végzetes

 kedves blogom, most egy fejezet, egy fejlődési minőség végéhez értem. Ígérem neked, hogy mostantól másról és másik személyes névmásban is írni fogok. Amit megtudtam az előrehaladott önismereti utam során magamról, éppúgy tudok dolgokat másokról – függetlenül attól, hogy az illetőt egy professzionális pszichológus elemezte vagy sem. A cérnaszál – mező úgyis ki fog nyílni – az mindig kinyílik az emberi kapcsolatok során, ha szükséges akkor álmodok tovább és majd kisegít az intuíció szent forrása, amikor kell és akinek a segítségem kell!

 Megpróbálkozom majd érthetően leírni a belső figurák fajtáit, feladatait. A pár perces és a hosszabb, több órás ill. pár napos alakváltók és a belső lények kapcsolatát. A hangulatváltakozást, a részleges és teljes memóriazavart, részben fiktív - részben valódi történetek meseszőttesét, a kontrollálatlan viselkedéseket és a misztikus kísérőjelenségeket is (Akkor nagyon észnél kell lenni!! Végzetes esetben Ágnes doktornőm - aki a hosszú szempilláival kormányozza magát lélekországban – rendelőjére gondolok: a fonott vesszőbútorokra és a finom játékokat rejtő fekete asztalra, mint megtartó erőre). A vezérlő virágzat formájáról, tanítói szerepéről is (erre már metaforákat körülményes lesz farigcsálni).

 Mi felnőttek is épp úgy memóriaszektorokból, töredékekből, lélekdarabkákból összegyúrt kovászként állunk a földön, mint a kisgyerekek, akik elsősorban a szűkebb, másodsorban a tágabb szociális környezet egymásra ható interakcióiból építgetik föl a szituációk pontos belső másolatait (kétszereplős akció-reakció folyamatot).
Mindenkibe egy pompásként induló mindenség van beleszerkesztve, aminek egy részét érdemes megismerni és felfedezni, mert különben átszivárog a mindennapokba és átveszi az irányítást.

 A emberi interakciókban a belső figurák is kölcsönösen részt vesznek, ha másképp nem is, de a háttérből mindig figyelnek. Ők, a doktornőimben már régen a nyugodt álmaikba szenderültek. Kedvezőtlen esetben (hetedízigleni leszármazási vonal mentén) a figurák közt harc, megvetés, szégyen, hibáztatás, agresszió és a szeretet elutasítása miatt a belső lények pont azok az emberek ellen fújják a mantrát, akik az irányított és tudatos szeretetüket érdek nélkül adnák.

 Úgy gondolom, hogy az álombeli teljes széteséseimnek soha nem lesz vége, valószínűleg így gyakorol a lelkem a végre. 
Egészen megilletődöm, hogy a sok évvel ezelőtti álomtörténésekben látottak mostanában valósultak meg, tehát most már egészen biztos, hogy teljes egyidejűségben zajlik az élet és oda-vissza a két világ közt átíródnak a képek? 


Az entrópia a kezeletlen, traumatizált társaimat fokozatosan darabokra szakítja és végül elpusztítja, még a Biblia¹ is írja. 


¹ Lukács 8:17-18, Lukács 8:33



(fúú...eléggé rendben vagyok, szívdöglesztő férfi vagyok, a 24. héten két napon keresztül telepatikus dolgok történtek velem, ja és vakoltam a fürdőszobafalat. 

2020.06.22. hétfő, a fentieket csak kiegészíteném még: ha a belső figurákhoz és lényekhez nincs szabad hozzáférés, akkor azok a háttérben folyamatosan rombolják a személyt, az illető pedig ezáltal a szűk szociális környezetét. A belső figurák saját emlékekkel, érzelmekkel és gondolatokkal bírnak - sőt beszélni is tudnak, őket kell a másvilágon felfedezni, mert különben kontrollálatlanul átveszik az irányítást. Ezekhez a figurákhoz alapesetben nehéz a hozzáférés, a biztonsági rendszereket erővel nem szabad áttörni, mert még rosszabb lesz a személy élete, csak gyengédséggel és türelemmel - folyamatosan visszajelezve, mire megtanulnak bízni.)

a személyiség ereje

pszichodráma közepén vagyunk … már történt pár egészen figyelemreméltó dolog a belső világomban. 

 Az előző ülésen a „húsztonnás” sztorimat játszottam el - már terhelhetőnek éreztem a többieket - ami kétezertizenhat őszén történt. A főszereplő, mint protagonista én vagyok, „süteményes” Eszter doktornőt választom antagonistának, azaz az apámnak - célszerűen őt hatalmazom fel egy indulatos személy megjelenítésére, míg anyámnak az egyik látványosan gesztikuláló – amúgy bizonytalan – csoporttársnőmet. 

 Mielőtt játszani kezdünk, a vezető és helyettese közé ülök, Eszter ráteszi az áldást adó kezét a térdemre, míg én elmondom többek közt az előzményeket is: 

 - Magamat és a környezetemet kívülről látó esemény máskor is előfordult, ez néha elég komoly, mert akkor a személyes névmások összekeverednek legfeljebb egy órahossza erejéig, vagy amikor elfeledett gyerekkori történés ugrik be, akkor nem tudok rendesen beszélni és hibás a ragozásom ill. a rendkívüli - néhány évente ismétlődő álmok miatt sírok, reszketek és hónapokig gondolkodom a látottakon. 
Azt is elmondom, hogy interszexuális állapottal élek, férfiként. Ez utóbbi letaglózza a többieket. A doktornőnek már régebben elárultam ezt a dolgot.

 Ötcsillagos traumák éveken át: heti rendszerességgel ismétlődő rémálom kisgyerekként, megszégyenítések, fenyegetések, lakásból kizárások, sorozatos verések, aztán a meddőség tragédiája, majd egy csomó-csomó kudarc.

A doktornő – tapintatosan - rövidre fogja az interjút. Üti - vágja a témát, észrevettem már a tréning legelején, hogy kiválóan érzékeli a csoporttagok színeváltozásának előszelét. 

 Nyugodtan rá merek hagyatkozni, biztonságosan megmutathatom magamat neki … ha óriási gond lesz, akkor úgyis jönnek a harcra kész állati segítőim vagy ha esetleg a drájvert ismét újrahúzná a soron következő Öreg, akkor vigyázna rám a körkeresztem is … bár ez csak a rendkívűli álmokban történik így, de ez most itt kizárt. Nem hiányzik, hogy a másvilági időtlen időfolyam ebbe a térbe behatoljon és a misztikus jelenségek elkezdődjenek, pláne a totálisan védtelen csoporttársaim között! Legfeljebb majd Eszter doktor visszahoz a mába, a mostba. – Gondolom magamban.

 Berendezem a színpadot, székekkel, párnákkal, pokrócokkal, beállítom a szituációt a szereplőkkel: távolságok, testtartások és utána beleengedem magam a történésbe. Közben tudom, hogy a környék legjobb mélységi felderítőjével dolgozom most együtt. Bátor és erős lélek, szilárdan meg tudná tartani a pozícióját és nem hátrálna meg a másvilág felderítetlen birodalmainak nagyhatalmú lényeitől. Alázatos velem és tiszteletet ad nekem, ez épp ugyanaz az érzés, mint amit „lepkés” Ágnes és „stresszkezelős” Hajnalka doktornők sugároznak felém.

 Nem tudom mennyi idő telt el a drámajáték közben, van egy pont, amikor kiesik a külvilág hangja és képe … nem is tudom, hogy meddig voltam odaát, Eszter erős hangjára térek vissza, az arcát és a hajzuhatagát látom csak, nincs perifériás látásom! Már nagyon közel van a katarzis. Nagyon nagy terheket hordozok és ő át tudja ezeket venni!

 A játékbeli szüleim ezért egymás mellé állnak, a színpadi segítők kispárnákat adnak a kezembe, minden párna ólom lesz, ahogy visszaadom nekik a terheket, amik nem is az enyémek, nem is tartoztak hozzám, csak koloncként akadályoztak évtizedeken át.


Tőmondatok gyűlnek köröttünk, feltornyozva a kezükben és a szőnyegen mellettünk.


Kimondani nehéz párnám: „Háziállatokhoz bújtam szomorúságomban, elhagyatottságomban, gyerekként”. A doktornő becsukja a szemét, lassan fejet hajt és felragyog a gyógyító fény.



(Míg írom a szöveget érzelmi emlékekből és papírfecnikre rögzített – a 2018. év végi – eseményekből, addig Lábas Viktória énekli a Kékmadarat és az Akarsz - e játszanit aztán az Utolsó Mohikán filharmonikusai szólnak, odakint koncerteznek a tücskök és nyílik az akác. Picit sírdogálok.


Május eleje óta hetente egyszer beszélgetek telefonon a doktornőmmel, nem terápia, inkább konzultáció jelleggel, leginkább a másvilág biztonsági rendszereiről és ezek bonyolult kombinációjáról, az egyidejűségi dolgokról, az álmokról, a soklelkű emberekről, a világszervező hatalmas lényekről, az intuícióm képi ill. szöveges formájáról … meg még ilyenebbekről (…), ezektől a témáktól egyesével is simán egy hátast lehetne dobni. 

Még a Covid-19 miatt felállított profi vezetési pontról, a Kenézy-kórház fejlesztéséről is beszélünk. Lehet, hogy jegyzetel is közben, mert néha visszamondatja velem a közléseimet. Utólag javítom, mert ezt rosszul írtam a kezemmel: memorizál és pontosít.)


Kelt: 2020. év, 21. hét