hóvége. Éléskamra, hűtőszekrény a szülő számára néha üres. Csak a kicsinyeknek jut. Gyerekeknek a takarékpénztári utalás gondosan elintézve. Csekkek, számlák rendesen befizetve. Kidőlt fák – az erdészet írásos engedélyének birtokában – az erdőből bringán hazahordva, türelmesen összevágva. Korrektúrázási és alkalmi fordítási munka most nincs. Böjti időszak van. Speciális segítség nincs. Jelen helyzetben még nem lehet. Illy kávé vajjal és a betűlégiók vannak csak az asztalon. Áldozati oltár ez négy lábbal, melyen kicsik és nagyok élik éltüket: rajta esznek, köré gyűlnek vagy éppenséggel a múlt fagyosságába temetkeznek. Baj, közlésvágy, elvonulás és ugyanakkor kitárulkozás, düh és szorongás, féktelen vadság és elemi vonzerő van.
Olvasom, értelmezem, vizsgálom az igéit, névmásait, különös szókapcsolatait. Nem ítélkezem, benntartom, megmosom magamban képeit. Emailezek neki és kérem, hogy holnap tartsa magánál a mobiltelefonját, mert hívni fogom. (Holnap a budai vár tövében, a Hunyadi János utcában lesz dolgom.) Ismét támadásban van egy sajátos forgatókönyv szerint, eléggé megvisel – épp csak túlélem és közben elindul bennem a belső párbeszéd. Támadásaikor a gyermeklelkem fél és reszket tőle, ugyanakkor reménykedik is, hogy majd jobb lesz vele, ugyanakkor örökbefogadnám, ráadásul még dühös és indulatos lennék is vele, ha én magamat elhagynám. Saját környezetemben a testvérem kivételével nincs olyan személy, akinek beszélni lehetne erről. A környezetem, a környezete jeleit nem érti, erőnek erejével ellene dolgozik. Egyedül maradtam és ha megsérülök tőle, mi lesz velem? Hívom telefonon, hangja fenyegető, majd aggódásba, fél perc múlva hálálkodásba, aztán segítségkérésbe csap át. A beszélgetést végül megszakítja:
– János, fázom.
(Gyakran ezt mondja a beszélgetéseink során, majd előbújnak a titkos arcai és mindig vigyáznom kell a beszédemre, nehogy magára vegye a mondandómat.)
Csillagközi jégviharba került, lélekűrhajójával egyedül!
Egy óra múlva várom a Váci út felőli vágányoknál, oda fog jönni az esztergomi piros a kicsinyeivel. Nincs ott, várom – várom, a telefont nem veszi fel.
Van vele vajon valaki? Meddig tart a másállapota? Melyik rész nyílott ki benne és vajon melyik mögöttes rendszer töltődött be? Lehet, hogy egyidőben többféle emléktár is nyitva van? Mintha ki akarnának törni az emlékek és a megállás nélküli elképesztő viselkedése valamint a hangulatváltozásai, valójában valami helyreállítási kísérlet..?!
Aztán meglátom mindanégyüket a középső csarnokban. A mama combközépig érő ezüstös télikabátban, míg a gyerekek tavaszi dzsekiben vannak. Én csupán egy könnyű bársonyzakót hordok.
Ott vannak előttem. Ez a képkocka végleg beégett. Jönnek a külső képek, melyeket a belső vetítővásznam apró szakadásán keresztül nézek. Elszakadást, gyűlöletet, szégyent, önmegvetést, dühös védekezést és szétcsúszást látok. Szemmel láthatóan a nyolcadikos nagyfiú tartja össze a családot. A kisfiú a legkisebb, nem keresi velem a szemkontaktust, sem a testvéreivel, sem az anyjával. Így aztán a környező járókelőkhöz futkos. A kislány, a középső kisgyerek megnémulva, arcán a düh és a félelem fuldokló tekintetével fürkészi hol a nagyfiú, hol az anyja, hol az én szememet. A nagyfiú pedig karját, hattyú módjára ölelésre tárva, hármójukat erős szárnyaival várja. Úristen. Hogy tud(ott) kicsinyeinek a világára hangolódni egyáltalán? Szoptatás, gondoskodás, figyelés ezekben az állapotokban így, hogyan? A két kisebb más felnőtteket otthonukban messiásként várnak! Ezek a képek bújtak elő, akkor, ott, bennem.
A nagyfiúval, aki a felnőtt bástyáját játsza, kezet szorítok. Szorítok neki. Zakóm zsebéből előveszem a szokásos Erzsébet – utalványcsomagot. Átadom a mamának, érzem, közelebb jön a másik valóságból a mába, a mostba. A nagyfiúra néz, a nagyfiú szól:
– Anya menjünk, most már rendben leszünk. Majd bólint. Az anya sóhajt, közben finom remegés fut át edzett sziluettjén.
– Kérlek kísérj a négyeshatosig, nagyon egyedül vagyok. Mondja nekem az anya. A villamosmegálló a perontól csak nyolcvan méter – gondolom magamban.
– Szívesen elkísérlek benneteket, ismerős az egyedül létezés érzése. Mondom én.
Megyünk, a két kicsi mellém szalad, a két nagyobb előttem halad. Jön a villamos, kezembe veszem és mindkét kezemmel megmelengetem az anya bal tenyerét, ő lehajtja fejét, közben kontyát bontogatja a Teréz körúti szél…majd felszállnak. Indul a sárga a Moszkva tér felé. Néz a nagylány abból az oly távoli, de mégis oly közeli világából engem – közben letörli arcáról a kis cseppeket – aztán a szép sportcipőjét és ismét engem…még mindig zavart, zavarban van.
Este írja: ,,nagy dőzs volt ma este.”
Örültem, hogy örül nagyon. A betűi a segítségkérés rejtjelezett – nem tudatos eszköze, ami térképként visszavezeti őt a jelenbe!
Ezt az eseményt és a többi minitragédiát vajon melyik darabkája érzi, ha egyáltalán őrzi?
Akkor este szántam el magam végleg arra, hogy a mifajtánk különös életét megmutatva, az írásaimat az ún. noormális(?) embereknek egy blog formájában megnyitom.
(én így tudok messziről segíteni. közel menni nem szabad hozzá, nem bírja még. Miközben a metaforákat a kerti kanászbaltámmal farigcsálom, az Úna mattina érinthetetlen és ugyanakkor mégis kapcsolatképes keserédes zenéje szól. A saját szerelmi kudarcaimon tűnődök és a szüleim erőszakossága jut eszembe. Sírok. 2016. tavasza)