(gyermekkori rémálmom története)
alacsony mennyezetű, ún. látszó gerendás szobában voltam. Felfelé nézve fagerendákat láttam, oldalra pillantva pedig a lécekből épített falat. Feküdtem. Nyugodt és békés voltam. A falhoz szorosan oda volt tolva az asztal. Rajta egy fél kenyér, egy fél üveg víz és egy kés. A sarokban cserépkályha.
Aztán hirtelen, félelmetes erejű hangot hallottam. Recsegett – ropogott minden. Képkockaként rögzült bennem a feldűlő asztal, róla a tárgyak a földre zuhantak. Nagyon féltem, reszkettem. Aztán minden elcsendesedett. A szoba eltűnt és vele együtt én is. A ház is eltűnt, helyén egy óriási gödör tátongott. Azon a területen a házikók mindegyike eltűnt, fehér hamu és por lepett el mindent. Az ott élő többi gyerek is eltűnt. Ott csak gyerekek laktak. A területet csupasz téglafalak vették körbe örök mementóként.
Én ekkor már sikítva ébredtem fel. Álmomat elmondani anyámnak nem tudtam, a halálfélemtől gyakran bepisiltem. Apám nagyon türelmetlen volt éjszakánként velem. Gumilepedőn aludtam hároméves koromtól nyolcéves koromig. A mandulámat ötévesen vették ki. Nagyon későn kezdtem el beszélni, négyéves is elmúltam akkor már.
A álombéli élményekre majdnem harmincévesként tudtam csak először visszaemlékezni és kétezertizenhét januárjában ismét. Az ismételten átélt képek miatt a beszédem töredezett és hibás ragozású lett mintegy két napon keresztül. A gyógyszergyárban furcsán néztek rám emiatt.
Párszáz alkalommal próbálkozott lelkecském helyreigazítani a szétszakadt szőttest.
Vajon sikerült neki?
(amikor nagyon féltem és reszkettem, akkor mindig egy forgó körkeresztet láttam felülről és egyidejűleg nagyon nagy, borzasztó nagy elhagyatottságot éreztem)