élménnyel gazdagodnék. Mivel már hetek óta folytonos ketózisban vagyok simán végigtáncolnám a bulit reggelig, főleg most, hogy két kiló izomtömeget szedtem a szépen serdülő testemre a dzsimben.

Második álom („ez nagyon kígyó”, az előzőhöz képest is, fúú): a kertemben vagyok, nyár vége van és délután. Álmomban az ötnapos álmon gondolkozom, hogy az évekre el fog látni tapasztalati anyaggal és az ott látottakat nem fogom jelszóval védeni, mint ahogy azt a tizenötödik héten lepkés tudósdoktornőm javasolta. Ő is Ágnes, mint az első szerelmem, aki a majdnem feleségem, a doktornőm viszont egy igazi, nagyon nagy száznyolcvan centiméter magas anya, akitől meg lehet gyógyulni - én is sokat változtam tőle, a szívéből szereztem meg azt, hogy a világ biztonságos hely, én is fontos vagyok a világban és jók az emberek: sok meleg - és egy picit szigorú szeretet van a szivükben!!

Szóval a kertben vagyok álmomban és a tizenkét öreg bölcs - azóta már nevesítette is Ágnes doktornőm őket: archetípusok – munkáján, tanításán és a látottakon merengek a komposzthalom mellett állva. Csak tiszteletteljes szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Nagyon nehéz szavakba önteni őket egyesével is, nemhogy amikor mindegyik ott van és egyik – másik ember történetét újraírják. Hívom, alázattal kérem őket, hogy jöjjenek, segítsenek. Aztán tanácskozunk, majd lebontják, felemésztik a régit, alakzatba állnak és új nyomatot hagynak az ember lelkének legvégső mélységében – közvetlenül a vezérlő virágzat szomszédságában. Ezt mutatták meg nekem, hogy minden pszichés probléma a kisgyermekek magára hagyatásából ered.

A lenyomatukon gondolkozom, hogy ez tényleges és valóságos tűzerő! Kis apró lángja van, hasonló mint a gáztűzhely rózsája, viszont annyira tökéletes, hogy víztiszta lánggal ég. Besétálok a halom mellől a konyhába, nyitom a hűtőszekrény ajtaját, lángolni kezd. Hozzáérek a kéztörlőhöz az is. Meglapogatom a kézzel írt vázlataimat, azok is lángolnak. Megijedek, lenyomom a kilincset, ami lángolni kezd és kimegyek az udvarra megérintem a pincelejáratot – az nem éghető, hisz téglából van. Ahha. Az egész pince tüzet fogott, az ajtótok olyan mint a glória. Jó, akkor kitört a nukleáris holokauszt? Ha így van akkor bizonyára meg fogok halni, ha a mai nap végére fémes ízt fogok érezni a számban és nagyon legyengülnék. Hirtelen eszembe jut, hogy ez csak félelem az ismeretlentől, olyantól, amit soha nem tapasztaltam még, ezért nincs is mihez hasonlítani az emlékeim közt. Megnyitom a csapot: tüzel a víz. Kimegyek a vaskapun, az is tüzet fog, a kapu előtt leguggolok és végigsimítom a földet, hogy az vajon meggyullad? Nem fog tüzet az érintésemtől. Utána az akácfák törzsét simítom – érintetlenek maradnak. Két folkszvágen passzát jön felém, ahogy mellettem elhaladnak, jókedv, zene és a normál polgári élet látszik belőle. Észrevétlenül végighúzom a lemezen az ujjam, nyoma sincs. Teljesen lenyugszom így hát.

Nincs semmi baj, velem sincs, csak jeleznek nekem a bölcsek a kertemben, a kútvizemben, a házamban, a szerszámaimban, az írásaimban. A tűzerejükkel kerültem elemi kapcsolatba.


A fentiekben történtek miatt vázlatoltam az alábbit: 

egyszerre két helyen lenni vagy megfigyelni eseményt csak akkor lehetséges, ha kiszakadok a testemből/disszociálok vagy álombéli megzakkanáson túl vagyok, ha a jövőtmutató tizenkét bölcs is ott volt, akkor meg főleg. Az intuícióm is egyre jobban erősödik az álmoktól.

Irányított megzakkanásban gyakran voltam az első szerelmemmel! Mind a mai napig van egyébként egyszerre működés, pedig négy kilométerre lakik légvonalban, úú nekünk még dolgunk van egymással!

Ja és körkeresztem, ami a gyermekkori éveken át tartó borzalmas rémálmaimban jelent meg legelőször mint, mindenható erejű önálló akarattal rendelkező segítő és megnyugtató. 

("Ááá, te annyit gondolkozol, mint öt pszichológus": ma este szeptember huszonkilencedikén, vasárnap - huszonegy óra körül - gondolkoztam, hogy Ágnesemmel és velem a közös ötnapos álom során ténylegesen miféle örök-és időtlen térben zajlik (ott csak jelenidő van!) a lassú gyógyító átváltozás...)

darabkák

reggel van, iskolanap. Az éjjel a kisleányka a már megint a fogát csikorgatta és hangosan beszélt, az anyja pedig az indulatos beszédű díler havernőjével hidegfüstöléssel tartósította nem sokkal éjfél utánig a kisházat. Már nem kell az anyjának és a vendégeknek befelé hallgatózás közben fagyoskodniuk, mert időközben vettem a debreceni szatmári szaküzletben egy wamsler denver öt kilowatt névleges hőteljesítményű samottbélésű kiskályhát. Karácsonyi ajándéknak szántam, igaz már december elején üzembe is állítottam.

A kisleányka hisztije nemcsak* a tükör előtt kezdődik, amikor önmagát reggelente megnézi. (És elég keményen szorongok, ahogy ezeket a sorokat - ma a kertemben, az első nőm szülinapján – a fényképszerű emlékeimből írom. Kéz - és lábremegésemre térek magamhoz.) Tudom, hogy az iskolában még nincs gond, mert a valdórfban nincs követelmény, több barátnője is van ott a kislánynak, akikhez könnyen tud kapcsolódni. Ők is hasonló viselkedésű gyerekek. Ámbár az igaz, hogy a figyelmet magára hívja: a csínytevésekben első. Ezzel nincs is semmi baj most még szerintem. „A felöltözésben most még az utolsó – mondja Zsuzsa néni, a suliban nem eszik, nem iszik… cipőfűzőt még nem tud kötni”. A nagyapja azt fájlalja, hogy az unokáját miért próbálom masnikötésre tanítani. De hát a kisleányka már hatéves!

Hat óra után ébred magától, mert az anyjával a konyhában szöszmötölünk, kis reggeli tüzet rakok a cserépkályhába és készítjük a reggelit, tízórait, sportkulacsába aszkorbinsavas-mézes bodzavirágteát önt az anyja, közben a Kossuth szól a szendzsinből (Sangean, analóg világvevő rádió). Aztán kimegyek az udvarra: reggel mindig a nóniusz paripa az első, a jobbomon kibaktat velem az istállóból, megállunk a napkeleti szobaablak előtt, a leányka integet nekünk, aztán bekapcsolom a villanypásztort a karámban, kútvizet öntök a vödörbe és a körbálás lucernából szakítok ki neki egy villányit. Majd a tyúkok következnek és a nyulak, a nagyon öreg kutya követ mindenhova. A kecskéket már augusztusban levágtuk. Nagyon megsiratta, nagyon ragaszkodott hozzájuk a párom, a „nagylány”. Az énekesmadaraknak magot szórok. Ezután visszamegyek a házba, a szerelmem külön szól, hogy az androgélről meg ne feledkezzek. Kora hajnaltól bezzeg mi egymásról sosem feledkezünk meg.
 
A kisleány nemcsak a tükör előtt, hanem* a kedvenc reggelik elutasítása miatt is feszkózik - pedig ezeket kéri: vajas pikkszalámis sajtos kenyér, kelt tészták, mézes tej, macikávé. Az is gyakori, hogy az anyjával közösen kiválasztott ruháját a hajópadlóra dobálja. Az anyja sajnos úgy szoktatta meg, hogy ő etette és öltöztette még hároméves kora után is, és ebbe az állapotba szeretne most ismét visszatérni. 

- Nekem anya kell, nekem anya kell! 

Ezt ismétli vég nélkül, szemmel láthatóan magán kívül. A szőnyegre veti magát, kapálózik, hörög, ordít, meztelenül. Majd az ágyához szalad, visszafekszik, fejét az ágy deszkájába veri, felugrik, a haját tépi a tükör előtt, az orosz nagykövetségtől – a szolgálatokért ajándékba - kapott faragott bútor fiókjait kirángatja, aztán a cserépkályhához szaladva a tűzforró ajtóhoz tartja a tenyerét, ki akar rohanni az udvarra, de mivel azt az anyja ilyen esetekre felkészülten zárva tartja, így az ajtót jól megrugdossa és öklével püföli. Nagyon sok a feszültség benne. Menekülne is és közeledne is az anyjához!

Épp most áldozza fel lelkének egy alakját, a teljes mellőzöttség Templom-hegyi oltárán. Ebből a száműzött fekete bárányból így lesz nagyon szorongó belső figura. Szokása szerint már megint anyja figyelmét követeli –viharos erővel (azonban azt nem tudja, hogy az anyja november óta, reggelenként már nem füvezik). A szülei által kezeletlen érzései és félelmetes belső képei, biztos, hogy végleg módosította most alakuló tizenkét öreg párba állását! Egyébként roppant féltékeny rám. Ő ilyet sosem látott a szüleitől, hogy megölelik, megcsókolják egymást vagy egymás kezét fogják!! Egész más dolgokat látott: húgyfoltot, hányólavórt, söröcskézést és dülöngélést, betépést és rémképekhez beszélést, veszekedést, nélkülözést, vasvillával/fejszével cicázást az udvaron... Nagyon sajnálhatta a drogfüggő anyja elől menekülő alkoholfüggő apját. Ezeket a dolgokat a leányka játékaiban vettem észre, még az összeköltözésünk előtti időszakban. Később rizsával bőségesen meghintve kérdeztem ki az anyát: mi is volt korábban? Mi történt a hat éves házasságod alatt? Milyen érzelmi állapotok közt fogant meg a gyermeked? Miért fogyasztottad azt a sok limonádét és a napi kilenc darab puncsszeletet a várandósságod alatt? Miért képtelen a kicsinyed kivárni dolgokat, hogyhogy azonnal teljesíted a kívánságait?!

Hétköznap reggelente három - négy hiszti és a rendszeres fektetési ceremónia van minden áldott este, ezek már kicsivel enyhébbek, mint a reggeli vulkánkitörések, mert a fél nyolcas rádiós esti mese meghallgatása után vagy amit az anyja fejből mond neki, az elalvás ténylegesen csak húsz óra után kezdődik el, aztán a kifáradás miatt nagy nehezen fél kilencre elalszik. Néha hétvégén is keményen hisztizik és a mi ágyunkba kéredzkedik fel, közénk fekszik – ez persze egyáltalán nem jó. Manócska nagyon egyedül érzi magát – jól érzem a gyerekszívet is, még írtam is egy levelet erről az anyjának, amit ő elolvasás után bedobott a kályhába. Akkor adtam oda neki, amikor kevesebb cucc volt benne. Lehet, hogy a kisgyerek alvási fázisai sincsenek rendben?

November első hetében - akkor kezdtük az együttélést - megrőkönyödve nézem, de nem szólok, hogy az anyja nem reagál ezekre a magánkívűli hiszti epizódokra, a tekintete hideg, nincs ott a lelke a házban – messze jár az a múltban. A második héten megértem, hogy azért kell fel jóval hat óra előtt, hogy a fürdőszoba nyitott kisablakánál titokban elszívjon egy-két spanglit, de nagyon rafkós ám, mert a budit húzza le és a fogát mossa. Így aztán okosabb leszek: amíg ő belülről bezárja a fürdőszobaajtót, addig én már a bejárati ajtónál termek és három másodperc múlva a tornácon állok. A konyha felől kerülöm meg a házat, hogy a ló meg ne hallja, és a ház sarkánál állok meztelenül, a konyhaablak előtt álló százéves erdeifenyő földre hajló ágai mellett, a késő őszi harmattól nedves téglajárdán. Nyílik az ablak, sercen a tűzkő, majd kesernyés szag csapja meg az orromat. Odalépek és kérdezem tőle:

- Kicsim, mit csinálsz te itt, miért kezded már ily korai órán?

Meglepődik. Szégyen ül ki az arcára, hogy rajtakaptam. Így válaszol:

- A kisgyerek hisztijeit egyáltalán nem bírom elviselni, muszáj, hogy a fű segítségével, reggelenként nyugton maradjak. Évek óta ez van. Így bírom csak. Nem tudok vele semmit sem csinálni, ha szólok neki, az csak olaj a tűzre. A pszichológus barátnőm (sajnos ő is füves) javasolta a kora reggeli spanglit és egyébként az ő gyereke is valdorfos. Az iskola majd biztos segít nekem, amit az apjával közösen elrontottunk rajta.

Így aztán már hajnal négy órától soha nem feledkezek meg a szerelemről. Ez az aduász mindkettőnknek bejött, mint neki az anyag, tizenhét éves kora óta. A gazd’asszonyom így legalább nyugton marad és ez a béke néha a szőke hisztimannácskára is átsugárzik!

A borzalmas hisztik láttán a saját megzakkantós álmaim jutnak eszembe: önmagam szétvagdalása és különálló darabokra hullása, az a félelmetes üresség, sehová nem tartozás. Az az érzés, hogy mindjárt elnyel a sötétség!!

Legyek én akkor a sötétség! – gondolom ezt, miközben a vajat egyengetem a kenyérszeleten…egy pillanat múlva már kisgyerek vagyok egy műtőben. Gumilabdát nyomnak a fejemre, fuldoklom, sírok, félek, egyedül vagyok egy csomó idegen felnőtt közt. Rettegek, ugyanúgy, mint az elmondhatatlan ezeregy éjszakák rémálmain át. Aztán elcsendesedik a külvilág, lelassul a beszéd, a mozgás…most már jó. Pár pillanat múlva már magamat nézem felülről, ahogy a hasamon fekszem az asztalon, zöld ruhás emberek körülöttem, tepsikben fogókat és késeket látok, egy nagy kerek lámpát is. Beszélek hozzájuk, hogy ne bántsák azt a kisfiút, aki az ágyon fekszik, de ők nem hallják! Injekciót szúrnak abba a kicsi testbe, fertőtlenítenek, törölnek, vágnak, vérzik. Görbe tűbe cérnát fűznek. A vakon végződő kis nyílást összevarrják. Ezt mind végignézem. 

Majd egy másik kép ugrik be: a szerelmemmel a kertemben vagyunk a körtefa alatt. A hátamon fekszem. Ő nyalogat most vágyakozva engem és észreveszi az ánuszom fölötti heget…

- Jánosom, mi ez itt? Szexuálisan bántottak kisfiú korodban, ez annak a nyoma? - kérdezi tőlem. (Közben különös tekintettel néz, mintha engem nézne, de nem rám, hanem maga elé fókuszál. Az apja is szokott így nézni, olyankor nem a külvilágot látják, hanem a belsőt.)

- Az egy kis varrás helye. Gyerekkoromban sokszor voltam kórházban. A szüleim napokig nem látogattak, dolgozniuk kellett. - mondom neki.

És már fájdalmasan vinnyog bennem a kisgyerekem. Magammal, magamban egyben vagyok. Még annyi lélekjelenlétem van, hogy ezt tudom a vékony kisfiú hangomon suttogni neki:

- Ágnesem, most kisfiú leszek egy időre, meg ne ijedj tőlem, kérlek végy az öledbe!

Felkarol a földről, az ölébe vesz és szalad velem a hársfa alá. Átölelem, kapaszkodom a férfiasan izmos, közelharcokban edzett testébe, fúrom a fejem a cicijébe és mindketten belebújunk a hosszú kiengedett hajába, de már itt is van a rettegés, az őrület határa is. Közben kifordul magából a cérnaszálak átszőtte mező, a cérnaszálak mindenkit és mindent átszőnek, s minden történést is, ez a mező az emberek emlékeinek és emléktöredékeinek a legsötétebbje, húú, annak a képei és ereje még nekem is nehezen kibírható! Embereket látok magam előtt: serdülők erőszakoskodnak egymással, gyerekekkel pedig felnőttek. Véres nemiszervek levágva, mellbimbók kitépve, ezek nyersen fogyasztva, halott férfiakat élő nők aláznak, míg halott nőkkel élő férfiak hálnak, anyák a fiaikkal, apák a lányaikkal, nagybácsik kislányokkal ... Kések, testprotektorok, nagy teljesítményű gépkocsik, pisztolyok, gyereksírás, üvöltés, menstruáció, kivégzések, sperma, pár hónapos magzatok a földön eltaposva, gyerekek elhagyatva, borzalmas magánkívüli tekintetek. Mindezeket a szerelmem kisgyermeki énállapota is gyakran látja ...ez nagyon sok, az emberek pokla szörnyűséges.
 
Majd mindjárt elmúlik a borzalom, jönni fog a körkeresztem, a szelét már érzem messziről, balra forgásával visszazárja ezt a félelmetes sötét mezőt. - gondolom ezt, de közben szörnyű fájdalmasan zokogok, folyik a taknyom, a nyálam a nőm testére, hajára, ruhájára ... örülök is neki, mert közben azért tudom, hogy a kertben vagyok, az első szerelmemmel vagyok és most épp kapóra jött ez a belső történés, hogy megfigyeljem, milyen is ez a része, amikor egy hétig tiszta, milyen lehetne a bőséges érzelmeket sugárzó naparca (akkor én vagyok a holdja), amit elzavar a semmibe a pálinkával és a marihuánával. Jól csinálja, nyugtat a jelenléte, együtt érző velem. Simogatja a hátam, a fejem, a másik kezével magához szorít. Mondja a kedves hangján, hogy „most félsz, nagyon sírsz, valami eszedbe jutott, de semmi baj, mert elmúlik majd és utána majd megnyugszol jókisjánosom, itt vagyok veled”. Nem füvezett és nem ivott rá megint, napok óta. Ellenben olyankor „ez az állat nő”, így mondják a haverjai. Ühüm, szerintem olyankor egy fiatalabb pszichológus vagy pszichiáter ijedtében világgá szaladna. Ilyenkor nem bírok vele és a nőstényállatkám gyorsan változó arcai irigységet, riadalmat, pusztító agressziót, szégyent, büntető dühöt, félelmet és a gondolkodásom megváltozását indukálja bennem. A naparca csak nálam, a szivecskés házban bújik elő vagy a mi kis falunkhoz közeli fenyőerdő biztonságos helyein. Ez a naparc a többi arc közül csak hármat ismer, az egyik ezek közül az őrző-védő apokalipszis-terminátor és ennek a figurának a történetét is csak ezeken a védett helyeken tudja megszakadozó beszéddel elmondani nekem. Ekkor a megzakkantós álmaimban megfigyeltek szerint cselekszem.

- Azt találtuk ki kétezer-tizennyolc augusztusában egy szombati kaszálás közben a natúra kétezres terűleten, hogy kétezer-tizenkilencben, akácvirágzáskor megesküszünk. Akkor még hittem benne, hogy felismeri a szerencsefiút és áldozatot fog hozni az olyannyira vágyott életéért. Félő, hogy amikor elhagyom, akkor a fájdalma miatt más szereket fog idővel majd használni és új arcokat fog a kontrollálatlan szituációk miatt létrehozni. -

Eszmélek, visszatérek a készülő vajaskenyérhez, a hiszti kellős közepébe. Mondom a szerelmemnek: 

- A kicsit vedd fel, szorítsd magadhoz, akkor is, ha ütlegelni fog (gyakran csinálja, mert szerintem fél is), simogasd, bújj be vele az ágyába, míg én a paplannal betakarlak benneteket. Ha megnyugodott, végre meséld már el neki, hogyan és mitől kezdődött a hiszti és öltöztesd közben fel, pokrócba tekerve ültesd be magad mellé a szuzuki igniszünkbe, addig én kiállok a kocsival az utcára és gázfröccsökkel megemelt fordulaton melegítem a motort, mert már mindjárt fél nyolc és csúszós az út. 

Közben gondolkozom: húú, tehát a cérnaszál – mező mindig szinkronban van velünk?! Vagy a Leány ezekre - részben saját, részben a mezőből származó és egymással is háborúban lévő töredékekre küldi le a pálinkát és a dzsointot? Viszont a cérnaszállal átszőtt közös tudatmező tárolja is ezeket a történéseket és vissza is adja őket, így akkor róka fogta csuka helyzet van? Az emléktöredékekhez párosítható arcdarabkái nagy szórást mutatnak az életkor tekintetében és viselkedésükben, szemük villanásában: a riadt legkisebb pelenkásokat magamhoz ölelem háromnaponta, öt-hatéves szélfútta hisztimanók jönnek - mennek, tizenöt-húszéves kezelhetetlen és mindennel elégedetlen serdülők és gyakorlatias felnőttek vannak a repertoárban, no meg a félelmetes bevetési egység. Lehet, hogy ezeknek az énállapotoknak külön – külön is zavaraik vannak?

Az ötnapos álom során én repültem a cérnaszállal átszőtt – mezőben, a Leány pedig az én mezőmben. Így kölcsönösen láthattuk egymás szándékait és hibáit, vágyait, félelmeit is. Legjobb amúgy az lett volna, ha lepkés Ágnes tudósdoktornőmmel minden egyes álom előtt tanácskozást tartok vagy ő is a cérnaszál - mezőbe velünk együtt repült volna! De azt beszéltük meg egymással, hogy nincs konzultáció addig, amíg – megfigyelőként a százötven órás pszichodrámára járok. Így aztán csak a professzionális segítő mondata maradt nekem a konzultációmentes időszakra: 

,,János, a maga mentális terhelhetősége nagyon nagy, de nem végtelen. Mindig kapcsolatban tud maradni a tudatával, ez jusson mindig az eszébe akármi is történjék magával.”

A kisleány és az anyja egyaránt fejletlen rendszerei ugyanúgy le vannak ilyenkor kapcsolva a teljes egészről, mint ahogy a fentebb említett emlékpillanatokban az enyéim voltak a múltba ragadva és ráadásul a semmi birodalmában táncol a gyermek egyes - egyedül! A semmi szomszédja a cérnaszál–mező, onnan még nekem is nehéz a visszatérés. Nincs a gyerek a testében, odaát van, sajnos ilyenkor fájdalmasan fontos dolgot tanul. Ezek a részek egyre távolabb kerülnek így majd egymástól és az őrségváltások is megrázkódtatóbbak lesznek. Ezek a disszociációk 1 rögzülnek egy egész életre. Önmagának pont azt a részét utasítja el, amelyik az intimitást keresné. Érzéketlenül veszni hagyja ezt a belső, önmaga által is elhagyatott figurát. Épp így utánozta a szerelmem anyja az ő anyját és most a hatéves szőke kisleány énje újraéli az anyja - messze járó tekintetén át – a nagyanyai elhagyást, ők immár hetedíziglen teremtik újjá az ismétlődő szövetmintát. Ezt a darabot kilökte a fogvacogtató külső sötétségbe 2 és horgonyként kapaszkodik az a semmibe. A kisgyerek éndarabjai lassan töltik fel a semmi birodalmát 3 vödröcskéikkel. Ez a házifeladata, hogy az emlékvödröcskéket behordja és a tartalmát a lelke fiókjaiba borítsa.

Nnaa végre beülnek az autóba. Elindulunk, én, a szemüveges „apa”, kocsit hajt. Apa ki van. Mindennapfaszkivan. Mindezekután és lelkileg megviselve találkoztam A.-val az eléggé introvertált gépészmérnök barátommal. A nagyerdei klinikák parkolójában vártuk meg, miután a kislányt elvittük a sulijába.

(az ajtórugdosás napja: kétezer-tizenkilenc január huszonnégy csütörtök, a szomorú körtefa 4 napja: kétezer-tizennyolc június huszonkettő péntek délután. 
Egész biztosan bennem is van egy csomó, mindenféle fejlettségű rendszer (ezt látta meg a kiképző bárányterelő 5 Eszter doktornőm - a pszichodrámán, valahogy így mondta a szájával: ,,a súlyos gyerekkorodból maradtak veled”), amelyek a megzakkantós álmok során egyesülnek és egymást erősítik. Az én védelmezőm pl. a medve, ló, madarak, kutya. Egy másik üzemállapotban tényleg lehet velük dolgozni és ezek tudnak hatni a cérnaszál – mezőn keresztül egy másik ember rendszereire és persze az életére ill. az én életemre is. A tizenkét öreg és a többi bölcs, ők meg pláne tudnak, a könyvtárbeli munkájukkal. És nekik is voltak megzakkantós álmaik...fúú ez a magamfajtának nagyon-nagyon érdekes. 

És még: 
Eszter doktornővel álmodtam az utolsó előtti pszichodráma napra virradóan. Térdre borultam előtte és ő áldást adott rám, a tizenkét bölcs gyűrűjében. Az áldásaik erejétől, felkelés után eléggé kiborultam.)

kelt: Szikigyakor, szivecskés ház, kétezer-tizenkilenc július tizenhárom


------------------
1 a személyiség egy része lesz domináns, ilyenkor az adott rész  eltávolodik teljes önmagától
2 Máté 25-30.
3 érzelmi intelligencia, szociális érzékenység
4 interszexuális műtét emlékdarabkája
5 Lukács 15:4-7

vízreszállás

lemegyek a lépcsőn a földbe épített pincémbe, ott a földre heveredem, épp hogy álomba szenderülök és észreveszem, hogy egy zöld színű kajak van a pince falán. Leveszem és ezzel a mozdulattal egy derengő alagút nyílik meg a téglafalban. 
  A kajakot viszem magammal. Kis darabot megyek, majd egy patakhoz érek. Vízre szállok, ellököm magam a keskeny ösvénytől, ami idáig vezet. A vízfolyás egy barlangban van. Innen - onnan éles fény türemkedik át a barlang résein. Lassan evezek, mert szűk a járat. Ahogy haladok, észreveszem, hogy mindjárt nyílegyenes út következik, melynek a végén egy résen kell átpréselni magam és a kajakot.
  Mosolygok, ahogy közeledem, mert ez a nyílás pont olyan, mint egy nyírott punci. Ez a punci, pontosan olyan, mint az első szerelmemé. Az ötnapos álom során is előbb ezen kellett áthatolnom, hogy a szerelmem darabkáihoz érkezzem. Amint odaér a kajakom orra, megállok, kiszállok, az evezőt beleteszem a csónakba, majd az orrát nekitámasztom a csúcsának. 

Az átjáróból vér csorog és fehér habot hoz magával. Megízlelem a tajtékot, a drága vértől iszamós az arcom és a testem is. 

,,Vérszomjas szexuális nagyragadozó vagy Jánosom.'' - a szerelmem búgó hangját hallom messziről, aki szexuális együttléteink során gyakran színes geometriai formákat, kúszó-mászó növényeket látott. Tudom, hogy ez egy rendezett és másik üzemállapota neki is. 

  A kajakkal átpréselem magam a kapun. Siklok, már nem kell eveznem, csak irányítanom. Jobbra-balra nézek. A nappali fény eltűnik és a spektrum teljes színpompáját kezdem látni, a látvány olyan, mint a szivárvány. Magamat kezdem vizsgálni, hogy miért változott meg a világ észlelése és ahogy ezt gondolom az álom közben, az optikai diffrakciós rácsok jutnak az eszembe. 

  A patak áramlása felgyorsul és lassan a mélybe bukik. Emberalakok állnak a patak mindkét oldalán a barlang vízpartra néző kamrácskáiban. Alaposan szemügyre veszem őket. Ugyanígy szokta mutatni a tizenkét öreg bölcs is az emberi testet. A bőrfelszín egészen átlátszó, míg a teljes artériás rendszer narancssárgában pompázik, most a csontrendszer nem látható, mert a színspektrumnak csak egy szeletét látom. Aztán csak az izmok, majd a belső elválasztású mirigyek következnek. Ezek mindig más színűek. Végezetül nincsenek szervek, csak az embert körbeölelő cérnaszál – mező szálacskáit látom, ahogy réteges öltözetként körbefonják a testet, ezek a testhez egy-egy csatlakozón keresztül kapcsolódnak. Teljes akkor lesz a színspektrum, amikor egy kettős menetbekezdésű csavarorsó jelenik meg az emberi testben. Ez a menet ugyanolyan, mint az esztergagép nagy menetemelkedésű vonóorsója. Elmondhatatlan az a látvány és a hozzá kapcsolódó érzés is.

Egy – két perc múlva az alagút végéhez érkezem, mert a szivárványszínek kihunyóban vannak és azon túl ismét a természetes nappali fény dereng. A kajakom orra ezen az alig három – négy hajónyi szélességű vízen folyamatos fehér habot húz. Megérkeztem. A világ másik oldalán vagyok. Napsütés, nyár van ott is. Ligetes, fákkal tarkított területre kanyarog velem ez a fehér habos folyócska. 

  Hangfoszlányokat hallok, kifuttatom a kajakom orrát a parti fövenyre, kiszállok, kiviszem a partra. Átgyalogolok az apró töltésen és a dűlőúton, aztán több tucat parkoló autót látok: mellettük megyek el, végigpásztázom a járműveket a tekintetemmel: ühüm, ilyen autók nincsenek otthon.

  Magam mögött hagyom a járműveket. Helyi emberek sietnek elém, már várnak. Régóta várnak. Tudják, hogy ki vagyok, mert az egyik öreg vezérük, aki már rég meghalt jövendölte az érkezésemet. Egy sátorba kísérnek, nagyon örülnek nekem, leveszem a ruháimat, meztelen vagyok, férfiak és nők is vannak velem. Nedves kendőkkel megtörölnek, füstöt fújnak rám, madártollakkal, faragott tárgyakkal, leveles ágakkal érintenek és tiszteletteljesen beszélnek velem. Egymás közt bólintanak, amikor az izmos mellem hegeit észreveszik. Gyönyörű helyi viseletet, ételt-italt hoznak nekem. Felöltöztetnek. Gyöngyökkel díszített papucsba bújok. Egy doktorral kezdek beszélni angolul és magyarul. Megbeszéljük, hogy pár nap múlva én fogom végigkísérni a belső úton egy többlelkű - nagyon nehéz életű fiatal férfit. Addig összeszokok vele.

  Körbevisznek a területen, ahol egy furcsa - kör alakú piacot látok: az asztaloknak nincsen lapja, csak váza! Most egy elég fontos ünnep van: rendkívül fájdalmas és vérveszteséggel járó szertartást élnek át férfiak, a segítőik ott vannak mellettük. Tudom mi ez, mert ezerkilencszáz – kilencvennégyben én is átéltem. Táncolnak, énekelnek az emberek, barátságok, kapcsolatok születnek ezen a szent helyen. Másik üzemállapotomban kutatni fogom, hogy a teljes élettörténeti memória ettől a rendkívüli fájdalomtól és egy nagyon elfogadó empatikus segítő jelenlétében hogyan és mitől lesz rendben. Ilyenkor sokkal könnyebb a sokféle éndarabkát és az időből kizuhant emlékeket szeretetem kiskosarába összefogdosni. Hajnalka doktornőmet látom nagyon csendes kisgyermekként egy pillanatra eközben.

Amikor magamhoz térek, nyersbőrt hoznak nekem, még vannak rajta húscafatok, amit nekem kell lekaparni. Majd az a nő, aki felöltöztetett, egy abroncsot hoz nekem, pont olyat, mint amilyen a körkeresztem. Az abroncsra kell majd a bőrt kettőnknek felfeszíteni. 


A nőben felismerem a legfontosabb női részem. Jó vele, bárcsak szembe jönne az utcán már velem!


(2019.08. 25. vasárnap reggelre álmodtam ezt a rendkívülit)

horizontális és vertikális terek

folytatódik a tavalyi álmom, ahol mindhárom doktornőm és tőlem idősebb férfidoktorok is vannak: a tudóstanáromhoz utazom (ő nem a belső öregember) tanulni, rendszerbe foglalni a látottakat.
 
Könnyen összebarátkoztam vele, pedig a humora elég csípős. Majdnem dupla annyi éves mint én. Nagyon sokrétű segítő, mert jómunkásember és ezenkívűl még orvos is. Ráadásul még a pszichodrámát is eléggé tudja. Mondom neki, hogy amikor az első százötven órás lelkizést csináltam Debrecenben, akkor rám a meditációs zene elég nagy hatással volt, mert ha még a mózesi doktornőm (őt azért neveztem el mózesinek, mert ő vezeti ki az elkóborolt áldozati bárányokat a sivatagból) beszélni is kezdett közben, a külvilág teljesen megszűnt körülöttem és több órányi alvással ért fel az a negyedóra! (gyerekkori izé, hát na) Erre elneveti magát, mondja, hogy kicsit ismeri azt a pszichodráma vezetőt. Sokat nevetünk amúgy, én hozzáöregszem, ő pedig hozzámfiatalodik. A lepkés tudósdoktornőmön keresztül ismerkedtünk össze valahogy. Ő eléggé átkutat engem, miközben mindenféléről beszélgetünk - direkt úgy beszél, hogy a lóláb hátha kilógna valahol belőlem. Szerintem régebben több lólábam is volt, de már elmúlt. Közben én sem vagyok rest: a hangszínének a változásait, taglejtését, a szeme fókuszálását és közben az ekhómat is hallgatom. Most épp egy kertben gereblyézzük az őszi leveleket. Empatikusak vagyunk egymással.

Egy intuitív képet látok, miközben az öreg tudóstanárommal beszélek – ekkor érzékelem, hogy álmodom: locsogást, csobogást hallok mintha valami csónak oldalfalához verődne a hullámzás. Erős hőhullámot is érzek, remeg a levegő. Sugárzik az energia. Nincs mese, ilyenkor kell felvenni a szuperfényes ruhámat, mert a sugárzás kiégeti a lelkem és nem tudok majd az álomból magamhoz térni reggel!! Illetve de, csak egy időre megzavarodom.

Most az gyakoroljuk, hogy egymást igazoljuk vissza: a hatalmas végtelen terekben, kisebb átmeneti tereket hozunk létre, hogy ott más lelkek pihentető otthonra leljenek benne. Ő pár év múlva átmegy oda. Nem nagyon vannak ezekre a dolgokra szavak. Ezek nem is dolgok, ezek a „vanságok”. Kapcsolódunk egymással, az apámat látom benne, kommentálom is neki a belső képeimet. Ez ugyanakkor egy hálával teli, szent pillanat, közben az égi országomat, a tizenkét öreget, a sokemeletes könyvtárat látom most.

             - Ez a képsor így lesz jó. – mondja. 

Bemegyünk a házba, hogy ismét felkészüljünk a cérnaszál – mező meglátogatására, kényelmesen elhelyezkedünk, lélegzünk, mintha a hosszú víz alatti úszásra készülnénk, a testünket szemléljük, a szív dolgait figyeljük, aztán elhessegetjük a gondolatokat, mindig így kezdjük a gyakorlatot. 
Hát, ez eléggé meredek szokott lenni, félelmetes, borzasztó ijesztő amúgy, de ha közben csak a belső önelemzésre figyelek, akkor elviselhetőek ezek a képi tapasztalatok. Most rá fogok támaszkodni az önismereti folyamatomban, mert a belső állataimat lassan magam mögött fogom hagyni. 
Az égi könyvtárban olvasni és írni is lehet, az írásnak nyoma van és ez szétterjed a világban a cérnaszálacskákon keresztül. Majd felfedjük a saját sötét rétegeimet is, megismerjük, hogy milyen lelki fegyverzet van bennem. 
A fehér ruhás bölcs tanítóm, akinek a nyakában az aprócska körkeresztem lóg, küldte gondolatban, hogy lelkemet nem csak gyógyításra, hanem szisztematikus pusztításra is lehet használni.


Vajon megtalálom majd a tudóstanár tanító uramat valahol?



 (kétezer-tizenkilenc július huszonnyolc, szombat reggelére virradóan álmodtam és úgy ugrottam fel hajnal ötkor a vackomból, mint egy süldőnyúl.)

ismét eljöttél

ujjongva, örömmel szaladtál felém a sötétségből ma egy hete álmomban, kicsi animám. Én a fényben álltam. A karomba ugrottál. Meggyógyultál teljesen, azt mondtad, hogy nekem köszönheted.

Így mondtad:

,,Nem leszek már többé zavart, nem leszek szétesett, nem látok már félelmetes képeket. Veled akarok lenni, élni, te olyan jó anya vagy! Mostantól fogva és együtt megújulva az örök üres fénybe szállunk tova!”




(Aznap reggel erős sírás, öröm és béke járta át a lelkemet és azóta napjában többször is, még itt is a Kenézy-kórházban is, a munkahelyemen. Leírhatatlan érzések. 
Mi jöhet még??
Lepkés tudósdoktornőm a 26. héten megerősítette az beazonosításomat.)

negatív entrópia

 



egy stabil rendszerbe kívűlről érkező információ a rendezettséget növeli, miközben a környezet felé hőt ad le.
Ti pedig vegyétek fel szépen a neoprén úszóruhát...

,,Főnök úr, te vagy a kemény nem a faszom!" (introvertált mérnökcimbora)


Az életem kellős közepébe érkeztem!!

- Ááá, te annyit gondolkozol, mint öt pszichológus. - mondta mózesi doktornőm a tizenhetedik hétvégén.

- János, hamarosan elkezdjük az élethosszig tartó kiképzését és két debreceni pszichológus kolléga munkáját fogja a háttérből támogatni illetve még pár ilyen dolog... - mondta mosolyogva a tizennyolcadik héten lepkés tudósdoktornőm.

Én pedig ezt mondom:
- növekedésben vagyok,
- expert vagyok,
- potens vagyok.

(kétezer-tizenkilenc május tizennyolc szombat, úszás az erdei tóban)



más üzemállapot(ok)

a nagyerdei klinika parkolójában a kora délelőtti órákban találkozunk a mérnökbarátommal kétezer tizenkilenc január huszonnegyedikén. Ő másképp introvertált mint én. Megbeszéljük, hogy van pár órányi szabadideje, ezért a kocsijával eljön hozzánk a kis falunkba.
 
Visszafele menetben a Köztemető előtti körforgalomban a kocsi eleje megcsúszik, hiába engedem el a gázpedált, a motorfékre sem reagál az ignisz. Irányíthatatlanul csúszunk tovább egyenesen egy ott álló béemvé irányába – szerencsére egy kisebb hókupac megfogja a kocsit és megállunk. Viszont bennem a stressz nem állt meg!!
Első szerelmem kitűnően érzékeli a rosszullétemet és fél perc múlva megkérdezi, hogy cseréljünk-e volánt? Igen, az nagyon jó lenne - mondom, motorfékkel és visszakapcsolással lassítok, lehúzódom az út szélére. 
Kiszállok, közben kiesik a kabátom zsebéből a nókomment-es fekete sapkám, de egyikőnk sem veszi észre. A barátom mögöttünk állt meg a tojotájával, látott már engem ilyennek. Haladunk tovább és a négyes főúton merőlegesen átvágva átkacsázunk a város szélső földútjain a négyszáz-hetvenegyes útra, majd innen jobbra tartva lekanyarodunk az otthonunk felé. Én már rosszul vagyok, az anyósülés szélét szorítom, a lélekjelenlétem fenntartásáért küzdök. 
Debrecen várostáblát alig hagyjuk el és már kezdődik is bennem a testemből kiszakadás. Már a kocsi tetejére fagyott vízcseppeket számolgatom.

- Jó, azonnal állj meg szerelmem, ez már nem vicces!

A lassítás alatt, -mintegy testemen kívül- a fák koronájának magasságából nézem a szembejövő autókat és az igniszünket is.
Kétezer-tizennyolc októberének utolsó napjaiban (akkor járt le a felmondási időm) is látott már engem így, amikor az Örs vezér téren óriási volt a forgalom és alig tudtam besorolni Gödöllő irányába, a barátnőjéhez menve. Ott meg az autópálya forgalma miatt majdnem kiálltam ,,magasnyomású kompresszorhibára”. Szeretem, amikor napokig teljesen tiszta, és így pontosan érzékeli, hogy mi van benne ill. bennem.
A téli út miatt sofőröm óvatosan lassít, teljesen lehúzódik az útról, de így is két - három percbe telik a megállás. Szerelmem kiszáll a volán mellől és kisegít a kocsiból, zavart vagyok, kapaszkodni kell. Idegesen keresni kezdem a sapkámat, mert hideg van, a hajamat nemrég nyírta le a nőstényállatkám. -Ahogy őt nevezem. Szereti, ha így becézem.
Szorosan átölel, megtart engem, míg kapaszkodom a derekába. Figyelni kezdem a légzésemet, ugyanúgy kezdek lélegezni, mint amikor az uszodában vagyok és a hosszú vízalatti úszásra készülök.

Lenyugszom.

Egyébként már reggel óta a közös, kétezer-tizennyolcas karácsonyi álmunkon gondolkozom, amikor öt napon keresztül álmodtunk egymásról. Annak az ötnapos belső képsorozatnak a leírhatatlansága jelentős szellemi kapacitást von el tőlem, alig tudok figyelni a mai napra. Autót nem is lett volna szabad vezetni! Az öt nap hatóereje és az azt követő katarzis élmény miatt, most is a sírás határán vagyok. Álmomban tudatosan is figyeltem az álmom. Az ott látottakat reggelenként pár mondattal megbeszéltük egymással.
 Felelősséget érzek érte. A szubjektív nézőpontomat meg akarom az együttélésünk alatt őrizni. Én bizony titokban egy speciális munkát végzek, odalent a végső mélységben a szuperfényes testem segítségével. És ami menthető, azon változtassak.

Hamarosan véget kell vetnem a kapcsolatnak, - emiatt is fájdalmasan sírok pár napja titokban, mert a szívem nem akarja elhagyni őt - gondolom magamban, mert a viselkedése kibírhatatlan: érzelmileg távolságtartó - emiatt a lelkem kisgyerek része egyedül érzi magát, nincs velem a közös életünkben. Gondja van az intimitással (így mondja: „nem engedlek egészen közel, mert félek, hogy halálosan megsebzel”), féltékeny, szélsőséges a hangulataiban, önző, mert a lelki terheit egyedül akarja cipelni - de ő nem maradhat a felfoghatatlan méretű egyedüllétével egyedül, a falujának legmagasabb dombjának a tetején, mert a sérülései az ürességbe szippantják. 
Még a párterápiát is felvetettem neki egy hónapja, amit ő fölényesen elutasított. 
-Mit csináljak most ebben a lehetetlen helyzetben?

Visszaülünk a kocsiba és megyünk haza.
 
A hazaúton a belső beszédemet hallgatom: 
„Szombat reggel óta nem legeli (fű) darabokra magát, kapcsolatba került önmagával, az érzéseivel. Talán velem is, bár érzelmi reakciói sokszor túlzóak. Mégis, rajongok érte! Ilyenkor, a közös életünk súrlódásmentes, nyugodt és békés, az élete más életekhez igazán kapcsolódik. Nem a dzsointhegyek tompa magányában tűnik el a fájdalmas múlt , -na meg a jelen káosza. Ilyenkor leomlik az önzése, a durvasága, ingerültsége, mások véleményezése, az a mentális sötétítőfüggöny, amitől az életét és a közvetlen környezetét rendben lévőnek látja. Sajnos továbbra is idealizál engem, csodál. Növényeit, állatait, a kertje kisplasztikáit lelki tulajdonságokkal ruházza fel. Nagyon függ a barátai és a rokonsága véleményétől. Ha kedvezőtlent állítanak róla, akkor hasmenése van a stressztől. Nagyon sok tárgy veszi körül őt és kislányát. Már negyven zsák kacatot, játékot, ruhákat, cipőket vitettünk el a kukásokkal. A rövid távú memóriája és a kapcsolatunk misztikus része ilyenkor rendben van. Szégyenérzete nincs, aprókat sír és a szörnyű múltjáról rövidebb mondatokat – igaz - pár másodperces szünetekkel tud közölni. Ő is bántalmazott ill. elhanyagolt kisgyerek volt, a felnőttkoráról meg nem is beszélve! Ha kicsiket tervez, azokat szépen véghezviszi, dolgait rendben tartja. Imádom ekkor.
A kis leánykája egyáltalán nem vinnyog fájdalmasan. Nincs ilyenkor az a borzalmas lelki egyedüllétére utaló jó fél – háromnegyed órás hiszti!"

 Nagyon fontos kijelentéseket tesz, igaz elpityeregi magát közben (nálam, a szívecskés házunkban is mondogatja):
1, bocsáss meg nekem, hogy nem vártalak meg (mármint párkapcsolatilag nem te vagy nekem az első) 
2, kár, hogy nem te vagy a gyermekem apja (akkor ezt most hogy?)
3, ha mi nem tudtunk volna szerelmeskedni, akkor is csak te kellesz nekem örökre (hát na)
4, nekem egy angyal kell, aki se nem férfi, se nem nő (a tökéletes egység)
5, pedig csak négy kilométerre lakunk egymástól és mindketten tíz éve vettük meg kertjeinket
6, veled szeretnék megöregedni vagy később veled újból szerelmes lenni (kapcsolati zűrzavarok?)
7, így még sosem szeretett senki, „jókisjánosom” (a debreceni vasútállomáson mindig elsírta magát, amikor elindultam vasárnap (P)est(r)e. Anyáinkat sem szerették már jól?)

Tiszta állapotaiban tudja kérni a szoros ölelésemet (egyébként nem, úgy szorítom más állapotaiban magamhoz), a bizalomteli simogatásomat. Ölelkezünk a tornáca mellett állva, majdnem az udvari lámpa alatt, a homlokunk és az orrunk is összeér, így nézzük egymás szemét közvetlen közelről, még a szemüvegemet is leveszem. Nincs csók, nincs beszéd, szavak nélküli világ. Érintés, simogatás, fejmozgatás, a mosoly nyelve ez. Én ilyenkor azt látom, hogy egy riadt, egészen kicsike pelenkás gyermek bújik az ölembe. Egy megértésre és szeretetre, megnyugtatásra vágyódó, gyönyörű szempárt nézek. Ezek legalább fél óráig tartanak, ennyi idő kell hozzá míg megnyugszik a leány. Gyermek lesz ő ilyenkor, az én egyetlen kicsinyem! 
Amikor elkezdődik benne az elviselhetetlen szorongás, akkor járkál, ingerlékeny, feszült, mások dolgait nagyon tudja, kőkemény lesz vagy a közeli erdőségbe akar szaladni. 
Sok terve lesz, szárnyal a gondolata. Közös ház körüli munkáinkat tervezi, de abból se lesz sose semmi. Nem motiválja semmi, csak a lucerna és a házi pálinka megszerzése. 
Ja, meg a szex.
A szavak valóságtartalma és jelentése megkérdőjelezhető, a misztikus dolgokat eltéveszti, valószínűleg így védekezik a tudata a be - betörő múltbeli, rendkívül súlyos képtöredékekből eredő szégyen, vagy magatehetetlenség ellen. Fellengzős a beszédje, visszatérő rémképek gyötrik, dülöngél, majd ... lehet, hogy ő is „ezeregyéjszakás” mint én voltam? 
A teljes szétesései előtt egy szépen kifejlett „apokalipszis-terminátor” rendszer töltődik be, amit a szeme villanása pár másodperccel előre jelez. Ekkor szoktam három métert hátralépni. Annak nagyon nagy ereje van és érzéketlen a fájdalomra. Újból ügyes és ruganyos lesz a mozgása. Ennek a másik rendszernek már azonosítószáma van, nem neve.

Ő időszakosan újból-és újból kisgyerek lesz, aki nem ismeri saját érzéseit, vagy éppenséggel nem akar tudomást venni róla. Eltaszítja, ellöki magától ezeket a hányattatott sorsú – semmibe kapaszkodó érzéseket. Az ürességet veti oda a saját érzéseinek. Szégyenli őket. A tricepsze penge, míg a lelke gyenge.

Amíg egyre több darabkára aprítod magad (úgy, hogy én az egész életemet kínáltam neked), addig én nem akarok veled lenni. Hiába szóltam, türelmesen vártam, hogy leteszed a szereket. Kilenc hónapon keresztül ezt vártam. Szeretlek, de én veled élni így nem tudok. A vatos locos (őrült testvérek¹) múltadat meg tudnád szakítani örökre? Azt ígérted, hogy öregkorodban mindent elmondasz nekem...

Út, igazság, élet.
Így fog majd a gyógyulás hosszú útjára lépni, hogy összekapcsolja majd szaksegítséggel a múlt szörnyű képtöredékeit és a jelen üres érzéseit. Ha fog addig élni. Megtalálja majd vajon a saját életéhez vezető hosszú utat ? Talán, ha nem pusztítja el addig önmagát...

ui: 
nőstényem aznap délután „cérnaszálon” otthonról megnézi a sapkámat. Mondja, hogy megvan, legyek nyugodt felőle. 
Otthon befogjuk Pirost a lovaskocsiba és a közeli erdőségbe léptetünk a nagy hóban. A keményre fagyott erdei dűlőút nyomvályúja miatt majdnem felborulunk, de az ügyes hajtómnak és a lónak köszönhetően a baleset nem történik meg.  A barátomnak indulnia kell vissza a klinikára. Útközben a szerelmem megtalálja a sapkát, pont ott ahol a ,,cérnaszál – kép” mutatta.
Csak az esti órákra húzódok a testembe teljesen vissza.


kétezer-tizenkilenc, január huszonnégy, csütörtök


------------
1 kelet - európai alvilág...

mélységi felderítő

Hajdúszoboszlónál, a vonaton felnyerítettem - kétezertizennyolc április tizenötödikén -, ahogy az előző és aznapi élményeimmel kapcsolatban, kép jelent meg bennem, egy pompás történettel felövezve. Az utasok rám pillantottak és még jobban belemerültek a tenyérnyi méretű kapacitív érzékelőikbe.

Tündi - bündi, édi virágok összehúzódva és reszketve, csomagjaikkal egyedül maradva üldögélnek a sivatagban. Arra megy a róka. 
Egy szép nagy sörényes róka, hogy vezérlő virága alatt hazavezesse az elveszett aprónépet.
Játékba kezd velük, közben minden érzékszervével őket, mint közösséget és mint személyeket figyeli. Éles szemével a testtartásukat nézi, bolyhos fülével a hangsúlyozásukat füleli, gyors eszével értelmezi, lelkében a visszhangokat észleli, szívében állóképeket lát. Mindig a jobbjukra áll, hogy a múlt szabadon és ezáltal alakítható maradhasson. Ahol zárt ajtóra talál, másutt egy napos ablakot kitár.
Taktikát tervez és végez, erősíti és felhizlalja a kicsikéket, hogy a legvégén felfalja a nagy sötétben, szájával őket. 
Gyors rácsapásokkal irányítja a kisnyulacskákra hol a homokvihart, hol a rontó szellemeket, a kisebb kígyókat és a nagyobb békákat is. Ők még nem bírják ezeket a hullámcsapásokat. Végigsöpör rajtuk a hullám, mint a tengeri orkán, felkapja és földhöz veri mindet. Sem fegyvert, sem páncélt nem hordott még, ijedt kis lelkük.
Búj - búj zöld ág, zöld levelecske módjára - egymás kezét szorongatva, lassan kivezeti majd a pusztából a népét.
Új hazába vezeti a csoportot, hogy ott kellemes otthonra lelve, végre vékonyka fal építésébe kezdjenek. 

Nagy sírás - rívás lesz majd a sötétben, amikor a tentebabák rájönnek, hogy falacskáik mögött, még a semmi sincsen.

Mózesi doktornőm nagyon jó stratéga. 
Szívesen feldobálnám a levegőbe - örömömben őt.

nókomment

 

tompa vagyok, egyensúlyomat nem tudom megtartani. Fülemből, halántékomból vér szivárog. A padlón térdelek. Zúgást hallok. Nem tudom hol vagyok. Kissé kinyitom a vértől iszamós szemem. Látom, hogy egy apró szobában vagyok. A szoba hosszabbik oldalain kicsike ablakok sorakoznak. Az ablakhoz csúszok. Térdelve kinézek rajta, a felhőket látom, odalent erdők, folyók és tavak végeláthatatlan sorát. Az orromban már érzem is a bomló avar erős illatát.
 Tájékozódni próbálok, elmászok az ablaktól, de tudom, hogy vékonyka láncokkal le vagyok kötözve, felállni amúgy sem tudnék, mert szédülök is. Félig zárt szemhéjam közt kinézve cirill betűs feliratokat, lámpákat és kapcsolókat látok. Tőlem néhány lépésnyire bőrkabátos embereket. Élénken magyaráznak egymásnak valamit, rám mutogatnak és közben kárörvendőn vigyorognak. Visszamászok az ablakhoz, húzgálom a kezemmel és a lábammal a láncokat. Rögzítőszemekhez kötöttek ki a hóhéraim. A szemek a padlón és fejmagasságban az oldalfalra vannak szerelve, hasonlóan mint egy kerti fészer szerszámfüggesztője. A falon felhajtható ülések, csövek, tartályok, kötelek, zsákok, hálók és kicsike ládák vannak. A helyiség egyik oldalán boltíves, míg a másikon rovarszárnyra emlékeztető ajtókat látok.
 Sejtem, hogy hova visznek. Abba a sötét erdőbe aminek a tisztását fáradtságos munkával építettek őseim. Köveket, kisebb sziklákat hordtak össze egy helyre. Egész kis domb lett az a nemzedékek hosszú sora alatt. Tájidegen fák is vannak ott, ágaikon a tarisznyákat, szalagokat, falapocskákat a szél fújja, fujdogálja évtizedek óta.
 Szándékosan a zúgó szoba ablakainak a szegecselt rámáit figyelem, hogy a lehetséges jövőbeli események képeit nézhessem. Kanyargós utakon eljöttek értem, kiabáltak velem, ellenálltam, birokra keltek velem, majd többen lefogtak és úgy ütötték a fejem, el is veszítettem az eszméletem. 
Félnek tőlem. 
Nem akarok túlságosan ellenállni, hadd vigyenek, így legalább a többiek háboríthatatlanul élhetnek tovább. Elveszejtőimre nem engedem rá a képeimet, nem rejtem el őket betegségként a titkos gondolataikban. A segítőimet is elengedtem már életem delén, nincs már rájuk szükségem, kerestek másik gazdát maguknak, őt segítik egyesített erejükkel. 
 Támadóim cérnaszálacskáit még a kezemben tartom gyeplő módjára, bár úgyis hamarosan végem, nem így terveztem az utolsó napomat.
 Nőmnek cérnaszálon üzenek haza. Az asszonyok levágják hajfonatukat, a lányok kelengyéjükből a hajszalagokat kiveszik. 
Testem összetörik.
Roncsolt testem darabjait lemossák majd összevarrják, illatos kenőccsel bekennek, hajkoronákba fektetnek, szalaggal átkötött kendőkbe tekernek és a tisztás szélén álló fák lombkoronájába tesznek.



(ismétlődő álom az ezerkilencszázkilencvennegyedik és kétezerkettedik esztendő közt. Szuicid alapok? Esetleg olvasás a többemeletes könyvtárból?)