helló Bea!

Elkezdődött a május, ittléted ötödik hónapja…

Mindennap feszültség van, amikor itt vagy, nemsokára elfogy a türelmem. Kértelek, hogy változtass a furcsa szokásaidon, viselkedéseden. 

Semmi nem történik, csak jogaid vannak - azt látom, de alkalmazkodni, netalán együttműködni nem akarsz. Nem is tudom, hogyan fogsz így bekapcsolódni a műszergazdálkodáson folyó napi munkába? Mondd, milyen munkát adjak neked?

Január óta napjában többször szellőztetsz, annak ellenére, hogy rosszul záródó vasablakok vannak tömítés nélkül az épületben, ezért állandó a légcsere - kértelek, ne csináld, nem bírom a huzatot, télikabátban kell ülnöm az irodában. Most is beteg vagyok, tiszta huruttos, immár harmadjára január óta! 
Aztán nemtetszésedet fejezted ki, hogy nem bírod az állítólagos „büdös” szagokat sem. Látod pont emiatt kedveztem neked, még az ebédidőmet is áttettem 14 órára, amikor neked letelik a munkaidőd. Kenyeret, krumplit, rizst, főtt-és kelt tésztát, süteményt egyáltalán nem eszek már 2015. ősze óta. Szerinted, én mennyire bírom a te ebéded szagát? Ételfutár hozott számtalan alkalommal pizzát, dobozos ételt, mondd - ezután miért nem szellőztetsz ki? Nem is érdekel, hogy a viselkedésed mennyire nehéz tolerálni? 
Gyakorta gyárilag csomagolt dobozos tejszínt, félzsíros túrót, csészés mascarpone-t, félkemény fóliás sajtokat hozok magammal ebédre. Igaz, füstölt szalonnát, kolbászt is. Ezt is véleményezted, hogy büdös! A gyári bontatlan csomagolást. Persze. Neked minden büdös és rossz, ami velem kapcsolatba hozható. Nem tévesztesz össze valamelyik bántalmazóddal?

A kórház különféle osztályairól a napi műszerjavíttatás miatt is, gyakran jönnek kollégák akár hozzám vagy Ancsához, Mónihoz, ahogy elmennek, már nyitod is ki az ablakot, meg sem kérdezel, hogy nyithatod-e, ja és rám se nézel?! Bebújsz abba a kis erődítménybe, amit magad köré építettél a magasra húzott monitorral, székkel, kabáttal, iratrendező fakkokkal.

Ki vagy te? Miért élsz vissza a hallási fogyatékoddal sorozatosan? Jó a hiszti, élvezed, hogy a te akaratod érvényesül, ezt tanították a szüleid?

Így mondtad, még februárban: „te nem parancsolsz nekem!” És számomra érthetetlen szitkok garmadáját szórtad rám, mint ahogy azóta többször is. Szerinted ez jó így nekem?

Véleményezted, hogy miért mosok napjában sokszor kezet…pont te, aki állítólag annyira érzékeny a szagokra meg a testi higiéniára? És akkor még nem is volt kijárási korlátozás…Ismétlem ez egy kórház, járó-és felvőbetegek tucatjaival. Kilincsek, fogantyúk, kézfogások utána pedig önkéntelenül is nyúlok a szememhez, számhoz. Aztán jött a Covid-19-re való felkészülés, ami azóta is tart, ha te még nem is tudod. Ezt is véleményezted: „csak felfújja a média, nem komoly dolog”. Aha.

A járványcsúcsokra való felkészülés és a kórházi kapacitások bővítése miatt napi szintű a fokozott stressz a kivitelezési munkák előkészítésével, megbeszélésével, lepapírozásával és itt van ráadásul a te viselkedésed.

Figyelj Bea, nem én harcolok veled, hanem te harcolsz a környezeteddel. Nagy különbség. 

Látod, kaptál új számítógépet, új széket. A két munkatársnőmnek eléggé fáj a dereka, az egyikőjük emiatt a szőnyegen alszik, itt dolgoznak több éve elhasználódott eszközökkel és eszközökön. Arra gondoltál már, hogy nekik vajon fáj a derekuk, a hátuk? Vagy ez sem számít? 

Csak te, te és te vagy a fontos?!

A legújabb sztorid a „home office” óta, hogy én kikapcsolom a monitorod, beleülök az ergonomikus székedbe, szándékosan összemorzsálom az asztalod. Többször elmondtam, hogy nem nyúlok hozzá, de persze te továbbra is engem gyanúsítasz és valószínűleg átkozol is, mert beszélsz valamit és az arckifejezésed ilyenkor haragos. Na, ez mind hulljon vissza az életedre! Nem tudom, mondták már a haverjaid, hogy a nemzetközi klímavédelmi egyezmények miatt az elektronikus eszközök egy része automatikusan kikapcsol, ha nem használják. 

Mégegyszer visszatérve a szagokra: január - februárban a szomszédos épület lapostetejét mintegy 2-3 héten keresztül bitumenezték. Azt a nehéz, fullasztó kátrányszagot észre sem vetted? Szellőztettél, nem öt, hanem 20-25 percig, naponta többször! Biztos, hogy rendben van az orrod? 

Itt volt ez a ruhafogas és a falvédő felszerelés még január elején, majd a szkennelési probléma: ja, hogy neked derogál a jelenlegi szkennelési munkád miatt felállni az íróasztalodtól és a szomszéd irodába pár lépésnyire átsétálni? Tudod, hogy kirohansz a folyosóra amikor frusztrált és dühös vagy? Miért nem tudsz uralkodni az impulzusaidon? (Négyen használunk egy szkennert, csak úgy mondom). A harag, az impulzuskezelési probléma, az alkalmazkodási képtelenség, mások érzéseinek semmibevétele - és szándékainak félreértelmezése, szemkontaktus nem tartása, ez mind - mind egy tőről fakad.

Megérkezel a munkahelyedre már hallom az ajtóból, hogy zihálsz, nagyon hangosan veszed a levegőt, belépsz, ránézel a vasablakra, aztán már téped is fel. Eszeveszett takarításba kezdesz az asztalodnál… Lehet, hogy csak simán rettegsz a zárt terektől és egyik - másik halló embertől? 

Most rajtam fogod leverni, azt a vélt vagy valós bántást, amit elszenvedtél másoktól? Szerinted rendben van ez így? Gondolkodtál már azon, hogy mennyire félreértesz engem? Mondd hova fogsz szaladni, melyik jogvédő egyesülethez?!

Bea, szörnyű veled a munkahelyi élet. Hiába mosolyogsz szépen, kedvesen. 
Úgy, de úgy megbántam, hogy ide kértelek jóhiszeműen téged az irodámba.


Kelt: Debrecen, 2020. április 30. péntek

fodrásznál

 

január huszonnegyedikén, pénteken kora délután, munka után, indulok a fodrászhoz. Benyitok, köszönök, az üzlet vendégekkel és várakozókkal tele, időpontom sosincs, a főnök úr a tükörből meglát, az ollója csattogása megáll, szélesen elmosolyodik és hellyel kínál.

A vendégétől elfordul, az egyik alkalmazottjához lép, aki épp egy fiatal férfit nyír. Pár mondatot vált vele, majd én leszek a következő, velem mindig soron kívül foglalkoznak. Sejtem az okát, azt gondolja, hogy a belügyminisztériumnak dolgozom és védelmi szakember vagyok.

Igen, erre ráhibázott, csak épp nem a béemnél szoktam időszakosan megjelenni, hanem egy meglehetősen nagyméretű nemzetközi hálózat működését segítem amúgy. Viselkedési mintát, információt, töredékek energiaforrását és az ismétlődő instabilitást keresem, ezek közti kapcsolatot pedig intuitív képek segítségével értem meg.

A szokásos nyári frizurát kérem, géppel, katonásra nyírva. Kis, jellegtelen beszélgetésbe kezdek a fodrásznővel, ő közben lassan, megfontoltan nyírja a hajamat, majd nemsokára két intuitív szó jelenik meg a belső vetítővásznamon: élelmiszerüzlet, huzat.

Rendben – gondolom magamban.

Mindjárt leellenőrzöm a két szó jelentését, úgyhogy a fodrásznőt a családjáról és az előző munkájáról kérdezgetem...

Gyakran van ez így, hogy térbeli belső képet látok, amire alulról - felülről vagy oldalról ránézve ugyanazt látom vagy konkrét – a helyzetre utaló szavakat. Ez utóbbinak az értelmezése lényegesen könnyebb, míg az előbbit folyton gyakorolni kell(ene). A kép nagyon érdekes, mert az jellemzően az előzményeket mutatja, az orrom előtt lévő szituáció pedig a következményt, az előzmény és a következmény összessége pedig további képeket, amelyek valahogy egymás mögött vannak. Ezekből úgy válogatja ki párosával az intuíció szent forrása az összetartozó elemeket, hogy kiegészítsék egymást. Az előzmények, a következmények és a lehetséges jövők, mind egy térben vannak az idő nélküli időtlen térben, így minden változik de a lényeg nem: az elemi képek. Az elemi képek gráfszerűen úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy az előzményt vagy a jövőket alkossák.

Ezek a képek egyszerűek, de nagyon fontosak ám: gyerekrajz-szerűek, szürrealisztikus festményszerűségek, vonalak, centrikus vagy tengelyszimmetrikus geometriai alakzatok, tekeredő növények, furcsa nem létező állatok, természeti objektumok, színes foltok.

Az elemi képek bonyolult rendjét a tizenkét öreg bölcs hálója alkotja. Ők mindenkit behálóznak, nincs menekvés, emberfia legyen a talpán, aki kibogozza a fátyolból magát! Az már jó jel lesz, ha észreveszik a hálót és haragudni kezdenek az emberek, hogy már megint ismétlődnek a helyzetek!

Intuitív képek valószínűleg folyamatosan vannak - ezek nem keletkeznek, de csak akkor veszem észre őket, ha zavar áll be a figyelmembe vagy annyira belemélyedek az introvertált belső világomba, hogy részlegesen megszűnik körülöttem a külvilág. Ez még érdekesebb rendkívűli álomesemények esetén, mert ott pedig én magam az eseménybe olvadok. Ilyen álomesemények után még egy darabig nyitva marad a cérnaszál-mező és sorozatos egyidejűségi történés vagy dezsavü van. A dezsavü szerintem a nem jól megfigyelt képből ered, ezért csak emléktöredékek maradnak meg belőle.

Ha szándékosan visszamegyek pl. az ötnapos álomba, akkor ismét van egy csomó esemény. Ilyet csak hétvégén szabad csinálni, amikor egyedül vagyok itthon a kertemben, autót vezetni, elektromos szerszámmal dolgozni akkor nem szabad, mert biztos, hogy baleset lesz belőle. Ha minden kötél szakad, akkor a megtartó erőm lepkés Ágnes tudósdoktornőm rendelője a fonott fotelekkel és a "finom" játékokat rejtő fekete asztallal. Igen, szokott szakadni, akkor nagyon mély érzelmek bukkannak elő a feneketlen mélységből.




A csütörtök délutáni stresszkezelős hat alkalmas tréningen vagyok a gyömrői úti gyógyszergyárban, hatan vagyunk és az előadó korán reggelecske doktornő. Hármas csoportokat alkotunk, feladatot kapunk: egyikőnk bekötött szemmel fakockákból valamit építsen úgy, hogy a csoport tagjai irányítják szavaikkal. Utána egyéni beszámolónkra kíváncsi az előadó, minden alkalom végén így csinálja. Én is elmondom a magamét, közben észreveszem, hogy a doktornő felfüggeszti a jól bevált belső elemzést. Véget ér az óra, pakolunk. Mondja nekem:

       - János, tudnál maradni egy picit?
   - Persze, én már csütörtök déltől nem szoktam       valójában dolgozni.

Elmennek a többiek, átmegyünk a szomszédos irodájába. Hellyel kínál, leülünk. Kis csönddel kezdődik a magánbeszélgetés. Visszagondolok az elmúlt három alkalomra és az egyik belső képemre, úgyhogy kérdezni fogok, nem tudom, hogyan fogja ez a kérdés érinteni.

    - Hajnalka, te kisgyerekkori sérült vagy?

Sok szívdobbanásnyi csend lesz, néz, nyel, aztán három pillanatra balra néz, nem fókuszál a szeme sehova. Így válaszol:

- János, te nem is tudod mi van benned, használni kell az erődet amit kaptál, mert különben visszaveszik és abba bele szoktak halni. Láttam már hasonlókat, mint te, de ilyet még sosem! Sok ilyen emberre lenne szükségünk. Majd következőleg elmondhatnád nekem, hogy miket is szoktál álmodni...

(Aztán a koreai szakembereket említi, akik prakszisának csak egy részét értette.)




Második alkalom van a pszichodráma tréningen, most mindenki elmondja, hogy miért jött ide, mit szeretne ettől a dologtól várni, mi a szakmája, hány éves, szülei, macskái, szabadidős tevékenysége meg ilyenekről van szó. Sokféle dolgot kérdez süteményes Eszter doktornő és a fiatal kisdoktor. A csoport egymástól is kérdezhet. Én csak annyit válaszolok nekik, hogy segítő szeretnék lenni.
(Az első alkalom az csak egy laza és rövid beszélgetés volt, a harmadik volt emlékeim szerint a kirakósdis, még fényképet is csinálunk róla, ma is megvan. Aztán csoportokba kell rendeződni, ide álljanak a pszichológusok, oda a többiek és a két csoporton belül, további kiscsoportok: ki járt már drámára, ki volt már egyéni terápiában. Huszan vagyunk azt hiszem, ebből hárman fiuk, a többi nő és létszámból csak öten vagyunk nem pszichológusok.)
Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, ugyanis a doktornő stílust vált és kifejezetten érdeklődni kezd, hogy mi vezetett erre engem és miből gondolom azt, hogy én alkalmas lehetek erre a pályára? Kis feszkót érzek magamban – pedig nem kellene - a mondatai miatt, nem is értem, hogy a többiektől ezt miért nem kérdezte meg? Hát azért kell vagy 35-40 év ahhoz, hogy az ember geostacionárius pályára álljon szerintem...huszonhárom éves államvizsgázott pszichológusok? Az nem probléma? Alig kerültek el az anyjuk mellől, már az egyetem alatt gyorsan anyapótlékra tettek szert egy párkapcsolattal, ez sem baj?

Belső kép jön a kamaszkoráról a kérdései közben, de nem kérdezem meg tőle, roppant kínos lenne ez így most, a leckét megtanultam az ideocsoportos Hajnalka doktornőmtől - inkább elhallgatok. Észreveszi magát, nem kérdez többet. Majd fogsz te még nagyokat nézni – gondolom magamban. Aztán a legutolsó alkalmon megosztja velünk, hogy mi játszott közre a pszichológussá válásában...



Lepkés doktornőm nem pszichológusként kezdte, hanem magyar nyelv-és irodalomtanárként, amúgy pedig majdnem negyven éves volt mire megszerezte a pszichológus képesítését aztán további hosszú évek kellettek ahhoz, hogy különféle módszerspecifikus képzéseken igazi tudós-tanár-doktorrá lehessen.
Lepkés tudósdoktornőm mentes a gyerekkori szörnyűségektől, traumáktól, ő érintetlen, egészen más minőség mint mi, sebzettek.



kétezerhúsz február kilenc, vasárnap


ály em dö hiró off mály lályf

 

midőn negyven éves lettem én,
kámingáut lett ez a kis költemény,
kockázatos nagyon.

ezerkilencszázkilencvenhárom,
telén,
indult el a nehéz.

"János, maga meddő,
és részben nő."
ó apám, s anyám.

mondd, hogyan éljek így,
innen tovább ?
gén etika talán.

hiába volt a tájfutás,
s úszás,
fokozatos volt a sorvadás.

néha felszerszámoztam,
Hádész sötéten sejlő szekerét,
hogy zárjam el önként,
a drága élet szent vizét ?

felcserek, majd mesterek,
bolygatták meg szent testemet.
János, mégis lehet tovább !

sok víz lefolyt a Tiszán,
mire ismét tizenhét évesként,
a rajtvonalra értem én.

"egy picike dolog végleg
megváltozott,
és huszonhárom hosszú év után,
feltámadott."

nevetek, sírok, boldog vagyok !!!


János vagyok, a tengeriföld csősze, a magam ura.
Heteroszexuális férfi és interszex állapottal élek.
Élek és létezem: a nagyon bántott sorstársaim és akik bántottak között.
Születtem ezerkilencszázhetvenhat április tizennyolcadikán, Debrecenben.
Kétezertizenhat április húsz szerda, az Egyensúly Napja, a doktorom is igen megkönnyezett vala.


(a szövegtestet az Alagút szájában, a Hunyadi János utcában írtam a gondolattól megi(h/l)letődve, majd a képsorozattól erőteljes hatás alá kerültem. A fekete agyváltós paripámmal abban a percben erősen kontrázván, kétezertizenhat április huszonhatodikán, délután. Előző este mászkárpónt készítettem a kezeimmel tejszínből, hogy huszonhetedikén a távolról szerettemnek ajándékozhassam.)

 

húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)