vajaskávé

hóvége. Éléskamra, hűtőszekrény a szülő számára néha üres. Csak a kicsinyeknek jut. Gyerekeknek a takarékpénztári utalás gondosan elintézve. Csekkek, számlák rendesen befizetve. Kidőlt fák – az erdészet írásos engedélyének birtokában – az erdőből bringán hazahordva, türelmesen összevágva. Korrektúrázási és alkalmi fordítási munka most nincs. Böjti időszak van. Speciális segítség nincs. Jelen helyzetben még nem lehet. Illy kávé vajjal és a betűlégiók vannak csak az asztalon. Áldozati oltár ez négy lábbal, melyen kicsik és nagyok élik éltüket: rajta esznek, köré gyűlnek vagy éppenséggel a múlt fagyosságába temetkeznek. Baj, közlésvágy, elvonulás és ugyanakkor kitárulkozás, düh és szorongás, féktelen vadság és elemi vonzerő van.

Olvasom, értelmezem, vizsgálom az igéit, névmásait, különös szókapcsolatait. Nem ítélkezem, benntartom, megmosom magamban képeit. Emailezek neki és kérem, hogy holnap tartsa magánál a mobiltelefonját, mert hívni fogom. (Holnap a budai vár tövében, a Hunyadi János utcában lesz dolgom.) Ismét támadásban van egy sajátos forgatókönyv szerint, eléggé megvisel – épp csak túlélem és közben elindul bennem a belső párbeszéd. Támadásaikor a gyermeklelkem fél és reszket tőle, ugyanakkor reménykedik is, hogy majd jobb lesz vele, ugyanakkor örökbefogadnám, ráadásul még dühös és indulatos lennék is vele, ha én magamat elhagynám. Saját környezetemben a testvérem kivételével nincs olyan személy, akinek beszélni lehetne erről. A környezetem, a környezete jeleit nem érti, erőnek erejével ellene dolgozik. Egyedül maradtam és ha megsérülök tőle, mi lesz velem? Hívom telefonon, hangja fenyegető, majd aggódásba, fél perc múlva hálálkodásba, aztán segítségkérésbe csap át. A beszélgetést végül megszakítja:

– János, fázom. 

(Gyakran ezt mondja a beszélgetéseink során, majd előbújnak a titkos arcai és mindig vigyáznom kell a beszédemre, nehogy magára vegye a mondandómat.)

Csillagközi jégviharba került, lélekűrhajójával egyedül!

Egy óra múlva várom a Váci út felőli vágányoknál, oda fog jönni az esztergomi piros a kicsinyeivel. Nincs ott, várom – várom, a telefont nem veszi fel.

Van vele vajon valaki? Meddig tart a másállapota? Melyik rész nyílott ki benne és vajon melyik mögöttes rendszer töltődött be? Lehet, hogy egyidőben többféle emléktár is nyitva van? Mintha ki akarnának törni az emlékek és a megállás nélküli elképesztő viselkedése valamint a hangulatváltozásai, valójában valami helyreállítási kísérlet..?!

Aztán meglátom mindanégyüket a középső csarnokban. A mama combközépig érő ezüstös télikabátban, míg a gyerekek tavaszi dzsekiben vannak. Én csupán egy könnyű bársonyzakót hordok.

Ott vannak előttem. Ez a képkocka végleg beégett. Jönnek a külső képek, melyeket a belső vetítővásznam apró szakadásán keresztül nézek. Elszakadást, gyűlöletet, szégyent, önmegvetést, dühös védekezést és szétcsúszást látok. Szemmel láthatóan a nyolcadikos nagyfiú tartja össze a családot. A kisfiú a legkisebb, nem keresi velem a szemkontaktust, sem a testvéreivel, sem az anyjával. Így aztán a környező járókelőkhöz futkos. A kislány, a középső kisgyerek megnémulva, arcán a düh és a félelem fuldokló tekintetével fürkészi hol a nagyfiú, hol az anyja, hol az én szememet. A nagyfiú pedig karját, hattyú módjára ölelésre tárva, hármójukat erős szárnyaival várja. Úristen. Hogy tud(ott) kicsinyeinek a világára  hangolódni egyáltalán? Szoptatás, gondoskodás, figyelés ezekben az állapotokban így, hogyan? A két kisebb más felnőtteket otthonukban  messiásként várnak! Ezek a képek bújtak elő, akkor, ott, bennem.

A nagyfiúval, aki a felnőtt bástyáját játsza, kezet szorítok. Szorítok neki. Zakóm zsebéből előveszem a szokásos Erzsébet – utalványcsomagot. Átadom a mamának, érzem, közelebb jön a másik valóságból a mába, a mostba. A nagyfiúra néz, a nagyfiú szól: 

– Anya menjünk, most már rendben leszünk. Majd bólint. Az anya sóhajt, közben finom remegés fut át edzett sziluettjén. 

– Kérlek kísérj a négyeshatosig, nagyon egyedül vagyok. Mondja nekem az anya. A villamosmegálló a perontól csak nyolcvan méter – gondolom magamban.

– Szívesen elkísérlek benneteket, ismerős az egyedül létezés érzése. Mondom én.

Megyünk, a két kicsi mellém szalad, a két nagyobb előttem halad. Jön a villamos, kezembe veszem és mindkét kezemmel megmelengetem az anya bal tenyerét, ő lehajtja fejét, közben kontyát bontogatja a Teréz körúti szél…majd felszállnak. Indul a sárga a Moszkva tér felé. Néz a nagylány abból az oly távoli, de mégis oly közeli világából engem – közben letörli arcáról a kis cseppeket –  aztán a szép sportcipőjét és ismét engem…még mindig zavart, zavarban van.

Este írja: ,,nagy dőzs volt ma este.”

Örültem, hogy örül nagyon. A betűi a segítségkérés rejtjelezett – nem tudatos eszköze, ami térképként visszavezeti őt a jelenbe!

Ezt az eseményt és a többi minitragédiát vajon melyik darabkája érzi, ha egyáltalán őrzi?

 Akkor este szántam el magam végleg arra, hogy a mifajtánk különös életét megmutatva, az írásaimat az ún. noormális(?) embereknek egy blog formájában megnyitom.

 (én így tudok messziről segíteni. közel menni nem szabad hozzá, nem bírja még. Miközben a metaforákat a kerti kanászbaltámmal farigcsálom, az Úna mattina érinthetetlen és ugyanakkor mégis kapcsolatképes keserédes zenéje szól. A saját szerelmi kudarcaimon tűnődök és a szüleim erőszakossága jut eszembe. Sírok. 2016. tavasza)

hazaérkeztünk

ott álltunk a növényüzem sarkán a tűzoltóhomok ládájánál. Irodakulcsokat hoztál a felújítási munkám miatt nekem, pedig már napok óta szabadságon voltál és mégis visszajöttél azon harminckettedik hétfő délelőtt. Fehér nyári ruhát öltöttél, kis fekete cipődbe léptél. Beszéltél, nevettél, kíváncsian néztél, hallgattál, mosolyogtál és bólogattál…

Abban a félórácskában nagyon fontos dolog történt bennem és mint utólag kiderült – ugyancsak benned is! (Aztán két hét múlva távollétbe kerültem.)

Akkor volt a harmadik hosszabb beszélgetés köztünk.

Észrevettem a beszélgetésünk alatt, hogy alig pár perc alatt elcsendesedtek a gondolataim, majd a belső beszédek is elhallgattak. Nem kellett tovább elemezni, védekezni, gondolkozni, figyelni ezt a szituációt. Nem lesz most már esetünkben erre többé szükség. Először a harcos, majd a gondoskodó, aztán legvégül a kisfiú szüntette be a beszédet. Megnyugodtak és bizalommal eltelve szenderegni kezdtek egy tér és távolság nélküli, finoman meleg és súlytalanul otthonos közegben. Elmondhatatlan, szavak nélküli gyönyörűséges világba kerültem.

Így lett nappalból est és így lett a sokból egy.

Felfedeztem a saját közegem és azóta – húú elképesztő jó veled! Miféle egymásra hangolódott óramű ketyeg mindkettőnkben, hogy komplett gondolattartalmak egyszerre jelennek meg bennünk? Éés megfigyeltem azt iiis, ahogy egymáásra nézünk, magunkat látjuk…

(mi lehet vajon az eredeti emlék, hogy egy ilyen tökéletes hely – töredék élményét felismertem magamban?)

szivárvánnyal szárnyaló

,,anamnézis
Páciensemnek 1993.-ban a genetikai vizsgálatok igazolták interszex állapotát. A  következő évben, mellkasán kulcslyuk masztektómiát végeztek a debreceni Nagyerdei Klinikán, helyi érzéstelenítéssel, altatás nélkül.  Kezeltem szervezete több, mint 20 éve nem ill. nem a vártaknak megfelelően reagált a különféle terápiákra. Gyógyszerbeállítási kísérleteinkre a hormonrendszere fokozott ösztrogéntermeléssel reagált. A sajátos hormonrendszerének működését és a hangulatzavarainak  összefüggését nem vizsgáltuk. 2013. óta a legkorszerűbb készítményt, az Androgél zselét alkalmaztam, először 50 majd 25 mg-mal, továbbra is eredmény nélkül.
Aztán 2015. őszétől egy sorsszerű véletlen folytán betegem a ketogén étrendre tért át, amitől a panaszai fokozatosan megszűntek és a tesztoszteron szintje 2016. áprilisára – végre egyensúlyba került!
Hangulatzavara, depresszív tünetei megszűntek, izomereje, állóképessége, hidegtűrése, magabiztossága jelentősen megnőtt. Serdülése rendben folytatódik. Csípőjéről, hasáról az ösztrogénraktár eltűnt, a testzsír átrendeződött. Magas ösztrogén – és az alacsony tesztoszteronszintje miatt, fiatalsága időben messzire kitolódott. A megemelkedett vérzsírjai elősegítik a szabad tesztoszteron megfelelő szintjét.
Májfunkció, hormonpanel, vérvétel eredményei rendben vannak.
.
státusz
alkat: feminin. Has puha, betapinható, kóros rezisztencia, izomvédekezés nem tapasztalható. Vesetájék szabadok, vesék nem érzékenyek. Pénis: ép, kóros nem látható, nem tapinható. Herék: mko. kis volumenű, csökkentebb torgorú herék, felszínük sima, nem érzékenyek, npl. gyanú nincs. Mellékherék: szabályos helyzetűek és alakúak, norm. tapintatúak, nem érzékenyek. Scrotum: ép, kóros nem tap. RDV: sima mirigyes, normál nagyságú nem érzékeny prosztata.
UH: vesékben kő, pangás nem látható, parenchyma mindenütt megtartott. A hólyag telt, kontúrja ép. A prosztata homogén, szabályos, kontúrja megtartott. HereUH: mindkét here kicsi, 17×10 mm-s, csökkentebb echoszerkezetű, fokális eltérés nem látható. Mellékherék szabályosak, varicokele nem látható.
.
terápia
Androgél 25 mg a bőrfelületre felkenve. Fél év múlva kontroll.
.
diagnózis
BNO: Q9840 külön megjelölés nélkül. Hypogonadismus.
.
Ezt a dokumentumot adóalap csökkentő kedvezmény igénybevételére adtam ki. Súlyos fogyatékossága végleges.”
.
Újraszültél és egy örökké élő, pompás férfitestet ajándékoztál nekem.
.
.
(életem legeslegfontosabb története; mindent köszönök nektek emberek. mindennap serdülök, örömömben zokogom, de utána már nevetek is.)

sosem lesz vége

a nagylánnyal álmodtam immár másodjára, 2017. február 22. szerdára virradó reggelén: mentem hozzá fel a hegyre, mert hívott és éreztem, hogy megint rám gondol a vegyes érzelmeivel. Fél is, szeret is, gyűlöl is.      Még világosban értem a nagyon korai tavaszban pompázó házához. Világos ripstop nadrágban és boonie kalapomban, fekete trikómban voltam. Szemüveg nélkül persze, mert álmomban a szívemmel nagyon jól látok.
  Bementem a  kertjébe és elbújtam. Közben arra a kislányra gondoltam, akivel gyerekkorom óta álmodom aki utánam jön a másvilágból, kinyit engem és meggyógyítja testem, hogy tovább élhessek evilágon. És ő háborúban lesz magával. A védekezés és a támadás kéz a kézben jár? Pedig ismerjük egymást, felismertük egymást. Mi a pokol tornácáról jöttünk. Sokan jöttünk onnan, nagyon sokan és ezután még többen leszünk. Majdnem teljes élethosszáig fog tartani ez az áldatlan állapota.
.
  A nagylányt nézve a kislányt vettem észre. Ismét megpillantottam a múltja darabkáját, egy időtöredéket, egy jelenetet. Fiúk álltak körülötte, akik erővel bedobták a vízbe. És ő prüszkölt és sírt keservesen, ismét elárulták a fiútestvérei őt. Nem volt jó úszó, amúgy sem. Nagyon szomorú volt. Elbujdokolt magányában. Mindig egyedül, egyesegyedül!
.
  Figyeltem a mamát a rejtekemből, az ablakokon jól beláttam a nagyszobába. A kicsik tele hassal, megmosakodva aludni vonultak. Az anyjuk kis rendet rakott a konyhában, tett még egy rakatot a kályhába, majd ránézett könyvespolcára. Elrévedt a tekintete. Gyönyörű belső világába mélyedt. Nagy csendjéből a kicsik közvetlen – az elalvás előtti halk sóhaja hozta, jó negyedórával később vissza a szobába.
  Mondanivalóját lendületes folyóírásba diktálta naplójának. Megállt a toll néha, a test felállt és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Kinézett, visszanézett rájuk. Ránézett polcára, belenézett önmagába. Az ajtót vajon bezárta, lezáratlan múltjában? Önnön magára árva gyermekként gondolt. Nem tud másként, másképp nézni.
  Felhajtotta laptopját és az elmúlt hetek olvasmányélményei jutottak eszébe. Gépelni kezdett. Írt, súlyos sorokat, precízen szerkesztett összetett mondatokat vetett a képernyőre. Kijavította, átírta. Elgondolkodott  nagyon. Teltek az éjjeli órák, virrasztott sokáig megint. Nem örültem neki.
 – Menj már aludni te, te nagyon drága! Gondoltam magamban.
Mintha tényleg meghallotta volna…
Megvártam a hajnalt és korán reggel legyalogoltam, arról a biztonságos helyről.
.
 Testembe reggel huppanással megérkezve, ott magamra ébredve, ez a mondat jutott eszembe, így hát neki ajándékozom, vigyázzon rá nagyon:
 – A gondolatérzelmek hullámverése elcsendesül majd a bizalom ősi óceánjában.
.
.
(a lelkem picikéje meddig fog még hozzájuk járni? Az első álom 2015. karácsonyán történt, nem tudtam akkor ezekkel a mindent elborító érzésekkel segítőhöz szaladni! Teljes halál – és újjászületés, örökre elszakadás (!) álomélményével egyedül maradtam. Hetek múlva is sírtam tőle. Befogadtam, magamban tartottam, majd átformáltam és végül neki ajándékoztam ezeket a képeket. Az írás beteljesedett.)

páncélpikkelyek egy párhuzamos valóságból

ott álltunk az őszben, szorosan egymás mellett, egy Kádár – kori lakóház konyhájában – csupán egy burkolatától megfosztott gázkonvektor képviselte a határt. Sziporkáztál és áradoztál, festett vörösbarna kontyod épp kibontván. Fekete leggingsedhez jól ment a világoskék sportcipőd, ezüst féldzsekid és vörös kisszoknyád. Buggyos kötött zoknid a bokádra csúszott. Válladra omló hajadban a napfény bújócskázott.
Örömmel jöttél, egyszerűen és tisztán. Tudom, hogy akkor te voltál az, igazán!
Jól érezted magad és észrevettem, ahogy észreveszed magadat bennem.
Beszélgettünk, nevettünk, egymáshoz értünk. Egy mederben tartottad a beszélgetést, nem csapongtál, nagyon jó voltál.
  Kezdetben mindig olyan szépen indul, de aztán minden elromlik és a tekintet hosszasan megmerevedik …ismétlődés, mókuskerék, de miért? Milyen okból ismétlődnek a szituációk újra – és újra?
Alliterációkban dús beszélő blogodat, a történetek szereplőit és végeredményét, a megjelenített érzelmeket és a gondolatokat elemeztük.   Aztán a kommentek tartalmát, az empátia hiányát. A rajongótábor kíváncsiságát és önnön maguk kényszeres hozzászólását. Mintha egy elvarázsolt játékkastély tükörtermében jártunk volna, teljes egyetértésben egymáshoz simulva!
Kérted, hogy kérjem a jelszót a titkos történeteidhez és akkor nagyon közel léptél – csókközel és aztán hirtelen hátra. Hohó, kis létezőm, nagy bohócom!
Jelszavak, jelek, jelzések, jelentések, mint az ürességbe zokogott, soha ki nem mondott mondatok. Az emlékmorzsáknak a szem, a kéz, az arc, a test ad alig hallható fájdalmas hangot. Nincs szükségem a titkos történeteidre, értem, érzem, látom, fáj ez nekem anélkül is.
 .
Csapdahelyzet? Türelmes leszek veled.
.
Darabkáidat a betűid tízezrei, mint páncélpikkelyek védik és vajon  láncing módjára kapcsolják össze? A páncél árnyékában vajon ott lapul még az az érintetlen csodaszép?
.
(nagyon nehéz lesz veled; ódehasznoslenne, ha finoman elmondanád, hogy mit gondolsz és mit írsz rólam; húú…én miket fogok majd így fantáziálni rólad?; 2015. október)

bevillanások

látom magam kívűlről, ahogy a Zastavát vezetem a régi hármas úton.

Belül kiüresedve, élni akarás nélkül, reményt vesztve.

A visszafele tartó úton, a hajam  megőszül egy foltban.

Ülök anyámmal a kismama váróban. Várjuk az endokrinológust és a nőgyógyászt. Nagyon büszke párocskák néznek vissza rám, lesütöm a szemem.

Egyedül vagyok nagyon.

Látom Endre bácsi rendelőjét, ahogy kimondja az ítéletet. Megállt az idő, akkor, ott bennem.

Aztán később mindezt és mindent letagadó, érzéseimet érvénytelenítő személyek legyintgetése.

Röhögés. Nőni kezd a mellem. Lányos lesz a csípőm és a fenekem.

Istenem.

Idegenek lánynak néznek.

Szüntelen kérdezik, hogy nekem miért nincs arcszőrzetem.

Sírok nagyon. A húgom vigasztal.

Totális empátiahiány.

Félek.

Kicsi vagyok.

Szorongok.

Riadt vagyok.

Ügyetlen vagyok.

Nagyon sok deja vu.

Nyiladozó szerelem, ha felfedem kilétemet, úgy már nem kellek senkinek.

Titkolózás a rokonság előtt.

Biztos homoszexuális, ilyeneket mondanak nekem.

Sok a bajotok velem emberek, megölnétek engemet.

Kimondhatatlanságok.

Szívmeghasadás.

Szuicid gondolatok.

Depresszió.

Pszichológus.

.

(egérsírás, kis vékony hangon, amikor elárasztanak ezek a megmerevedett képek)

legmélyebb bugyrok

(vissza – visszatérő gyermekkori álmom, nyolc-tízévente ismétlődik. Mindig ugyanúgy, ugyanaz)
.
a csillagok állása jelölte ki gyűlés napját. Előtte a bölcsek tanácsa követeket küldött a világ négy sarkába, hogy a vendégcsapatok kezdjenek el készülődni az ünnepre. Ezután  már emberek és gyerekek ezrei – színes szalagokkal – indultak egy nagy síkságra, melyet a horizonton hófödte hegycsúcsok határoltak. A kölcsönös köszöntés, ajándékozás után kezdődtek el az lovas – és ügyességi versenyek, játék és tánc. A jutalom általában egy – egy haszonállat, egy rend ruha vagy cifra szerszám volt. A fiúk és a lányok együtt versenyeztek. Rövid, pár napos tanítások is voltak a tiszta szívű nőknek: gyerekszülés levezetése, sebek – sérülések ellátása, vérző szívű gyermekek és felnőttek segítése, gyógyfüvek ismerete.
  Volt ennek a gyűlésnek egy egész másféle célja is, próbát kellett kiállniuk a jelölteknek. Ezek a jelöltek egy kicsit mások voltak, mint a többiek: érzékenyek voltak ők valamennyien. A szüleik nem is tudták általában, hogy a gyerekeik milyen terhet hordoznak. Különös dolgaikat jellemzően csak a törzs vénei vették észre és javasolták, hogy menjenek el arra az ünnepre. A gyűlés nagy öregjei ezeket a már nem is gyermek és még nem is felnőtt lányokat – fiúkat, aranyos ruhákba öltöztették és díszes lovakon málhák nélkül, könnyed ügetésben egy közeli hegy, oly régóta vágyott fenyveserdőjének a tisztására vezették. Megérkeztek, a nyergeket és a zablákat a fák alsó ágaira akasztották és hosszú kötőfékre engedték lovaikat. Én is köztük voltam. A tisztás szélénél kis tüzet gyújtottunk és frissítő italt ittunk. Az öregek elkísértek a közeli barlangig, ahol a sírhelyek álltak.   Ezután kezdődött el a próba. A próba tétje nem kevesebb, mint az újjászületés élethalál harca volt. A próba a következő: aprítsd és nyiszáld szét apró miszlikké magad abban a kőkoporsóban, amibe te belefeküdtél az aranyos ruhádban.  Maradj ott koporsó sötétségében, aztán szállj le az alvilágba, keresd meg az olyanokat mint te, ha segítséget kérnek, segítsd meg sorstársaid, majd rakd össze magad és ébredj fel a végtelen éj sötétjéből. Ez próba nem sikerült, nem sikerülhetett mindenkinek és ők ott alusszák ég és föld közt, a két világ határán az álmukat. Nagyon féltem abban a kőkoporsóban, nagyon messzire kerültem a többi gyerektől.
  Agyamig hatolt a kibírhatatlan, éles metsző fájdalom, ahogy a csontjaimig vágtam le magamról a húsomat. Nagyon szomorú voltam, hogy néhányunk elakadt ezen a girbegurba, gyakran önmagába záródó úton, pedig belőlük lehetnének a legjobb gyógyítók. Madarak szálltak az égben, odalent a völgyben az emberek örvendeztek, a távolban a kisgyerekek erősen viháncoltak, itt a közelben pedig lovak legelésztek, a lelkem már rég visszajött és szabadon körözött, csak a testemet kellett még összerakni.
Pár nap múlva sikerült összerakni magam, kis apró hibával tértem magamhoz. Most már felmászhattam egy nagyon hosszú létrán a fénybe.   Ahogy másztam először olyan kis izgő – mozgó nyüzüge voltam, utána hal lettem, utána kutya, végül pedig ember. A mászástól vizes és csuromvéres lettem. A létra tetején ott várt egy jószívű ember. Megsimogatott és sasmadárrá változtatott. Körkörösen repülve leereszkedtem az égből és újra ember lettem.
Visszalovagoltunk az emberek közé, az emberek nem tudtak erről az egészről semmit, mi pedig sok év múlva is felkerestük egymás társaságát. Akik jártak a pokolban azok nagyon tudják egymást szeretni és az emberekben mi nagyon tudunk bízni, mi másképp nem tehetünk. Nekünk nagyon fontos, hogy bízhassunk bennetek, emberek.
 .
 Néha elönt a hangtalan könny, ha meglátom a legnagyobb társaim.
 .
(nagyon durva szociális élmények és nagyon durva ismétlődő krízisek?, az álmok a megtartó erőim?)

sémamacska

rossz vagy
nem viszed semmire
gazember vagy
senkiházi vagy
gyenge vagy
lusta vagy
semmirekellő vagy
ezért taníthattalak
bunkó vagy
mocskos vagy
hülye vagy
autista vagy
borderline vagy
buzi evagy
hímsoviniszta és szexista vagy
(az utolsót a ,,lehetett volnámtól” kaptam. nagyon fájt egy pillanatra, aztán rögtön meg is bocsátottam neki, így nem fájt tovább nekem…és vajon neki?)