népharag

február tizenkilenc szerda reggel van. Nyolcvan százalékos mentális leterhelés egy rendkívűli álom miatt. 
  Ébredés után remegő kézzel teszem fel főni a KV-t, ijedelem, pánik, nagyon durva érzés, mosakodás közben kiejtem a szappant a kezemből. Az Androgélt nem sikerül felkenni, lecsöpög a konyhapadlóra, nagy levegőket veszek. Így indulok a munkába, az erdőn keresztül, hogy a fasorok, a dombok, a debreceni tanyavilág ködbe burkolozó látványa lecsendesítse az elmét.
 
 Állatok és eszközeim nélkül mentem oda, ahova egyedül nem kellett volna, úgy látszik, hogy még mindig lenne hova erősödni. Nyilván visszavágó történt, mert a hetedik héten a nőkkel túl mélyre hatoltunk be. Most nem kívűlről figyeltem a történést, hanem benne voltam. Ez egy húzd meg – ereszd meg, élet-halál játék.

 Mozgósítja a cérnaszál-mező a teljes védelmi rendszerét, minden szint kapuőre és további harci angyalok, egyesültek egy felfoghatatlan mozgékonyságú és gyilkos bálna alakú pánik, félelem és agresszió fekete-fehér lényévé. Ő a legfejlettebb, ámbár ideiglenes létezésű lény: nem ember és nem is félig ember-félig angyal, azaz fél-lény, hanem egy önálló őrző-védő intelligencia. Szintenként nyolcan-tízen lehetnek a kapuőrök. A kapuőrök a tizenkét öreget is védelmezik. A körkeresztem nélkül tartósan a közelükben lenni egyenes út lenne a Kenézy-Kórház Pszichiátria Osztályára. 
 
 A közös tudatmező most forrong, borzasztó képek százezreit töltik fel oda az emberek – amúgy is, nincs benne rendszer, káosz van. Rendezni, válogatni kellene ezeket a tartalmakat az égi könyvtárban, hogy később ne férjenek hozzá az ük-ükunokák! A belső figuráik könnyedén kapcsolatba lépnek a mezővel, mely alig várja, hogy az akaratát véghezvigyék a koronavírusos emberek.

 Újfajta szerelem új szülőpárokat teremtene, mely egyedi gyermekeknek adna gazdag önismeretű életet. Idővel az elemi képek bonyolult hálózatára nem volna szükség, mert a gyermek, a stabil rendszerű felnőttektől tanulhatna.


(Egyidejűség is történt aznap, olyan okosan néztem ki a fejemből délután, mint egy kíváncsi kishörcsög a csapda mellett, amikor az index.hu-n olvastam, hogy beszüntetik a plasztikpalackok gyártását.)

nők háza

a saját birodalmamban vagyok, a saját városomban. Az égi könyvtár kicsinyített másához megyek nyílegyenesen, ott az én dolgaim vannak. Ez az épület egy kies helyen van, határos a cérnaszál-mező időtlen - anyagtalan végtelenségével.

  Útban az épület felé - álmomban – régebbi álmaim nőalakjai jutnak eszembe: az elhagyott-elveszett kislány, a cigarettázó és részegeskedő csábító királynő, az instabil rendszerek miatt vergődő nő, a nyakamba ugró teljesen rendbejött korombeli társam valamint az idősebb és nagyon előrelátó - ámbár még mindig fiatal tanítószerű anya. Mindegyikőjüket jól ismerem.
  Bemegyek az emeletes házam alsó szintjére, látom, hogy erős tülekedés, ünnepi készülődés van, virágcsokrok a falakon, a korlátokon tekeredő növények, zöld leveles ágak, virágszirmok mindenfelé: lányok, nők, anyák vannak ott bent, pontosabban a fentebb említett korszakok szerintiek megháromszorozódva, úgyanúgy mint az ötnapos álomban a tizenkét bölcs. Ők ott harminchatféleképpen tudtak megmutatkozni.
  Örülnek nekem, várnak, tudják, hogy jön haza a gazda, így már a lépcsőházban lesben állnak, hogy mindegyikőjük jól elkapjon engem. Azt játszuk, hogy a lépcsőfordulóknál van egy-egy ajtó, ami nem a  pecókba vezet, hanem a cérnaszál-mezőre nyílik és ők a jobbomon lépnek ki ott velem. Ezért mondjuk én is tülekednék. Mindegyikőjükkel kimegyek különböző szinteken a külső térbe. Ők egyedül is ki tudnak menni, de velem jobban érzik magukat. A kilépés után nem sokkal, mi már nem két külön figurák vagyunk, hanem egy! Ugyanolyan figura, mint ami az ötnapos álomban voltam: gyönyörű és tökéletes interszexuális lény vagyok, testem karcsú és izmos, puncim van, pici melleimből tej szivárog, fejemen egy álló lapostányér, amit egy borjas szarvasanyától kaptam egy napnyugatra néző hegytetőn, miután harmadjára is feléledtem a feldarabolós - kőkoporsós álmokból. 
  Mindegyikőjükkel szélsebesen elrepülünk a csillagképek egy-egy szegletébe, majd vissza és mindig a házam középső szintjén lépünk be újra és újra és így tovább. Ők sokkal messzebbre és mélyebbre visznek be az óriási végtelen térbe, mint én valaha is jártam - akár a szuperfényes ruhámban, akár az állataimmal vagy épp madárként repültem. Amikor kilépünk és visszaérkezünk akkor beszélgetünk, nevetünk, közös terveket szövünk, az álmokról, képekről beszélünk, figyelek rájuk és nagyon közel vannak hozzám. Ezek a terek olyannyira az övék, hogy nem tudom mi történik a kilépés és a visszaérkezés közt és így ki is esik az emlékezetemből! A visszaérkezés pillanataiban nemlineáris hullámzó héjfelületeket pillantok meg magunk körül. Nem értem, hogy hogyan kerültek ezek ide…
  Nagyon jó érzések árasztanak el: nyugodtság, beteljesülés, időtlen végtelen csend, szeretet, béke.
Miután mindegyikőjükkel voltam, természetesen a tülekedés megszűnik. Ezután a legbölcsebb a legtapasztaltabb nőalak felemeli a kezét – a lánycsapat körbeveszi őket ill. minket (többes szám melyik személy?) és beszélni kezd hozzájuk, hozzánk. 
  Nagyon fontos dolgokat mond az emberi sors megváltoztathatóságáról, az ő segítői életükről, az égi könyvtárról, a szerelemről, az érzelmek fejlődéséről és az ipari forradalmak kapcsolatáról! A beszéd végén a legtapasztaltabb nőm elkíséri mindnyájukat a kiskapuig, az emberi világ kapujáig. Testbe bújnak hamarosan. A legöregebb pedig otthon marad a ház középső részén, míg a többiek elmennek rám vadászni és a vadászok hoznak majd mindörökre vissza.


(előző este a belső nőalakok meggyógyításáról és Hajnalka, Ágnes, Eszter doktornőimről gondolkoztam. Nagyon sokat kaptam tőlük amúgy, ezt még nem mondtam egyikőjüknek sem, de nagyon jó helyen laknak a szívemben! Álmomban nem János a nevem, amúgy. Magyarul beszélünk, archaikusan, sajátos ritmussal. Új tavaszi szeleket fog hozni az asszonyok házába látogatás, szerintem. Az álomtörténet végén a kardom jut az eszembe, a két háromszög, amik a talpuknál összeérnek és így akkor az egy négyszög.) 

kétezerhúsz február tizenegy kedd reggelére álmodtam

kétezertizenöt karácsony per kettő

  az egyik távoli birodalom keskeny határánál vagyunk mindannyian. Lovamon a szíjakat szorosra húzom. Madaram már spirálban a felhők alá emelkedik, medvém a jobbomon, a lovam mellettem toporog, a kutyám hátul. Megsimogatom mindegyikőjüket, fülükbe szavakat súgok. Indulásra készek vagyunk, egy félelmetes terület legmélyére fogunk behatolni. Minden állatomra szükség lesz. A nyeregtáskában a köpenyem – még soha nem használtam, de most kelleni fog. Kardom a jobb kezem ügyében, a keresztvas előtt a pengébe két háromszög van verve, melyek a talpuknál összeérnek.
Indulunk, beleállok a kengyelbe, eggyé olvadom a lovammal. Zabla és kantár nincs, nem is kell. Ügetünk.

  A kutya nekiiramodik, majd eltűnik a horizonton, nyomot keres. A medve mellettem halad, kis távolságot tartva tőlem. Kietlen, kopár pusztaságon vágunk át. Itt a semmi van. Nem látunk mozgást, mely az itt lakókra utalna. Mind az öten ugyanazt látjuk a földön és levegőben. Veszélyes útra megyünk. Egy erősen körbezárt helyre, ahol gyerekeket tartanak fogva. A kicsik egyedül vannak ott, nagyon félnek, némelyikük a világból is kiszaladna, ha lábai bírnák. Sok gyerek van ott, ők nem tudják, hogy foglyok. Távol vannak az emberektől, a többi gyerektől, játékoktól, virágoktól, lepkéktől, némelyikük tetszhalott a félelemtől. 
Jól ismerem ezt a világot, változatos táj ez. Vannak gyerekek, akiket csak térképpel tudok megtalálni, amit az öregek mutatnak álmomban nekem.

  Megérkezünk a borzalmas órák völgyébe. Itt nagyon sok veszélyes, dühös, gyűlölködő és bosszúszomjas lény lakik. Ezek a lények egy belső körben tartják fogva a kicsinyeket. A belső kör egy láthatatlan helyen van, ott megállt az idő, ezért maradtak örökké kicsik az oda beszorult gyerekek.
  Őrszemeik jelentik érkezésemet, jól tudják, hogy ki vagyok. Készülődnek, majd támadó alakzatba rendeződnek. A lovammal az első, a második és a harmadik sort is átugorjuk. Hullámzanak, mint a tenger. Rohammal átjárót nyitok, a medvém mindkét első lábával marcangolja őket. Borzasztó sokan vannak. A kengyelben állva vágom őket kardommal, hol balról, hol jobbról. Nagy küzdelem, nemes harc ez. Csoportokban jönnek ellenem. Ahogy hasítom őket, úgy szaporodnak, még többen lesznek! A madaram üzen: váltást szerveznek szomszédos erdőben! Változtatni kell a harci taktikán, különben mi is időcsapdába kerülünk – mint a kisgyerekek, ezért az öregeket hívom gondolatban, hogy vajon mit is tegyek most? Nem fognak legyőzni tudom, én nem fáradok el ezekben a küzdelmekben sosem, hiszen az állataim is itt vannak velem.

„Szeresd őket, mert egykoron ők is fogoly gyerekek voltak.” Ezt küldik gondolatüzenetben nekem, hát így teszek. 
Kardomat a hüvelyébe dugom. A medvém félelmetes acsarkodását leállítom. A kutyám a térdemhez szalad. Én magam leugrom a nyeregből. Hercegként megyek közöttük. Utat nyitnak, fejet hajtanak, megbékélnek. Nagyon nehéz ezeket a gyűlölködőket szeretni, nagyon sok türelem kell hozzájuk, de most nem tudok rajtuk segíteni, nekem célirányosan a kislányt kell megkeresnem a messzi – messzi térben és időben. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, az öregek tanították nekem az égi iskolában, hogy még sok tízezer társamnak is vannak éjszakai állatai és különös álmai. Abban az iskolában az emberek betegségeire tanítottak minket hosszú időn keresztül. Az az iskola nagyon - nagyon messze van ide, kívül ezen a csillaghalmazon. Ahhoz az utazáshoz óriási madárrá változom, mert csak az a madár bírja a csillagképek menti utat.

  A szeretet útját a külső és belső kör között nem tudják az állataim sokáig nyitva tartani. Igyekezni kell. A félelmetes lényeket más iskolatársaim segítik, én leginkább gyerekeket tudok megtalálni. Sietek, átváltozom, hogy madárként hasítsam a magas eget. A kislányt keresem a többi kisgyerek közt, de most csak őt vihetem innen el. A kislány fázik, takarója alatt olvas, szépeket rajzol és ír lámpácskája fényében, egy kis játékállat is van vele - nem tudom a magasból megállapítani, hogy miféle szerzet. Az ágyában biztonságban van, ámbár lelkecskéje gyakran meg - megremeg. Néha előbújik a rejtekéből, és a külvilágtól megrettenve, világgá szalad. Most megint rohan. Nyolcéves lehet.

  A közelében spirálban leszállok, kisfiúvá változom, utánafutok, megfogom a kezét, megsimogatom, megnyugtatom. Ő nem tudja, hogy megszerettem. Nem is mondom meg neki. Beszélgetünk, hívom gondolatban a kutyám, hogy jöjjön közelebb. A gyerekek nagyon szeretik, mert olyan kis kedves szőrgombolyag. Ügyesen illegeti magát előttük, lábát emelgeti, hátára vágja magát, ugrik, csahol. Kis ágacskákat gyűjt a szájában és mindet a kislány lábai elé hordja. Szavát figyeli és kívánságait teljesíti.

  Odakinnt a gyűrűn kívül, a kislányhoz valamiképp kapcsolódó dühös, ingerült lény nyugtalan lesz közben, mert úgy érzi - tévesen, hogy a kislányt bántani akarom. Nyugtalanságával a többi lényt is felhergeli. A lények egymással is küzdelemben vannak, egymást bántják és folyton vitáznak, mintha nem lenne főnökük. Minden kisgyerekhez tartoznak furcsa lények.

  Menni kell, az átjáró szűkül, hamarosan bezárul és mi is itt ragadunk! Visszamegyünk a kis sátrához, nem sír, már nem fél, mondom neki, hogy most olyan helyre repülünk, ahol őt nagyon fogják szeretni, őt ott már nagyon várják, régóta várják, hogy az új, biztonságos otthonában élhessen tovább. 
A köpenyembe burkolom őt a játékaival együtt, visszaváltozom madárrá, a csomagomat a karmaimmal erősen megszorítom és repülünk vissza az égben a felhők és csillogó szivárványok közt. Négylábúim követnek a földön. A madár visszaváltozik férfivá. Visszamegyünk a birodalom határára. Megköszönöm az állatok munkáját, a nyeregtáskából megetetem őket, aztán hazamennek, ők védenek engem. 
Az a legény én vagyok. A kisleánykát a köpenyemmel a hátamra kötöm. A kis lábait és karjait szabadon tudja mozgatni. Buksiját a hátamba nyomja, érzem halántéka melegét. Nem fél már, tudja, hogy nagyon jó lesz velem lennie. Amíg gyaloglunk, beszélgetek vele a játékairól, a mesekölteményeiről, a játékainak a mindennapjairól, rajzainak történetéről. Együtt játszok vele, közben a játékát figyelem.

  Még nem vagyunk készen, majd egy esztendő múlva egy másik országba utazunk, hogy a kislányt a felnőttjével összekapcsoljam mindörökre. Ez a legnehezebb út. Ezt tanították az égi iskolában legtovább nekünk.

 

kiszolgáltatva

a 2015. év karácsony éjszakáján történt álom másik felét, azért nehéz leírni, mert az egy nyelv nélküli képi világ. Az én belső világom. Ugyanaz az elmondhatatlan élményellentét, mint ami az „ezeregyéjszakában” történt.

Ami történt megtörtént.

  Azok a dolgok megdöbbentők, a segítőmet is földhöz verte. Pont azoktól az emberektől szenvedtem el a legsúlyosabb csapásokat, akik életet adtak nekem. Bántottak, megszégyenítettek, kiröhögtek, eltaszítottak maguktól és szerettek is persze a maguk módján...
  Az álom második felénél – azaz az élet delénél, képek ugranak be: beteg vagyok, köhögök, apám ütlegel a legénységi nadrágszíjával, a földön fekszem, érzem, ahogy a pisi melege elönti a combomat, rugdos, magzatocska vagyok, anyám megjön a munkából az ajtóhoz szaladok, ő röhögve eltaszít magától, én nekiesek a beépített szekrénynek, majd egy következő pillanatban már a szekrénybe bújok a macimmal. Ők pedig...hát ők pedig az ilyen alkalmak után a nagyszobába mennek és állathangok jönnek onnan ki. Nagyon félünk a testvéremmel a kisszobában ilyenkor. Reggel iskolába megyünk. Meg akarunk szökni tőlük, de nem tudunk hova menni.

Ilyen dolgok is vannak sok családban és ebben a blogban is.

Még senkinek se meséltem el ezeket. Ezeket csak így őrzöm magamnak, magamban.

  2015. augusztusa óta nagyon sok minden történt bennem: azonosulás a nehéz helyzetű özvegyasszonnyal és három csillaggyermekével, regresszió, pánikrohamok a gyógyszergyári stressztől és egy majdnem kiemelkedés magamból, bevillanások, álmok, testi – lelki újjászületés, blogírás.

  A nyomatékosító álom egyik cselekménye a szörnyűséges örökre elszakadás témája, ami be is következett 2016. október - novemberében a nagyon nehéz természetű fiatalasszonnyal. Borzasztó volt nekem is, mert addigra már sejtettem a belső beszédeim alapján, hogy a nagylány egész biztosan újratraumatizálódik, ő nem tudja valószínűleg, hogy honnan eredhet fájdalma. Az övé is fájt nekem, nemcsak az enyém! Egész biztosan ugyanaz a sérülésünk.
Azokban a napokban újabb szörnyűséges képek villantak be nekem és bennem maradtak hetekig. Sírtam, reszkettem, féltem, kerítésekbe kapaszkodtam néha.

Önmagam megértése a fájdalmas önismeret tüskés útján.

A szülők tette megbocsátható: „bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”.
Nem tudták, hogy másképp is lehet, nem voltak maguknál.
Másik világban voltak.
Odaát.

kétezertizenöt karácsony per egy

(időtlen élmény játszótér - sorozat több epizódban)

  Egy gyönyörű, szinte szőrtelen testű meztelen férfit látok a Tisza partján, kora nem megállapítható, háttérben a szolnoki vasúti híddal. Kora ősz van, várja az esőt.
  A folyóparton ügyködik. Vizet ülepít a part homokjába vájt gödrökben. A folyó vízállása nagyon alacsony, emberkéz alkotta tárgymaradványok emelkednek ki az iszapból. Vasúti tartálykocsik vizet visznek távoli országokba. A víz nagy kincs lett. Leülepített folyóvizet mereget egy összehajthatós plasztiklavórba.  Mosáshoz készül. Alsóneműt és felsőruházatot dörzsöl háziszappannal, majd kiöblíti. Vizeskannáit pumpájával megtölti. Ruháit zsinóron szárítja.
  Halacskákat próbál fogni - sikertelenül, ezért inkább csapdázik és éticsigát gyűjt - a folyómenti erdőkben, azok legalább nem szökdösnek meg előle. Két hétig tanyázik itt. Útja során fenyveserdőkbe megy és az ott gyűjtött növényeket a tábortűz langy parazsánál megszárítja. Hetente hatszor eszik a magával hozott készletből ill. a vadászzsákmányaival gazdagítja az étrendjét.

  A lángnyelveket hosszan bámulja...tudja, hogy álmodni fog. Elalszik, majd álmodni kezd. Magát álmodja. Látom az álmát: gyönyörű színes képeket, kicsiben és nagyban is ugyanúgy hasonló formákat, óriási csillogó hópelyheket, vakítóan ragyogó fákat, folytonnövő bokrokat, szimmetrikus mértani alakzatokat, egymásba fonódó és folyton mozgó élénk színkavalkádot lát, közben zenét hall. Lüktető és burjánzó fényösvényen jár.
Hetekig csendben van, senkihez sem szól. Álmairól és napközbeni gondolatairól, elrévüléseinek a megfigyeléseiről néha jegyzeteket készít, amit majd egy könyvtárban fognak elhelyezni. Sok tízezer ember ír még ilyen dolgokat a világ nyelvein, azokat is ugyanoda viszik. Tudja, hogy pár nemzedék múlva már tízmilliószámra fognak ilyen dolgokat nappal és éjszaka is megélni az emberek, nekik írja.
  Hosszú útra indult, felszereléséből és megpakolt kézikocsijából jól látszik. Útja során gyalogol vagy nyeregbe ül, ócska traktorokra és a hetente járó vízszállító vasúti szerelvényekre kapaszkodik fel.
  Most, reggel és este is meg tud mosakodni az ülepítő gödreiben ahogy hajlong, látom, hogy izmos mellén hegek nyoma, péniszén nincs fityma és a jobb térde belső oldalán négyzetes anyajegy van … úúú, akkor ő, én vagyok!!! 
Milyen álom ez!? Één izmosan, erősen?! Mitől és mikor változtak meg a hormonjaim?

De miért nem madárként repülök Pestre álmomban - ahogy szoktam - ilyen hosszú útra? Lehet, ütni fog az utolsó óra?
Sírok álmomban, örömömben.
Szeretnék a halálom óráján ilyen elmondhatatlanul békés és csodás képeket látni és érezni, gondolom álmomban.

hazaérkeztünk

ott álltunk a növényüzem sarkán a tűzoltóhomok ládájánál. Irodakulcsokat hoztál a felújítási munkám miatt nekem, pedig már napok óta szabadságon voltál és mégis visszajöttél azon harminckettedik hétfő délelőtt. Fehér nyári ruhát öltöttél, kis fekete cipődbe léptél. Beszéltél, nevettél, kíváncsian néztél, hallgattál, mosolyogtál és bólogattál…

Abban a félórácskában nagyon fontos dolog történt bennem és mint utólag kiderült – ugyancsak benned is! (Aztán két hét múlva távollétbe kerültem.)

Akkor volt a harmadik hosszabb beszélgetés köztünk.

Észrevettem a beszélgetésünk alatt, hogy alig pár perc alatt elcsendesedtek a gondolataim, majd a belső beszédek is elhallgattak. Nem kellett tovább elemezni, védekezni, gondolkozni, figyelni ezt a szituációt. Nem lesz most már esetünkben erre többé szükség. Először a harcos, majd a gondoskodó, aztán legvégül a kisfiú szüntette be a beszédet. Megnyugodtak és bizalommal eltelve szenderegni kezdtek egy tér és távolság nélküli, finoman meleg és súlytalanul otthonos közegben. Elmondhatatlan, szavak nélküli gyönyörűséges világba kerültem.

Így lett nappalból est és így lett a sokból egy.

Felfedeztem a saját közegem és azóta – húú elképesztő jó veled! Miféle egymásra hangolódott óramű ketyeg mindkettőnkben, hogy komplett gondolattartalmak egyszerre jelennek meg bennünk? Éés megfigyeltem azt iiis, ahogy egymáásra nézünk, magunkat látjuk…

(mi lehet vajon az eredeti emlék, hogy egy ilyen tökéletes hely – töredék élményét felismertem magamban?)

távollét (vendégségben a négyéves kori önmagamnál)

kilenckor, kétezertizenhét harmincnegyedik szombatjának estéjén kezdődött. Várható volt már a belső történés, ugyanis a sok hete felgyűlt gondolataimat, aznap hangos önmonológba öntöttem, miközben a gödörből lapátoltam kifelé a szikigyakori földet.
 Ások, egyre ások, lefele és befele a víz felé.
A tükör előtt álltam. Megkezdődött a belső beszéd. Aztán suttogva, majd hangosan:
– Most már János igazi férfi lett. Vonzó lett. A ketogén étrend segített neki, hogy igazi férfi lehessen. A szíve már régen igazi. Ágnes segíteni fog Jánosnak. Ágnesnek elmondja János, hogy ő még sohasem csókolózott senkivel. De most már szeretne. És mostanság az is lehet, hogy nem kell egész életében egyedül őriznie a titkát.
Térdre rogytam és szívszaggatóan sírni kezdtem, hangosan, fájdalmasan.
Egyes szám harmadik személyben beszéltem, pont úgy mint a két-háromévesek! Még egyszer, újra és újra:
– Most már János igazi férfi lett…
 Nagyon fájt, fájtak az évek, az évtizedek minden terhe. A hajdanán elfeledett fejfájás ismét előjött, az az őrületesen éles, az agyam hátsó jobb oldali részénél, közben a koponyám MRI vizsgálata jutott az eszembe.
Nagyon egyedül lettem, de félelmet nem észleltem. A tücskök ciripelését bántóan hangos fémreszelésnek éreztem, az erdő máskor oly barátságos neszezését durva zajnak, a karórám percegését darálásnak hallottam. Felfokozódott a hallásom.
 Nem és nem tudtam magam megnyugtatni, rohamokban jött a sírás. Gondolkoztam, vajon hallucinálok vagy épp elszakadóban vagyok magamtól? De hát, hol is vagyok? Otthon, Szikigyakorban vagyok a Végső utca egyik házikójának a konyhájában. Akkor másállapotban vagyok és mi történik most a fejemben?
A kisfiúm pedig eközben  mondta – mondta, sokszor.
 Kimentem bőgve a tornácra. A padlóra csöpögött az orrom. A tornácon bántóan élesen világított a mennyezeti lámpa. Egyedül voltam egy végtelen – időtlen, örök –  anyagtalan térben teljesen. Majd a tornácra egy kicsi madárka repült a sötét éjből. Körberepülte kétszer a fejemet  és utána pár másodpercre megmarkolta a kis lábaival a bal felsőkaromat kétszer. Utána ezt kezdtem el mondani:
– Jánosra rászállt a kicsi madárka, hogy ne legyen egyedül. Jánosra rászállt a kicsi madárka, hogy ne legyen egyedül.
És újra és újra. Közben mutattam jobb kezemmel magamnak, hogy ideszállt.
 Aztán…
Aztán egyszer csak Szilvia testvéremet láttam meg magamban. Lassan megnyugodtam és gyönyörűséges zenét kezdtem hallani.
 A kismadarak nem repülnek éjszaka. Az órámra pillantottam, este tíz óra volt. Hatvan perces távollét és a gyönyörűséges zene, úú olyat álmaimban is szoktam hallani!
 A fejfájás csak másnap délben szűnt meg.
 .
 Szilvia testvérem a történetet másnap elolvasva – harmadnapra mondta:
,,János, a sérülésedet Ágnes doktor biztos vissza tudnád forrasztani, de  lehet, hogy a sebedet nyitva fogja hagyni. Valószínűleg benned fontos dolog zajlik és az is lehet, hogy egész életedben néha hozzá el kell bizony járnod.
Ne késlekedj, keresd fel, mindjárt megöregszel.”
 .
– Ágnes, segít maga nekem?
 .
(már kisgyermekkoromban kellett volna segítség, amikor sok száz éjszakán keresztül folyt az a bizonyos rémálom, aztán meg a többi elképesztően érdekes és részletes. Száz év magány ? Már sok hónap óta nem voltam szabadságon.)

szivárvánnyal szárnyaló

,,anamnézis
Páciensemnek 1993.-ban a genetikai vizsgálatok igazolták interszex állapotát. A  következő évben, mellkasán kulcslyuk masztektómiát végeztek a debreceni Nagyerdei Klinikán, helyi érzéstelenítéssel, altatás nélkül.  Kezeltem szervezete több, mint 20 éve nem ill. nem a vártaknak megfelelően reagált a különféle terápiákra. Gyógyszerbeállítási kísérleteinkre a hormonrendszere fokozott ösztrogéntermeléssel reagált. A sajátos hormonrendszerének működését és a hangulatzavarainak  összefüggését nem vizsgáltuk. 2013. óta a legkorszerűbb készítményt, az Androgél zselét alkalmaztam, először 50 majd 25 mg-mal, továbbra is eredmény nélkül.
Aztán 2015. őszétől egy sorsszerű véletlen folytán betegem a ketogén étrendre tért át, amitől a panaszai fokozatosan megszűntek és a tesztoszteron szintje 2016. áprilisára – végre egyensúlyba került!
Hangulatzavara, depresszív tünetei megszűntek, izomereje, állóképessége, hidegtűrése, magabiztossága jelentősen megnőtt. Serdülése rendben folytatódik. Csípőjéről, hasáról az ösztrogénraktár eltűnt, a testzsír átrendeződött. Magas ösztrogén – és az alacsony tesztoszteronszintje miatt, fiatalsága időben messzire kitolódott. A megemelkedett vérzsírjai elősegítik a szabad tesztoszteron megfelelő szintjét.
Májfunkció, hormonpanel, vérvétel eredményei rendben vannak.
.
státusz
alkat: feminin. Has puha, betapinható, kóros rezisztencia, izomvédekezés nem tapasztalható. Vesetájék szabadok, vesék nem érzékenyek. Pénis: ép, kóros nem látható, nem tapinható. Herék: mko. kis volumenű, csökkentebb torgorú herék, felszínük sima, nem érzékenyek, npl. gyanú nincs. Mellékherék: szabályos helyzetűek és alakúak, norm. tapintatúak, nem érzékenyek. Scrotum: ép, kóros nem tap. RDV: sima mirigyes, normál nagyságú nem érzékeny prosztata.
UH: vesékben kő, pangás nem látható, parenchyma mindenütt megtartott. A hólyag telt, kontúrja ép. A prosztata homogén, szabályos, kontúrja megtartott. HereUH: mindkét here kicsi, 17×10 mm-s, csökkentebb echoszerkezetű, fokális eltérés nem látható. Mellékherék szabályosak, varicokele nem látható.
.
terápia
Androgél 25 mg a bőrfelületre felkenve. Fél év múlva kontroll.
.
diagnózis
BNO: Q9840 külön megjelölés nélkül. Hypogonadismus.
.
Ezt a dokumentumot adóalap csökkentő kedvezmény igénybevételére adtam ki. Súlyos fogyatékossága végleges.”
.
Újraszültél és egy örökké élő, pompás férfitestet ajándékoztál nekem.
.
.
(életem legeslegfontosabb története; mindent köszönök nektek emberek. mindennap serdülök, örömömben zokogom, de utána már nevetek is.)