fodrásznál

 

január huszonnegyedikén, pénteken kora délután, munka után, indulok a fodrászhoz. Benyitok, köszönök, az üzlet vendégekkel és várakozókkal tele, időpontom sosincs, a főnök úr a tükörből meglát, az ollója csattogása megáll, szélesen elmosolyodik és hellyel kínál.

A vendégétől elfordul, az egyik alkalmazottjához lép, aki épp egy fiatal férfit nyír. Pár mondatot vált vele, majd én leszek a következő, velem mindig soron kívül foglalkoznak. Sejtem az okát, azt gondolja, hogy a belügyminisztériumnak dolgozom és védelmi szakember vagyok.

Igen, erre ráhibázott, csak épp nem a béemnél szoktam időszakosan megjelenni, hanem egy meglehetősen nagyméretű nemzetközi hálózat működését segítem amúgy. Viselkedési mintát, információt, töredékek energiaforrását és az ismétlődő instabilitást keresem, ezek közti kapcsolatot pedig intuitív képek segítségével értem meg.

A szokásos nyári frizurát kérem, géppel, katonásra nyírva. Kis, jellegtelen beszélgetésbe kezdek a fodrásznővel, ő közben lassan, megfontoltan nyírja a hajamat, majd nemsokára két intuitív szó jelenik meg a belső vetítővásznamon: élelmiszerüzlet, huzat.

Rendben – gondolom magamban.

Mindjárt leellenőrzöm a két szó jelentését, úgyhogy a fodrásznőt a családjáról és az előző munkájáról kérdezgetem...

Gyakran van ez így, hogy térbeli belső képet látok, amire alulról - felülről vagy oldalról ránézve ugyanazt látom vagy konkrét – a helyzetre utaló szavakat. Ez utóbbinak az értelmezése lényegesen könnyebb, míg az előbbit folyton gyakorolni kell(ene). A kép nagyon érdekes, mert az jellemzően az előzményeket mutatja, az orrom előtt lévő szituáció pedig a következményt, az előzmény és a következmény összessége pedig további képeket, amelyek valahogy egymás mögött vannak. Ezekből úgy válogatja ki párosával az intuíció szent forrása az összetartozó elemeket, hogy kiegészítsék egymást. Az előzmények, a következmények és a lehetséges jövők, mind egy térben vannak az idő nélküli időtlen térben, így minden változik de a lényeg nem: az elemi képek. Az elemi képek gráfszerűen úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy az előzményt vagy a jövőket alkossák.

Ezek a képek egyszerűek, de nagyon fontosak ám: gyerekrajz-szerűek, szürrealisztikus festményszerűségek, vonalak, centrikus vagy tengelyszimmetrikus geometriai alakzatok, tekeredő növények, furcsa nem létező állatok, természeti objektumok, színes foltok.

Az elemi képek bonyolult rendjét a tizenkét öreg bölcs hálója alkotja. Ők mindenkit behálóznak, nincs menekvés, emberfia legyen a talpán, aki kibogozza a fátyolból magát! Az már jó jel lesz, ha észreveszik a hálót és haragudni kezdenek az emberek, hogy már megint ismétlődnek a helyzetek!

Intuitív képek valószínűleg folyamatosan vannak - ezek nem keletkeznek, de csak akkor veszem észre őket, ha zavar áll be a figyelmembe vagy annyira belemélyedek az introvertált belső világomba, hogy részlegesen megszűnik körülöttem a külvilág. Ez még érdekesebb rendkívűli álomesemények esetén, mert ott pedig én magam az eseménybe olvadok. Ilyen álomesemények után még egy darabig nyitva marad a cérnaszál-mező és sorozatos egyidejűségi történés vagy dezsavü van. A dezsavü szerintem a nem jól megfigyelt képből ered, ezért csak emléktöredékek maradnak meg belőle.

Ha szándékosan visszamegyek pl. az ötnapos álomba, akkor ismét van egy csomó esemény. Ilyet csak hétvégén szabad csinálni, amikor egyedül vagyok itthon a kertemben, autót vezetni, elektromos szerszámmal dolgozni akkor nem szabad, mert biztos, hogy baleset lesz belőle. Ha minden kötél szakad, akkor a megtartó erőm lepkés Ágnes tudósdoktornőm rendelője a fonott fotelekkel és a "finom" játékokat rejtő fekete asztallal. Igen, szokott szakadni, akkor nagyon mély érzelmek bukkannak elő a feneketlen mélységből.




A csütörtök délutáni stresszkezelős hat alkalmas tréningen vagyok a gyömrői úti gyógyszergyárban, hatan vagyunk és az előadó korán reggelecske doktornő. Hármas csoportokat alkotunk, feladatot kapunk: egyikőnk bekötött szemmel fakockákból valamit építsen úgy, hogy a csoport tagjai irányítják szavaikkal. Utána egyéni beszámolónkra kíváncsi az előadó, minden alkalom végén így csinálja. Én is elmondom a magamét, közben észreveszem, hogy a doktornő felfüggeszti a jól bevált belső elemzést. Véget ér az óra, pakolunk. Mondja nekem:

       - János, tudnál maradni egy picit?
   - Persze, én már csütörtök déltől nem szoktam       valójában dolgozni.

Elmennek a többiek, átmegyünk a szomszédos irodájába. Hellyel kínál, leülünk. Kis csönddel kezdődik a magánbeszélgetés. Visszagondolok az elmúlt három alkalomra és az egyik belső képemre, úgyhogy kérdezni fogok, nem tudom, hogyan fogja ez a kérdés érinteni.

    - Hajnalka, te kisgyerekkori sérült vagy?

Sok szívdobbanásnyi csend lesz, néz, nyel, aztán három pillanatra balra néz, nem fókuszál a szeme sehova. Így válaszol:

- János, te nem is tudod mi van benned, használni kell az erődet amit kaptál, mert különben visszaveszik és abba bele szoktak halni. Láttam már hasonlókat, mint te, de ilyet még sosem! Sok ilyen emberre lenne szükségünk. Majd következőleg elmondhatnád nekem, hogy miket is szoktál álmodni...

(Aztán a koreai szakembereket említi, akik prakszisának csak egy részét értette.)




Második alkalom van a pszichodráma tréningen, most mindenki elmondja, hogy miért jött ide, mit szeretne ettől a dologtól várni, mi a szakmája, hány éves, szülei, macskái, szabadidős tevékenysége meg ilyenekről van szó. Sokféle dolgot kérdez süteményes Eszter doktornő és a fiatal kisdoktor. A csoport egymástól is kérdezhet. Én csak annyit válaszolok nekik, hogy segítő szeretnék lenni.
(Az első alkalom az csak egy laza és rövid beszélgetés volt, a harmadik volt emlékeim szerint a kirakósdis, még fényképet is csinálunk róla, ma is megvan. Aztán csoportokba kell rendeződni, ide álljanak a pszichológusok, oda a többiek és a két csoporton belül, további kiscsoportok: ki járt már drámára, ki volt már egyéni terápiában. Huszan vagyunk azt hiszem, ebből hárman fiuk, a többi nő és létszámból csak öten vagyunk nem pszichológusok.)
Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, ugyanis a doktornő stílust vált és kifejezetten érdeklődni kezd, hogy mi vezetett erre engem és miből gondolom azt, hogy én alkalmas lehetek erre a pályára? Kis feszkót érzek magamban – pedig nem kellene - a mondatai miatt, nem is értem, hogy a többiektől ezt miért nem kérdezte meg? Hát azért kell vagy 35-40 év ahhoz, hogy az ember geostacionárius pályára álljon szerintem...huszonhárom éves államvizsgázott pszichológusok? Az nem probléma? Alig kerültek el az anyjuk mellől, már az egyetem alatt gyorsan anyapótlékra tettek szert egy párkapcsolattal, ez sem baj?

Belső kép jön a kamaszkoráról a kérdései közben, de nem kérdezem meg tőle, roppant kínos lenne ez így most, a leckét megtanultam az ideocsoportos Hajnalka doktornőmtől - inkább elhallgatok. Észreveszi magát, nem kérdez többet. Majd fogsz te még nagyokat nézni – gondolom magamban. Aztán a legutolsó alkalmon megosztja velünk, hogy mi játszott közre a pszichológussá válásában...



Lepkés doktornőm nem pszichológusként kezdte, hanem magyar nyelv-és irodalomtanárként, amúgy pedig majdnem negyven éves volt mire megszerezte a pszichológus képesítését aztán további hosszú évek kellettek ahhoz, hogy különféle módszerspecifikus képzéseken igazi tudós-tanár-doktorrá lehessen.
Lepkés tudósdoktornőm mentes a gyerekkori szörnyűségektől, traumáktól, ő érintetlen, egészen más minőség mint mi, sebzettek.



kétezerhúsz február kilenc, vasárnap


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.