nókomment

 

tompa vagyok, egyensúlyomat nem tudom megtartani. Fülemből, halántékomból vér szivárog. A padlón térdelek. Zúgást hallok. Nem tudom hol vagyok. Kissé kinyitom a vértől iszamós szemem. Látom, hogy egy apró szobában vagyok. A szoba hosszabbik oldalain kicsike ablakok sorakoznak. Az ablakhoz csúszok. Térdelve kinézek rajta, a felhőket látom, odalent erdők, folyók és tavak végeláthatatlan sorát. Az orromban már érzem is a bomló avar erős illatát.
 Tájékozódni próbálok, elmászok az ablaktól, de tudom, hogy vékonyka láncokkal le vagyok kötözve, felállni amúgy sem tudnék, mert szédülök is. Félig zárt szemhéjam közt kinézve cirill betűs feliratokat, lámpákat és kapcsolókat látok. Tőlem néhány lépésnyire bőrkabátos embereket. Élénken magyaráznak egymásnak valamit, rám mutogatnak és közben kárörvendőn vigyorognak. Visszamászok az ablakhoz, húzgálom a kezemmel és a lábammal a láncokat. Rögzítőszemekhez kötöttek ki a hóhéraim. A szemek a padlón és fejmagasságban az oldalfalra vannak szerelve, hasonlóan mint egy kerti fészer szerszámfüggesztője. A falon felhajtható ülések, csövek, tartályok, kötelek, zsákok, hálók és kicsike ládák vannak. A helyiség egyik oldalán boltíves, míg a másikon rovarszárnyra emlékeztető ajtókat látok.
 Sejtem, hogy hova visznek. Abba a sötét erdőbe aminek a tisztását fáradtságos munkával építettek őseim. Köveket, kisebb sziklákat hordtak össze egy helyre. Egész kis domb lett az a nemzedékek hosszú sora alatt. Tájidegen fák is vannak ott, ágaikon a tarisznyákat, szalagokat, falapocskákat a szél fújja, fujdogálja évtizedek óta.
 Szándékosan a zúgó szoba ablakainak a szegecselt rámáit figyelem, hogy a lehetséges jövőbeli események képeit nézhessem. Kanyargós utakon eljöttek értem, kiabáltak velem, ellenálltam, birokra keltek velem, majd többen lefogtak és úgy ütötték a fejem, el is veszítettem az eszméletem. 
Félnek tőlem. 
Nem akarok túlságosan ellenállni, hadd vigyenek, így legalább a többiek háboríthatatlanul élhetnek tovább. Elveszejtőimre nem engedem rá a képeimet, nem rejtem el őket betegségként a titkos gondolataikban. A segítőimet is elengedtem már életem delén, nincs már rájuk szükségem, kerestek másik gazdát maguknak, őt segítik egyesített erejükkel. 
 Támadóim cérnaszálacskáit még a kezemben tartom gyeplő módjára, bár úgyis hamarosan végem, nem így terveztem az utolsó napomat.
 Nőmnek cérnaszálon üzenek haza. Az asszonyok levágják hajfonatukat, a lányok kelengyéjükből a hajszalagokat kiveszik. 
Testem összetörik.
Roncsolt testem darabjait lemossák majd összevarrják, illatos kenőccsel bekennek, hajkoronákba fektetnek, szalaggal átkötött kendőkbe tekernek és a tisztás szélén álló fák lombkoronájába tesznek.



(ismétlődő álom az ezerkilencszázkilencvennegyedik és kétezerkettedik esztendő közt. Szuicid alapok? Esetleg olvasás a többemeletes könyvtárból?)

negyedik

a láncos korbáccsal harmincat sújtanak rám. Levesznek az oszlopokról, kezeimről – lábaimról a feszesre húzott vékony láncokat leoldják. Magamat nézem kívűlről – felülről, a bőröm felszakadt, az inakat, a hártyákat, kifordult ízületeket, nyílt töréseimet és a rongyosra szaggatott testemet látom.

Fáj. 
Egyedül vagyok. 
Félek.
Lábra állni nem tudok. 
Kínzóim kilöknek az utcára, mint egy véres rongyot. 
Röhögnek, belém rúgnak, szörnyűségeket mondanak nekem - az agyonkínzott emberroncsnak. 

Mászni próbálok, úgy megyek valahogy, mint egy lábatlan sündisznó. A város szélére csúszom – mászom, vércsíkot húzok magam után a földön. Tudom, hogy hamarosan meghalok, de előtte még meglátogatnak az állatok és az állatok után fog ballagni a fehér ruhás tanítóm. Ennek a tanítónak a nyakában egy kis medál lóg, egy aprócska körkereszt. Szavaival segít nekem, hogy a halálban el ne tévedjek, a jó álmok irányába menjek majd tovább. A lovam hátára felpattan a medve, hogy gyorsabban elhozzák a sebmosó vizet, a madaram irányítja a párost a magasból. A medve és a ló szájukban vizet hoznak, az öreg tanító ellátja a sebeimet, tüzet gyújt és levest főz. Az állataim elbúcsúznak tőlem. Elalszom és tudom, hogy hamarosan meghalok.

Az álomból kinézve, észreveszem, hogy megbénul a testem. Zúgó hangot hallok. (Háromszor történt már velem ilyen megbénulás, utána veszettül görcsöl a combizmom. Az borzalmasan fájdalmas.) Csak a szememet tudom ilyenkor mozgatni. Ez nem baj, mert a megfigyeléseim szerint, ha nyugton maradok, akkor utána ki tudok szállni magamból és felülről látom a testem. Látom a házat, ahol élek a húgommal és a szüleimmel. Látom az utcát, a villanydrótok magasságában repülök, háztól – házig lököm magamat tovább. Rácsodálkozom a rendetlen emberek udvarára és házaik elmozdult tetőcserepeire. A testem otthon marad, ami repül az egy áttetsző burok – hasonló mint egy műanyag palack, de nem fényes. A Sámsoni úton már a vasúti vezetékek magasságában vagyok. Kellemetlen érzés hozzájuk érni, ezért kellő távolságból a lendületemet figyelembe véve, kezdem meg a kikerülési manővert. A szülővárosomban mindig emberként repülök, de mihelyst elhagyom a határait, madárrá változom és minél messzebb megyek annál nagyobbá növesztem magam. Tudom, hogy reggelre vissza kell érkeznem az ágyban fekvő testembe, mert különben örökre álomban maradhatok. Amikor lököm magam egyik háztól a másikig, mindig kora este van, épp csak nem szürkül. Ennek a buroknak nem akadály az épületfal, képes vagyok átpréselni magamat rajta.

 Haldoklom, forogni kezdek. A forgástól leszakad a kezem, a lábam, nagy darabokban a bőröm és a vérem telespricceli az állataimat, a szerveim leszakadnak, a mellkasom felhasad, rosszul vagyok.
Álmodni kezdek, álmomban egy forgószelet látok. A forgószél én vagyok.
 Közben észreveszem, hogy a forgószél spiráljainak minden karján én vagyok. Sok arcom van. Egy-egy spirálkaron több egymáshoz hasonlító valamim ül. Minden valamimhez egy csomó kép tartozik. Forog a spirál egyre gyorsabban és gyorsabban, a valamijeim mindegyike lerepül. Ahogy leszakadnak a forgástól, egyre jobban félek. Aztán a semmibe kerülök, ekkor már nem létezem!!! Ez a legfélelmetesebb az egészben, ez a halálnál is rosszabb: a létezés színes forgatagából kizuhanni! Elhagynak a gondolataim, kiüresedem, megszűnnek létezni az arcaim is. Borzalmas a nem létezés és egyébként félelmetes is. 

Rettegek. 
Három napig vagyok így. 
Szörnyűség, elmondhatatlan a rettegés.

 Aztán ebben a hatalmas kiterjedésű üres térben, fölém úszik a körkereszt, a gerincem vonalában van jóval fölöttem. A körkereszttől szépen megnyugszom, ő hozzám tartozik és én hozzá. Balra indul meg, ahogy lassan felpörög, úgy engedi ki magából a hőséget, majd új testrészek, új szervek hullanak ki belőle és a spirálkarokon üldögélő valamijeim újból feltűnnek, melyek csoportokat alkotva közelebb kerülnek egymáshoz és így egymást erősítik. A képek új sorrendben kapcsolódnak immár egymáshoz. Az új sorrend is a körkereszt forgásától van. Egy vakítóan fényes, újjászületett testet kapok így. Ennek nagyon nagy ereje van, ezzel a testtel tudok majd ismét a sötét birodalmakba bevilágítani és ott feladatokat végrehajtani. 
Ezután saját országomba utazom, az iskolámba fogok nyílegyenesen repülni. Hátranézve a Föld bolygó akkora már csak mint egy borsó. A Tejút mentén siklok ki ebből a galaxisból.
 A könyvtárbéli öregek, mind a tizenkettő, már ott várnak az osztályteremben. Hat a jobbomon, hat a balomon. Középen tábla, amire a jövőt írják vagy térbeli képet mutatnak rajta. Pár tucat öreg van egyébként összesen, körülbelül ötvenen – hatvanan lehetnek, ők is a könyvtárban vannak.
Gyerekeket mutatnak nekem a táblára vetített filmen, akik nagyon rosszul vannak: sírnak, üvöltenek, félnek, hisztiznek és közben irtózatos dolgokat hánynak ki a szájukon. Én ezeket a okádásokat felnyalom, megrágom, megemésztem és az alkotóelemeket - rendezetten visszaadom nekik, hogy gyógyuljanak meg tőle. A hányadék az én emésztésemtől nem lesz kevesebb, csak rendezettebb lesz majd. A következő táblán felnőtteket mutatnak nekem, akikben az öregek jele nem párban van a jobb és baloldalon, ezért ők betegek. Sokféle betegség van, ezektől nagyon ki tudok fáradni.

Az oktatás után elmegyek a fürdőmedencémbe, köszöntöm az ott lévő embereket - nekem a felnőttek is gyerekek - és megnézem az innen eredő kis patakomat, ami a Földig folyik le a csillagrendszerek közt. A kellemes gyógymedencében a karomban tartom, szabadon lebegtetve a betegeket úgy, hogy a hat – hat öreg a medence két szemközti oldalán áll. A folyás mentén indulok haza szélsebesen. Mindig a Tokaji – hegy felett lépek be a légkörbe lapos szögben és a bolygót egyszer körberepülve érkezem meg az ágyamba. Gyönyörű a Föld.

Reggelre őrületesen fáj a combom, biztos izomgörcsöm volt az éjjel. Magnéziumot és kalciumot iszok.


 (Ezeket a dolgokat érthetően leírni – elég bonyolult dolog, mert egy időben - valószínűleg több dolog is történik bennem. Ezenkívűl nincsenek is rá szavaim.
Kíváncsi lennék lepkés tudósdoktornőm magánjegyzeteire, amikor is az első ill. a második kisterápiára (kétezertizenkettedik és kétezertizenhetedik év kb.) jártam hozzá. Valószínűleg teljesen ellentmondásos lehettem. Vajon a pszichodráma, darabkáim melyik csoportját mozgatja meg és melyeket hagyja érintetlenül? Az állataim az egymáshoz közelebb ülő arcaim csoportosítása?
Állapotváltozásaim során abban a hatalmas térben lenni, hát...néha a pokol, néha pedig a mennyországon is túl van.
 Az álom legvégén vadállat keresztény apokaliptikus képek következtek, azt nem merem most még a naplómból erre a felületre kimásolni. Ha muzulmán országban élnék, akkor milyen képeket látnék? Az arcaim minősége a személyes névmások változásával jár együtt.)



belső történés napja: kétezerharmadik esztendő október havának tizenkilencedig napjára virradóan

 

nem baj ha tömény, csak sok legyen belőle

emlékek,
régi képek,
az elmének,
porlepte padlásának közepén ülök
falak körött,
az ajtó mögött,
ott, a nagy
zajos
rémisztő idegen halott hideg
világ
már amennyire én
tudom:
kintről csak rossz,
jöhet
a barikád mögül, a bútorok mögül,
amik az ajtót takarják,
magasmély hang
zörög
összerezzenek
és
gyorsan idézek:
nagy szárnyadat,
borítsd ránk,
virrasztó
éjji felleg
a tudatlanság
sötétje,
majd
megóv,
mint mindig
fölmegyek,
a régi lépcső nyikorog
támaszkodom
a szú ette,
korlát,
meginog, csikorog
ajtó előtt
megállok,
zörgetek
kínos
csend
felel
benyitok,
szekrényajtónak
koppanok
rajta
rozsdaette
ódon kulcslyuk
zsebemből
kulcsot húzok
elő,
pont illik
a zárba
elfordul
kattan
kitárom
belépek
régi
sötét
helyébe
lép
az új tiszta fény
egyszerre csillan föl
a rettegés és a remény!

(naplóégető olvasómban ez munkál, ha a szíve kertjében engem megtalál)

örökre elszakadás

most már nem halogatható tovább. Kétezertizenöt karácsonyán, két egymást követő éjszakán, ismét nyomatékosító álmot láttam. Segítőtársam nagy álomnak hívja ezeket és a konzultáció során kérdezget felőle. Ezeknek a belső képsoroknak most már biztos, hogy sosem lesz vége. Az első ilyen álmomat ezerkilenszázkilencvennyolc augusztus huszonkilencedikén írtam le. Ezek nagyon nehéz dolgok. Nem akartam ezt, tiltakoztam ellene. Ugyan kinél is reklamálhattam volna? Nem tudtam akkoriban senkihez sem fordulni ezekkel a történetekkel. Az utóbbi pár évben keresztény ünnepnapokon álmodtam ilyeneket, amik megrázkódtattak.

Az álom és az akkori események egyértelműen fordulópontot jelentenek az egyetlen életemben. Az álombeli élmények, gondolatok, látottak, olvasottak és az álmomban álmodásomnak észlelése az egész személyemet olyannyira felborította, hogy hetek múlva is fájdalmasan zokogtam tőle. Több olyan epizód is volt, ami a jövőt – azaz a jelent mutatta! A sírások során nem tudtam megállapítani, hogy örömöt vagy szomorúságot érzek! Igyekeztem mindent leírni, decsakatörténetfelét voltam képes  rögzíteni, mert elviselhetetlenül ellentétes érzelempárok egész sora és az ott látottak tartós szállást találtak bennem. Így ezeket az érzelmeket összefogdostam és bezártam egy biztonságos kapszulába a lelkem egyik fiókjába – későbbi feldolgozásra. Akkor aznap nem tudtam ezek miatt segítő szakemberhez szaladni, mert nem voltam vele szerződésben.

Pontosan száznégy héttel ezelőtt árasztottak el azok a részletgazdag belső képek…akkoriban egy nagyon nehéz természetű – bár könnyen és hamar megszerethető emberrel voltam kapcsolatban. Ő nagy hatással volt rám.  Erről és másról sem tudtam azóta igazándiból vele beszélni. (Lehet, nem is szabad. Ha depresszív állapotában lenne, akkor vajon fogékony lehetne?) A szívem egyik kis virágoskertjében őrzöm őt. Szívem más nagyobb kertjeiben a nagyon fontos rózsáim laknak. Tücskök, bogarak, virágok, lepkék is élnek ott.

Úgy gondolom, hogy ez a nagyon fontos történet kétezertizenöt augusztus huszonnegyedik napján a Déryné kisvendéglőben – részéről szomorkásan kezdődött és ugyanannak az évnek a karácsonyán – részemről a nyomatékosító álom és a bonyolult (fogaskerék)áttétel felismerése miatt megállíthatatlan sírásrohammal végződött. Sokat gondolkoztam, töprengtem, merengtem, akkor kezdtem megfigyelni magamat és csak abban a megvilágításban láttam meg az árnyékokat is.

A kisvendéglős napon még meg is örökítette – színes hajtűivel megtűzött hajával és piros pulcsijával – otthonában magát nekem. A fotója a lehető legjobb helyen, a legszebb legelsőmmel van.

Az álom mindent felforgató erejére és hatására jellemző, hogy kétezertizenhét ötvenedik hétvégéjének mindkét napjára szükség volt ahhoz, hogy történet minden momentumára aprólékosan vissza tudjak emlékezni. Most már nyugodtan elidőzöm a jeleneteknél. Azóta is eszemben vannak azok a nagyerejű képek.

Érdekes, ahogy az elmém a bennem lappangó fantáziaképeket, emlékmaradványokat, érzelem-koncentrátumokat és más álmokból származó foszlányokat ilyen sorrendben fűzte össze! Miért nyomakodnak a belső végtelen világomból kifelé ezek a képek vagy éppenséggel a tudat utazik a belső végtelenbe? (Mint a mesében…elindult a legkisebb a nagyvilágba szerencsét próbálni és közben mindenféle próbát kell kiállnia, angyalokkal, ördögökkel, emberekkel, vadállatokkal viaskodnia. A próbák során segítőim is lettek: kutya, medve, ló, madár, kard és köpeny, öreg emberek. Bejártam már a világ számtalan zugát.)  Amit nem tud a tudatos részem összerendezni egy működőképes emlék – és élményfolyammá, az vajon újból a mélyben örvénylik  tovább? Ez az örvénylés egy másik origóból nézve, vajon minek látszik? A belső rendező vajon ugyanaz a részem, aki álomban megfigyel, gondolkozik, kísérletezik, mint amelyik nappal is megfigyeli önmagát és közben utazik másállapotain át? Milyen célból íródik ez program, ami nagyerejű képet mozdít? Lehetséges, hogy ez  egy töredezettség – mentesítés? Azt gondolom, hogy összetartozó elempárokat emel fel az elme – konstruktív játékként – a nem tudatos mélységéből, hogy ezek a megteremtett(?) és élő momentumok egymáshoz rögzülve, végre a felszínre juthassanak? Hogy kerültek belém ezek a megrázkódtató képek? A felemelkedés során a különálló darabkáim végül kerek egésszé lettek, de mitől ágyazódtak ennyire megrázkódtatóan be és talán épp emiatt a hosszútávú memóriába tárolódtak el onnantól fogva? Mi történik olyankor az agylebenyekben? A megfigyelő – elemző rész eddig alig tudott működni, de azóta teljesen megváltozott bennem és megváltoztatott engem. (Ehhez a megállapításhoz is koordináta – transzformáció kellett.)

 

(,,az nem baj, ha egy férfi, egy nőről erotikusat álmodik”, ezt írta nekem, amikor megemlítettem neki, hogy vele álmodtam. Igeen, … hús nélkül semmi  szerelem (darálnak a fogaskerekek), de ez háát…egy elszakadás volt a régi valómtól és felfedezése a bennem növekedő újnak. Nem idősorrendi egypercesek lesznek belőle, azt hiszem.)