nem baj ha tömény, csak sok legyen belőle

emlékek,
régi képek,
az elmének,
porlepte padlásának közepén ülök
falak körött,
az ajtó mögött,
ott, a nagy
zajos
rémisztő idegen halott hideg
világ
már amennyire én
tudom:
kintről csak rossz,
jöhet
a barikád mögül, a bútorok mögül,
amik az ajtót takarják,
magasmély hang
zörög
összerezzenek
és
gyorsan idézek:
nagy szárnyadat,
borítsd ránk,
virrasztó
éjji felleg
a tudatlanság
sötétje,
majd
megóv,
mint mindig
fölmegyek,
a régi lépcső nyikorog
támaszkodom
a szú ette,
korlát,
meginog, csikorog
ajtó előtt
megállok,
zörgetek
kínos
csend
felel
benyitok,
szekrényajtónak
koppanok
rajta
rozsdaette
ódon kulcslyuk
zsebemből
kulcsot húzok
elő,
pont illik
a zárba
elfordul
kattan
kitárom
belépek
régi
sötét
helyébe
lép
az új tiszta fény
egyszerre csillan föl
a rettegés és a remény!

(naplóégető olvasómban ez munkál, ha a szíve kertjében engem megtalál)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.