bagoly mondja…

már csak egyet kell aludni, 
péntek reggel egy jót borzongani, 
napközben sűrűn az otthoniakra gondolni,
a vonaton már erősen mosolyogni, 
robogót beindítani, 
szívem bérleményét birtokba venni, 
szeretetvacsorán közösséget vállalni, 
meseolvasás után - fektetéskor - illedelmesen elköszönni,
ámbár este a kiskapun átmászni, 
mátkámmal a tábortűz parazsánál hajnalig fényes pokrócokba burkolózni,
szombaton zsaluzni,
délben velük ebédelni,
délután betonozni,
szombat este életművészekkel szalonnát sütni,
majd a kertek alatt újra-és újra visszamászni,
vasárnap egész nap sz.i.a.-zni.

(sok ni)

belső férfid, belső nőm

(teljes illeszkedés?)

napok múltak,
majd,
napkeletről jött egy új nap,
ott a tájvédelem táblájánál,
locsogott rólunk a rét.

te a nóniuszod nyergéből a földre ugorván,
én a motoregeremről lekászálódván,
lényed és múltad mindenestül elfogadván.

amíg a szavaidat hallgatván - 
- addig a füleidet,
sótartóid, kávés ajkaidat
elaprózott mozdulattal simogatám.
aztán...húú, a
bensőmben felfedeztem,
a te képeid nagylány...
és a lelked segítségével kérdezgettelek,
immár így tovább.

((rövid varkocsos amazonom is tudja ám irányítani álmát, amit ma, a kétezertizennyolcadik gyereknapon rajtam (elter)ülve és megkönnyülve bevallott nekem.))

mi hárman, egyébként hatan, amúgy megszámlálhatatlanul sokan

kétezertizennyolc május kilenc, szerdára virradó reggelére  álmodtam:
  
  a végtelen birodalom szélén vagyok a társaimnak egy szűk csoportjával, akik sokféle dolgot tanítanak nekem szaporán.
Ott van a lepkés tudósdoktornőm, a korán reggelecske doktornőm, a mózesi doktornőm, tőlem idősebb férfidoktorok is, őket nem ismerem még. (Fúú, milyen álom ez!?) Ők mindannyian egy olyan csoportban vannak, akik önmagukon keresztül vannak kapcsolatban a többi emberrel. Egyre többen leszünk a világban most már.
Most vizsga lesz: a belső beszédeimet fogom nekik mindjárt, szemtől - szembe megmutatni nekik.
Jó messzire megyek tőlük és felemelkedek egy picit a földtől, közben erre a rettentő hosszú útra gondolok, amíg ideértem. A belső részeim mindegyike már repdes az örömtől: a gondozóm és a harcosom boldog könnycseppeket hullajt, a kisfiúm pedig köztük állva a kezeiket fogva visongva nevet!
Intenek a csoporttársaim, én pedig így engedem el őket: 
 - Repüljetek, hasítsátok a magas eget. Keressetek, kutassatok, hozzátok el, amit találtatok!

 A doktorok mindegyike vakítóan ragyog, a kis cérnaszálacskáikkal messziről simogatnak engem. 
Kirepülnek belőlem, csend lesz bennem és elmondhatatlan érzések töltenek el. A részecskéim csak a végtelen birodalom horizontjáig száguldhatnak, mert tovább már nem látok. 
Mindhárom belső beszédem a szemem előtt változnak át óriási madarakká a végtelen térben, majd egymással körforgózva játszanak az égben, ismét indulásra készen. A madaraim evezőtollai olyan szélesek, mint egy repülőgép szárnytöve. 

 A kismadaraim játéka közben a gyermekkori rémálmomnak a vége jut az eszembe: a forgó körkereszt.

Sírva és nevetve ébredem.

ály em dö hiró off mály lályf

 

midőn negyven éves lettem én,
kámingáut lett ez a kis költemény,
kockázatos nagyon.

ezerkilencszázkilencvenhárom,
telén,
indult el a nehéz.

"János, maga meddő,
és részben nő."
ó apám, s anyám.

mondd, hogyan éljek így,
innen tovább ?
gén etika talán.

hiába volt a tájfutás,
s úszás,
fokozatos volt a sorvadás.

néha felszerszámoztam,
Hádész sötéten sejlő szekerét,
hogy zárjam el önként,
a drága élet szent vizét ?

felcserek, majd mesterek,
bolygatták meg szent testemet.
János, mégis lehet tovább !

sok víz lefolyt a Tiszán,
mire ismét tizenhét évesként,
a rajtvonalra értem én.

"egy picike dolog végleg
megváltozott,
és huszonhárom hosszú év után,
feltámadott."

nevetek, sírok, boldog vagyok !!!


János vagyok, a tengeriföld csősze, a magam ura.
Heteroszexuális férfi és interszex állapottal élek.
Élek és létezem: a nagyon bántott sorstársaim és akik bántottak között.
Születtem ezerkilencszázhetvenhat április tizennyolcadikán, Debrecenben.
Kétezertizenhat április húsz szerda, az Egyensúly Napja, a doktorom is igen megkönnyezett vala.


(a szövegtestet az Alagút szájában, a Hunyadi János utcában írtam a gondolattól megi(h/l)letődve, majd a képsorozattól erőteljes hatás alá kerültem. A fekete agyváltós paripámmal abban a percben erősen kontrázván, kétezertizenhat április huszonhatodikán, délután. Előző este mászkárpónt készítettem a kezeimmel tejszínből, hogy huszonhetedikén a távolról szerettemnek ajándékozhassam.)

 

húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)