vércse ícé

előző este már nem tudtam rendelni az interneten helyjegyet a pénteki gyorsra. Csak menetjegyem van. Felszállok a vonatra Kőbánya – Kispest vasútállomáson és az első osztály kocsijának a végében, az aprócska peronon lepakolom a csomagjaimat. Ugyanitt voltam a szerelmes társammal a múlt héten – a csomagjainkon ülve utaztunk. Elégedetlenkedem magamban amiért ismét nincs helyjegy – nincs elegendő vagon, így sok tucat polgár szintén állva utazik tovább. Zenét hallgatok az okostelefonomon.

Ceglédet épp elhagyjuk, amikor az utánam lévő kocsi végében meglátom a jegykezelőt. A hazámra, az erdőmre, az utakra, a belső állataimra gondolok … és már otthon is vagyok. Betoppanok, a szerelmem már vár. Ő mindig vár. Beszélünk a helyjegyem hiányáról, kérem hogy segítsen ugyanazzal a mentális trükkel, amivel az előző héten – a szemem láttára – megbűvölte a jegykezelőt.

Olvassa és írja a gondolati mezőt,  elképedve láttam, hogy mit csinált a múlt héten. Meg se mukkant egyébként. Közben arra gondoltam, hogyan fogjuk ezt a dolgot megismételni még, hogy igazolható legyen.

Nemsokára Szolnok jön. A jegykezelő már nyitja a vagon végében az ajtót, belép, kéri a jegyeket. A szűk peron másik oldalán egy fiatal rendőrtiszt áll, igazolványát felmutatja neki. Majd a kalauz hozzám fordul, a jegyeimet kezeli, majd a „helyszámot nem tartalmazó utánfizetési felár-t” kinyomtatja a válltáskájába épített nyomtatójával. Ezeregyszázhuszonöt forint a pótdíj.

A kalauz továbblép, a telefonom nyomban megcsörren, a Leány van a vonalban.

- Elment már? Kérdezi.
- Igen, csak egy percet késtél.

(2018. október 5. péntek)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.