vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)

anyapillangóimtól kaptam ajándékba

„egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.
   Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”
   Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, akit szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
  Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”

Tudósdoktornőm, Carl Rogers mondatait ajándékozta az összefoglaló beszélgetésünk előtti alkalmon nekem.

„János maga elindult egy olyan úton, ahol én már nem terapeutaként vagyok maga mellett, hanem utitársként és kisérőként. Magából nagyon jó segítő lesz. Olyan mély önismeretre jutott, melyre csak az embereknek nagyon kis része képes. Maga kétszeres traumával indult az életben: impulzusukat kezelni nem tudó nagyszülő - és szülőpár fiaként és a genetikája miatt. Maga ezt az örökséget jelentősen meghaladta, túlnőtte, kiemelkedett a sorsából. Azonban azt ne felejtse el, hogy pont ezektől a súlyos sérülésektől lett azzá, ami és az élete mégis virágba borult. A környezetében az embereket ne elemezze, mert egyáltalán nem bírják - amúgy sem bírják, de maga csak folytassa tovább az önvizsgálatát, ettől még erősebb lesz. Áprilistól a szituációs gyakorlaton úgyis kiderül magáról majd minden. A maga speciális élettapasztalatával gyakorlatilag bárkit meg tud mozdítani: felnőtteket - gyerekeket, egészségeseket és betegeket illetve az eltérő szexuális orientációval bíró embertársaink problémáinak a mélységi felderítésére is alkalmas. A másfél éves pszichodráma tréning végén beszélni fogunk a továbbiakról, nagyon komolyan."

Érdemes volt a nagyon nagy szárnyú anyapillangómhoz visszabújni. Neki olyan különleges mintájú szárnya van, hogy sok kispillangó is elfér alatta és ezekből a kispillangókból egyik – másik, szintén nagyon nagy óriáspillangó lesz. És így tovább, ez a szokás pillantóéknál.

Azt is megfigyeltem ezen az alkalmon, hogy már nem remegtette a hosszú szempilláit, amivel kormányozza magát lélekországban. A szívem most már bizonyosan kibomlott és túlcsordult bizalommal, ahogy megláttam az összefoglaló konzultáción lepkés tudósdoktornőm önmagára fókuszáló fénypontját.

„János, téged nem szükséges analizálni. Már most készen vagy. Mehetsz az emberek közé halászni és közben gyógyulsz is. Ragyogjanak rád a csillagok.”
Ezt a szívmelengető áldást a munkahelyi stresszkezelős anyapillangóm írta kétezertizenhét karácsonyán esemesben, őt is szeretem.


Erdőszéli szivecskéim virágoskertjeinek patakocskái mentén, lepkék laknak és lakni fognak.


(kétezertizennyolc március)

bagoly mondja…

már csak egyet kell aludni, 
péntek reggel egy jót borzongani, 
napközben sűrűn az otthoniakra gondolni,
a vonaton már erősen mosolyogni, 
robogót beindítani, 
szívem bérleményét birtokba venni, 
szeretetvacsorán közösséget vállalni, 
meseolvasás után - fektetéskor - illedelmesen elköszönni,
ámbár este a kiskapun átmászni, 
mátkámmal a tábortűz parazsánál hajnalig fényes pokrócokba burkolózni,
szombaton zsaluzni,
délben velük ebédelni,
délután betonozni,
szombat este életművészekkel szalonnát sütni,
majd a kertek alatt újra-és újra visszamászni,
vasárnap egész nap sz.i.a.-zni.

(sok ni)

belső férfid, belső nőm

(teljes illeszkedés?)

napok múltak,
majd,
napkeletről jött egy új nap,
ott a tájvédelem táblájánál,
locsogott rólunk a rét.

te a nóniuszod nyergéből a földre ugorván,
én a motoregeremről lekászálódván,
lényed és múltad mindenestül elfogadván.

amíg a szavaidat hallgatván - 
- addig a füleidet,
sótartóid, kávés ajkaidat
elaprózott mozdulattal simogatám.
aztán...húú, a
bensőmben felfedeztem,
a te képeid nagylány...
és a lelked segítségével kérdezgettelek,
immár így tovább.

((rövid varkocsos amazonom is tudja ám irányítani álmát, amit ma, a kétezertizennyolcadik gyereknapon rajtam (elter)ülve és megkönnyülve bevallott nekem.))

mi hárman, egyébként hatan, amúgy megszámlálhatatlanul sokan

kétezertizennyolc május kilenc, szerdára virradó reggelére  álmodtam:
  
  a végtelen birodalom szélén vagyok a társaimnak egy szűk csoportjával, akik sokféle dolgot tanítanak nekem szaporán.
Ott van a lepkés tudósdoktornőm, a korán reggelecske doktornőm, a mózesi doktornőm, tőlem idősebb férfidoktorok is, őket nem ismerem még. (Fúú, milyen álom ez!?) Ők mindannyian egy olyan csoportban vannak, akik önmagukon keresztül vannak kapcsolatban a többi emberrel. Egyre többen leszünk a világban most már.
Most vizsga lesz: a belső beszédeimet fogom nekik mindjárt, szemtől - szembe megmutatni nekik.
Jó messzire megyek tőlük és felemelkedek egy picit a földtől, közben erre a rettentő hosszú útra gondolok, amíg ideértem. A belső részeim mindegyike már repdes az örömtől: a gondozóm és a harcosom boldog könnycseppeket hullajt, a kisfiúm pedig köztük állva a kezeiket fogva visongva nevet!
Intenek a csoporttársaim, én pedig így engedem el őket: 
 - Repüljetek, hasítsátok a magas eget. Keressetek, kutassatok, hozzátok el, amit találtatok!

 A doktorok mindegyike vakítóan ragyog, a kis cérnaszálacskáikkal messziről simogatnak engem. 
Kirepülnek belőlem, csend lesz bennem és elmondhatatlan érzések töltenek el. A részecskéim csak a végtelen birodalom horizontjáig száguldhatnak, mert tovább már nem látok. 
Mindhárom belső beszédem a szemem előtt változnak át óriási madarakká a végtelen térben, majd egymással körforgózva játszanak az égben, ismét indulásra készen. A madaraim evezőtollai olyan szélesek, mint egy repülőgép szárnytöve. 

 A kismadaraim játéka közben a gyermekkori rémálmomnak a vége jut az eszembe: a forgó körkereszt.

Sírva és nevetve ébredem.

ály em dö hiró off mály lályf

 

midőn negyven éves lettem én,
kámingáut lett ez a kis költemény,
kockázatos nagyon.

ezerkilencszázkilencvenhárom,
telén,
indult el a nehéz.

"János, maga meddő,
és részben nő."
ó apám, s anyám.

mondd, hogyan éljek így,
innen tovább ?
gén etika talán.

hiába volt a tájfutás,
s úszás,
fokozatos volt a sorvadás.

néha felszerszámoztam,
Hádész sötéten sejlő szekerét,
hogy zárjam el önként,
a drága élet szent vizét ?

felcserek, majd mesterek,
bolygatták meg szent testemet.
János, mégis lehet tovább !

sok víz lefolyt a Tiszán,
mire ismét tizenhét évesként,
a rajtvonalra értem én.

"egy picike dolog végleg
megváltozott,
és huszonhárom hosszú év után,
feltámadott."

nevetek, sírok, boldog vagyok !!!


János vagyok, a tengeriföld csősze, a magam ura.
Heteroszexuális férfi és interszex állapottal élek.
Élek és létezem: a nagyon bántott sorstársaim és akik bántottak között.
Születtem ezerkilencszázhetvenhat április tizennyolcadikán, Debrecenben.
Kétezertizenhat április húsz szerda, az Egyensúly Napja, a doktorom is igen megkönnyezett vala.


(a szövegtestet az Alagút szájában, a Hunyadi János utcában írtam a gondolattól megi(h/l)letődve, majd a képsorozattól erőteljes hatás alá kerültem. A fekete agyváltós paripámmal abban a percben erősen kontrázván, kétezertizenhat április huszonhatodikán, délután. Előző este mászkárpónt készítettem a kezeimmel tejszínből, hogy huszonhetedikén a távolról szerettemnek ajándékozhassam.)

 

húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)