más üzemállapot(ok)

a nagyerdei klinika parkolójában a kora délelőtti órákban találkozunk a mérnökbarátommal kétezer tizenkilenc január huszonnegyedikén. Ő másképp introvertált mint én. Megbeszéljük, hogy van pár órányi szabadideje, ezért a kocsijával eljön hozzánk a kis falunkba.
 
Visszafele menetben a Köztemető előtti körforgalomban a kocsi eleje megcsúszik, hiába engedem el a gázpedált, a motorfékre sem reagál az ignisz. Irányíthatatlanul csúszunk tovább egyenesen egy ott álló béemvé irányába – szerencsére egy kisebb hókupac megfogja a kocsit és megállunk. Viszont bennem a stressz nem állt meg!!
Első szerelmem kitűnően érzékeli a rosszullétemet és fél perc múlva megkérdezi, hogy cseréljünk-e volánt? Igen, az nagyon jó lenne - mondom, motorfékkel és visszakapcsolással lassítok, lehúzódom az út szélére. 
Kiszállok, közben kiesik a kabátom zsebéből a nókomment-es fekete sapkám, de egyikőnk sem veszi észre. A barátom mögöttünk állt meg a tojotájával, látott már engem ilyennek. Haladunk tovább és a négyes főúton merőlegesen átvágva átkacsázunk a város szélső földútjain a négyszáz-hetvenegyes útra, majd innen jobbra tartva lekanyarodunk az otthonunk felé. Én már rosszul vagyok, az anyósülés szélét szorítom, a lélekjelenlétem fenntartásáért küzdök. 
Debrecen várostáblát alig hagyjuk el és már kezdődik is bennem a testemből kiszakadás. Már a kocsi tetejére fagyott vízcseppeket számolgatom.

- Jó, azonnal állj meg szerelmem, ez már nem vicces!

A lassítás alatt, -mintegy testemen kívül- a fák koronájának magasságából nézem a szembejövő autókat és az igniszünket is.
Kétezer-tizennyolc októberének utolsó napjaiban (akkor járt le a felmondási időm) is látott már engem így, amikor az Örs vezér téren óriási volt a forgalom és alig tudtam besorolni Gödöllő irányába, a barátnőjéhez menve. Ott meg az autópálya forgalma miatt majdnem kiálltam ,,magasnyomású kompresszorhibára”. Szeretem, amikor napokig teljesen tiszta, és így pontosan érzékeli, hogy mi van benne ill. bennem.
A téli út miatt sofőröm óvatosan lassít, teljesen lehúzódik az útról, de így is két - három percbe telik a megállás. Szerelmem kiszáll a volán mellől és kisegít a kocsiból, zavart vagyok, kapaszkodni kell. Idegesen keresni kezdem a sapkámat, mert hideg van, a hajamat nemrég nyírta le a nőstényállatkám. -Ahogy őt nevezem. Szereti, ha így becézem.
Szorosan átölel, megtart engem, míg kapaszkodom a derekába. Figyelni kezdem a légzésemet, ugyanúgy kezdek lélegezni, mint amikor az uszodában vagyok és a hosszú vízalatti úszásra készülök.

Lenyugszom.

Egyébként már reggel óta a közös, kétezer-tizennyolcas karácsonyi álmunkon gondolkozom, amikor öt napon keresztül álmodtunk egymásról. Annak az ötnapos belső képsorozatnak a leírhatatlansága jelentős szellemi kapacitást von el tőlem, alig tudok figyelni a mai napra. Autót nem is lett volna szabad vezetni! Az öt nap hatóereje és az azt követő katarzis élmény miatt, most is a sírás határán vagyok. Álmomban tudatosan is figyeltem az álmom. Az ott látottakat reggelenként pár mondattal megbeszéltük egymással.
 Felelősséget érzek érte. A szubjektív nézőpontomat meg akarom az együttélésünk alatt őrizni. Én bizony titokban egy speciális munkát végzek, odalent a végső mélységben a szuperfényes testem segítségével. És ami menthető, azon változtassak.

Hamarosan véget kell vetnem a kapcsolatnak, - emiatt is fájdalmasan sírok pár napja titokban, mert a szívem nem akarja elhagyni őt - gondolom magamban, mert a viselkedése kibírhatatlan: érzelmileg távolságtartó - emiatt a lelkem kisgyerek része egyedül érzi magát, nincs velem a közös életünkben. Gondja van az intimitással (így mondja: „nem engedlek egészen közel, mert félek, hogy halálosan megsebzel”), féltékeny, szélsőséges a hangulataiban, önző, mert a lelki terheit egyedül akarja cipelni - de ő nem maradhat a felfoghatatlan méretű egyedüllétével egyedül, a falujának legmagasabb dombjának a tetején, mert a sérülései az ürességbe szippantják. 
Még a párterápiát is felvetettem neki egy hónapja, amit ő fölényesen elutasított. 
-Mit csináljak most ebben a lehetetlen helyzetben?

Visszaülünk a kocsiba és megyünk haza.
 
A hazaúton a belső beszédemet hallgatom: 
„Szombat reggel óta nem legeli (fű) darabokra magát, kapcsolatba került önmagával, az érzéseivel. Talán velem is, bár érzelmi reakciói sokszor túlzóak. Mégis, rajongok érte! Ilyenkor, a közös életünk súrlódásmentes, nyugodt és békés, az élete más életekhez igazán kapcsolódik. Nem a dzsointhegyek tompa magányában tűnik el a fájdalmas múlt , -na meg a jelen káosza. Ilyenkor leomlik az önzése, a durvasága, ingerültsége, mások véleményezése, az a mentális sötétítőfüggöny, amitől az életét és a közvetlen környezetét rendben lévőnek látja. Sajnos továbbra is idealizál engem, csodál. Növényeit, állatait, a kertje kisplasztikáit lelki tulajdonságokkal ruházza fel. Nagyon függ a barátai és a rokonsága véleményétől. Ha kedvezőtlent állítanak róla, akkor hasmenése van a stressztől. Nagyon sok tárgy veszi körül őt és kislányát. Már negyven zsák kacatot, játékot, ruhákat, cipőket vitettünk el a kukásokkal. A rövid távú memóriája és a kapcsolatunk misztikus része ilyenkor rendben van. Szégyenérzete nincs, aprókat sír és a szörnyű múltjáról rövidebb mondatokat – igaz - pár másodperces szünetekkel tud közölni. Ő is bántalmazott ill. elhanyagolt kisgyerek volt, a felnőttkoráról meg nem is beszélve! Ha kicsiket tervez, azokat szépen véghezviszi, dolgait rendben tartja. Imádom ekkor.
A kis leánykája egyáltalán nem vinnyog fájdalmasan. Nincs ilyenkor az a borzalmas lelki egyedüllétére utaló jó fél – háromnegyed órás hiszti!"

 Nagyon fontos kijelentéseket tesz, igaz elpityeregi magát közben (nálam, a szívecskés házunkban is mondogatja):
1, bocsáss meg nekem, hogy nem vártalak meg (mármint párkapcsolatilag nem te vagy nekem az első) 
2, kár, hogy nem te vagy a gyermekem apja (akkor ezt most hogy?)
3, ha mi nem tudtunk volna szerelmeskedni, akkor is csak te kellesz nekem örökre (hát na)
4, nekem egy angyal kell, aki se nem férfi, se nem nő (a tökéletes egység)
5, pedig csak négy kilométerre lakunk egymástól és mindketten tíz éve vettük meg kertjeinket
6, veled szeretnék megöregedni vagy később veled újból szerelmes lenni (kapcsolati zűrzavarok?)
7, így még sosem szeretett senki, „jókisjánosom” (a debreceni vasútállomáson mindig elsírta magát, amikor elindultam vasárnap (P)est(r)e. Anyáinkat sem szerették már jól?)

Tiszta állapotaiban tudja kérni a szoros ölelésemet (egyébként nem, úgy szorítom más állapotaiban magamhoz), a bizalomteli simogatásomat. Ölelkezünk a tornáca mellett állva, majdnem az udvari lámpa alatt, a homlokunk és az orrunk is összeér, így nézzük egymás szemét közvetlen közelről, még a szemüvegemet is leveszem. Nincs csók, nincs beszéd, szavak nélküli világ. Érintés, simogatás, fejmozgatás, a mosoly nyelve ez. Én ilyenkor azt látom, hogy egy riadt, egészen kicsike pelenkás gyermek bújik az ölembe. Egy megértésre és szeretetre, megnyugtatásra vágyódó, gyönyörű szempárt nézek. Ezek legalább fél óráig tartanak, ennyi idő kell hozzá míg megnyugszik a leány. Gyermek lesz ő ilyenkor, az én egyetlen kicsinyem! 
Amikor elkezdődik benne az elviselhetetlen szorongás, akkor járkál, ingerlékeny, feszült, mások dolgait nagyon tudja, kőkemény lesz vagy a közeli erdőségbe akar szaladni. 
Sok terve lesz, szárnyal a gondolata. Közös ház körüli munkáinkat tervezi, de abból se lesz sose semmi. Nem motiválja semmi, csak a lucerna és a házi pálinka megszerzése. 
Ja, meg a szex.
A szavak valóságtartalma és jelentése megkérdőjelezhető, a misztikus dolgokat eltéveszti, valószínűleg így védekezik a tudata a be - betörő múltbeli, rendkívül súlyos képtöredékekből eredő szégyen, vagy magatehetetlenség ellen. Fellengzős a beszédje, visszatérő rémképek gyötrik, dülöngél, majd ... lehet, hogy ő is „ezeregyéjszakás” mint én voltam? 
A teljes szétesései előtt egy szépen kifejlett „apokalipszis-terminátor” rendszer töltődik be, amit a szeme villanása pár másodperccel előre jelez. Ekkor szoktam három métert hátralépni. Annak nagyon nagy ereje van és érzéketlen a fájdalomra. Újból ügyes és ruganyos lesz a mozgása. Ennek a másik rendszernek már azonosítószáma van, nem neve.

Ő időszakosan újból-és újból kisgyerek lesz, aki nem ismeri saját érzéseit, vagy éppenséggel nem akar tudomást venni róla. Eltaszítja, ellöki magától ezeket a hányattatott sorsú – semmibe kapaszkodó érzéseket. Az ürességet veti oda a saját érzéseinek. Szégyenli őket. A tricepsze penge, míg a lelke gyenge.

Amíg egyre több darabkára aprítod magad (úgy, hogy én az egész életemet kínáltam neked), addig én nem akarok veled lenni. Hiába szóltam, türelmesen vártam, hogy leteszed a szereket. Kilenc hónapon keresztül ezt vártam. Szeretlek, de én veled élni így nem tudok. A vatos locos (őrült testvérek¹) múltadat meg tudnád szakítani örökre? Azt ígérted, hogy öregkorodban mindent elmondasz nekem...

Út, igazság, élet.
Így fog majd a gyógyulás hosszú útjára lépni, hogy összekapcsolja majd szaksegítséggel a múlt szörnyű képtöredékeit és a jelen üres érzéseit. Ha fog addig élni. Megtalálja majd vajon a saját életéhez vezető hosszú utat ? Talán, ha nem pusztítja el addig önmagát...

ui: 
nőstényem aznap délután „cérnaszálon” otthonról megnézi a sapkámat. Mondja, hogy megvan, legyek nyugodt felőle. 
Otthon befogjuk Pirost a lovaskocsiba és a közeli erdőségbe léptetünk a nagy hóban. A keményre fagyott erdei dűlőút nyomvályúja miatt majdnem felborulunk, de az ügyes hajtómnak és a lónak köszönhetően a baleset nem történik meg.  A barátomnak indulnia kell vissza a klinikára. Útközben a szerelmem megtalálja a sapkát, pont ott ahol a ,,cérnaszál – kép” mutatta.
Csak az esti órákra húzódok a testembe teljesen vissza.


kétezer-tizenkilenc, január huszonnégy, csütörtök


------------
1 Alvilág...

“más üzemállapot(ok)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Hát-tal nem kezdünk mondatot, de…. Hát odáig jutottam, hogy : “szuperfényes testem”… és én is kiálltam magasnyomású hibára. De azért később folytatom…talán…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.