örökre elszakadás

most már nem halogatható tovább. Kétezertizenöt karácsonyán, két egymást követő éjszakán, ismét nyomatékosító álmot láttam. Segítőtársam nagy álomnak hívja ezeket és a konzultáció során kérdezget felőle. Ezeknek a belső képsoroknak most már biztos, hogy sosem lesz vége. Az első ilyen álmomat ezerkilenszázkilencvennyolc augusztus huszonkilencedikén írtam le. Ezek nagyon nehéz dolgok. Nem akartam ezt, tiltakoztam ellene. Ugyan kinél is reklamálhattam volna? Nem tudtam akkoriban senkihez sem fordulni ezekkel a történetekkel. Az utóbbi pár évben keresztény ünnepnapokon álmodtam ilyeneket, amik megrázkódtattak.

Az álom és az akkori események egyértelműen fordulópontot jelentenek az egyetlen életemben. Az álombeli élmények, gondolatok, látottak, olvasottak és az álmomban álmodásomnak észlelése az egész személyemet olyannyira felborította, hogy hetek múlva is fájdalmasan zokogtam tőle. Több olyan epizód is volt, ami a jövőt – azaz a jelent mutatta! A sírások során nem tudtam megállapítani, hogy örömöt vagy szomorúságot érzek! Igyekeztem mindent leírni, decsakatörténetfelét voltam képes  rögzíteni, mert elviselhetetlenül ellentétes érzelempárok egész sora és az ott látottak tartós szállást találtak bennem. Így ezeket az érzelmeket összefogdostam és bezártam egy biztonságos kapszulába a lelkem egyik fiókjába – későbbi feldolgozásra. Akkor aznap nem tudtam ezek miatt segítő szakemberhez szaladni, mert nem voltam vele szerződésben.

Pontosan száznégy héttel ezelőtt árasztottak el azok a részletgazdag belső képek…akkoriban egy nagyon nehéz természetű – bár könnyen és hamar megszerethető emberrel voltam kapcsolatban. Ő nagy hatással volt rám.  Erről és másról sem tudtam azóta igazándiból vele beszélni. (Lehet, nem is szabad. Ha depresszív állapotában lenne, akkor vajon fogékony lehetne?) A szívem egyik kis virágoskertjében őrzöm őt. Szívem más nagyobb kertjeiben a nagyon fontos rózsáim laknak. Tücskök, bogarak, virágok, lepkék is élnek ott.

Úgy gondolom, hogy ez a nagyon fontos történet kétezertizenöt augusztus huszonnegyedik napján a Déryné kisvendéglőben – részéről szomorkásan kezdődött és ugyanannak az évnek a karácsonyán – részemről a nyomatékosító álom és a bonyolult (fogaskerék)áttétel felismerése miatt megállíthatatlan sírásrohammal végződött. Sokat gondolkoztam, töprengtem, merengtem, akkor kezdtem megfigyelni magamat és csak abban a megvilágításban láttam meg az árnyékokat is.

A kisvendéglős napon még meg is örökítette – színes hajtűivel megtűzött hajával és piros pulcsijával – otthonában magát nekem. A fotója a lehető legjobb helyen, a legszebb legelsőmmel van.

Az álom mindent felforgató erejére és hatására jellemző, hogy kétezertizenhét ötvenedik hétvégéjének mindkét napjára szükség volt ahhoz, hogy történet minden momentumára aprólékosan vissza tudjak emlékezni. Most már nyugodtan elidőzöm a jeleneteknél. Azóta is eszemben vannak azok a nagyerejű képek.

Érdekes, ahogy az elmém a bennem lappangó fantáziaképeket, emlékmaradványokat, érzelem-koncentrátumokat és más álmokból származó foszlányokat ilyen sorrendben fűzte össze! Miért nyomakodnak a belső végtelen világomból kifelé ezek a képek vagy éppenséggel a tudat utazik a belső végtelenbe? (Mint a mesében…elindult a legkisebb a nagyvilágba szerencsét próbálni és közben mindenféle próbát kell kiállnia, angyalokkal, ördögökkel, emberekkel, vadállatokkal viaskodnia. A próbák során segítőim is lettek: kutya, medve, ló, madár, kard és köpeny, öreg emberek. Bejártam már a világ számtalan zugát.)  Amit nem tud a tudatos részem összerendezni egy működőképes emlék – és élményfolyammá, az vajon újból a mélyben örvénylik  tovább? Ez az örvénylés egy másik origóból nézve, vajon minek látszik? A belső rendező vajon ugyanaz a részem, aki álomban megfigyel, gondolkozik, kísérletezik, mint amelyik nappal is megfigyeli önmagát és közben utazik másállapotain át? Milyen célból íródik ez program, ami nagyerejű képet mozdít? Lehetséges, hogy ez  egy töredezettség – mentesítés? Azt gondolom, hogy összetartozó elempárokat emel fel az elme – konstruktív játékként – a nem tudatos mélységéből, hogy ezek a megteremtett(?) és élő momentumok egymáshoz rögzülve, végre a felszínre juthassanak? Hogy kerültek belém ezek a megrázkódtató képek? A felemelkedés során a különálló darabkáim végül kerek egésszé lettek, de mitől ágyazódtak ennyire megrázkódtatóan be és talán épp emiatt a hosszútávú memóriába tárolódtak el onnantól fogva? Mi történik olyankor az agylebenyekben? A megfigyelő – elemző rész eddig alig tudott működni, de azóta teljesen megváltozott bennem és megváltoztatott engem. (Ehhez a megállapításhoz is koordináta – transzformáció kellett.)

 

(,,az nem baj, ha egy férfi, egy nőről erotikusat álmodik”, ezt írta nekem, amikor megemlítettem neki, hogy vele álmodtam. Igeen, … hús nélkül semmi  szerelem (darálnak a fogaskerekek), de ez háát…egy elszakadás volt a régi valómtól és felfedezése a bennem növekedő újnak. Nem idősorrendi egypercesek lesznek belőle, azt hiszem.)

vajaskávé

hóvége. Éléskamra, hűtőszekrény a szülő számára néha üres. Csak a kicsinyeknek jut. Gyerekeknek a takarékpénztári utalás gondosan elintézve. Csekkek, számlák rendesen befizetve. Kidőlt fák – az erdészet írásos engedélyének birtokában – az erdőből bringán hazahordva, türelmesen összevágva. Korrektúrázási és alkalmi fordítási munka most nincs. Böjti időszak van. Speciális segítség nincs. Jelen helyzetben még nem lehet. Illy kávé vajjal és a betűlégiók vannak csak az asztalon. Áldozati oltár ez négy lábbal, melyen kicsik és nagyok élik éltüket: rajta esznek, köré gyűlnek vagy éppenséggel a múlt fagyosságába temetkeznek. Baj, közlésvágy, elvonulás és ugyanakkor kitárulkozás, düh és szorongás, féktelen vadság és elemi vonzerő van.

Olvasom, értelmezem, vizsgálom az igéit, névmásait, különös szókapcsolatait. Nem ítélkezem, benntartom, megmosom magamban képeit. Emailezek neki és kérem, hogy holnap tartsa magánál a mobiltelefonját, mert hívni fogom. (Holnap a budai vár tövében, a Hunyadi János utcában lesz dolgom.) Ismét támadásban van egy sajátos forgatókönyv szerint, eléggé megvisel – épp csak túlélem és közben elindul bennem a belső párbeszéd. Támadásaikor a gyermeklelkem fél és reszket tőle, ugyanakkor reménykedik is, hogy majd jobb lesz vele, ugyanakkor örökbefogadnám, ráadásul még dühös és indulatos lennék is vele, ha én magamat elhagynám. Saját környezetemben a testvérem kivételével nincs olyan személy, akinek beszélni lehetne erről. A környezetem, a környezete jeleit nem érti, erőnek erejével ellene dolgozik. Egyedül maradtam és ha megsérülök tőle, mi lesz velem? Hívom telefonon, hangja fenyegető, majd aggódásba, fél perc múlva hálálkodásba, aztán segítségkérésbe csap át. A beszélgetést végül megszakítja:

– János, fázom. 

(Gyakran ezt mondja a beszélgetéseink során, majd előbújnak a titkos arcai és mindig vigyáznom kell a beszédemre, nehogy magára vegye a mondandómat.)

Csillagközi jégviharba került, lélekűrhajójával egyedül!

Egy óra múlva várom a Váci út felőli vágányoknál, oda fog jönni az esztergomi piros a kicsinyeivel. Nincs ott, várom – várom, a telefont nem veszi fel.

Van vele vajon valaki? Meddig tart a másállapota? Melyik rész nyílott ki benne és vajon melyik mögöttes rendszer töltődött be? Lehet, hogy egyidőben többféle emléktár is nyitva van? Mintha ki akarnának törni az emlékek és a megállás nélküli elképesztő viselkedése valamint a hangulatváltozásai, valójában valami helyreállítási kísérlet..?!

Aztán meglátom mindanégyüket a középső csarnokban. A mama combközépig érő ezüstös télikabátban, míg a gyerekek tavaszi dzsekiben vannak. Én csupán egy könnyű bársonyzakót hordok.

Ott vannak előttem. Ez a képkocka végleg beégett. Jönnek a külső képek, melyeket a belső vetítővásznam apró szakadásán keresztül nézek. Elszakadást, gyűlöletet, szégyent, önmegvetést, dühös védekezést és szétcsúszást látok. Szemmel láthatóan a nyolcadikos nagyfiú tartja össze a családot. A kisfiú a legkisebb, nem keresi velem a szemkontaktust, sem a testvéreivel, sem az anyjával. Így aztán a környező járókelőkhöz futkos. A kislány, a középső kisgyerek megnémulva, arcán a düh és a félelem fuldokló tekintetével fürkészi hol a nagyfiú, hol az anyja, hol az én szememet. A nagyfiú pedig karját, hattyú módjára ölelésre tárva, hármójukat erős szárnyaival várja. Úristen. Hogy tud(ott) kicsinyeinek a világára  hangolódni egyáltalán? Szoptatás, gondoskodás, figyelés ezekben az állapotokban így, hogyan? A két kisebb más felnőtteket otthonukban  messiásként várnak! Ezek a képek bújtak elő, akkor, ott, bennem.

A nagyfiúval, aki a felnőtt bástyáját játsza, kezet szorítok. Szorítok neki. Zakóm zsebéből előveszem a szokásos Erzsébet – utalványcsomagot. Átadom a mamának, érzem, közelebb jön a másik valóságból a mába, a mostba. A nagyfiúra néz, a nagyfiú szól: 

– Anya menjünk, most már rendben leszünk. Majd bólint. Az anya sóhajt, közben finom remegés fut át edzett sziluettjén. 

– Kérlek kísérj a négyeshatosig, nagyon egyedül vagyok. Mondja nekem az anya. A villamosmegálló a perontól csak nyolcvan méter – gondolom magamban.

– Szívesen elkísérlek benneteket, ismerős az egyedül létezés érzése. Mondom én.

Megyünk, a két kicsi mellém szalad, a két nagyobb előttem halad. Jön a villamos, kezembe veszem és mindkét kezemmel megmelengetem az anya bal tenyerét, ő lehajtja fejét, közben kontyát bontogatja a Teréz körúti szél…majd felszállnak. Indul a sárga a Moszkva tér felé. Néz a nagylány abból az oly távoli, de mégis oly közeli világából engem – közben letörli arcáról a kis cseppeket –  aztán a szép sportcipőjét és ismét engem…még mindig zavart, zavarban van.

Este írja: ,,nagy dőzs volt ma este.”

Örültem, hogy örül nagyon. A betűi a segítségkérés rejtjelezett – nem tudatos eszköze, ami térképként visszavezeti őt a jelenbe!

Ezt az eseményt és a többi minitragédiát vajon melyik darabkája érzi, ha egyáltalán őrzi?

 Akkor este szántam el magam végleg arra, hogy a mifajtánk különös életét megmutatva, az írásaimat az ún. noormális(?) embereknek egy blog formájában megnyitom.

 (én így tudok messziről segíteni. közel menni nem szabad hozzá, nem bírja még. Miközben a metaforákat a kerti kanászbaltámmal farigcsálom, az Úna mattina érinthetetlen és ugyanakkor mégis kapcsolatképes keserédes zenéje szól. A saját szerelmi kudarcaimon tűnődök és a szüleim erőszakossága jut eszembe. Sírok. 2016. tavasza)

hazaérkeztünk

ott álltunk a növényüzem sarkán a tűzoltóhomok ládájánál. Irodakulcsokat hoztál a felújítási munkám miatt nekem, pedig már napok óta szabadságon voltál és mégis visszajöttél azon harminckettedik hétfő délelőtt. Fehér nyári ruhát öltöttél, kis fekete cipődbe léptél. Beszéltél, nevettél, kíváncsian néztél, hallgattál, mosolyogtál és bólogattál…

Abban a félórácskában nagyon fontos dolog történt bennem és mint utólag kiderült – ugyancsak benned is! (Aztán két hét múlva távollétbe kerültem.)

Akkor volt a harmadik hosszabb beszélgetés köztünk.

Észrevettem a beszélgetésünk alatt, hogy alig pár perc alatt elcsendesedtek a gondolataim, majd a belső beszédek is elhallgattak. Nem kellett tovább elemezni, védekezni, gondolkozni, figyelni ezt a szituációt. Nem lesz most már esetünkben erre többé szükség. Először a harcos, majd a gondoskodó, aztán legvégül a kisfiú szüntette be a beszédet. Megnyugodtak és bizalommal eltelve szenderegni kezdtek egy tér és távolság nélküli, finoman meleg és súlytalanul otthonos közegben. Elmondhatatlan, szavak nélküli gyönyörűséges világba kerültem.

Így lett nappalból est és így lett a sokból egy.

Felfedeztem a saját közegem és azóta – húú elképesztő jó veled! Miféle egymásra hangolódott óramű ketyeg mindkettőnkben, hogy komplett gondolattartalmak egyszerre jelennek meg bennünk? Éés megfigyeltem azt iiis, ahogy egymáásra nézünk, magunkat látjuk…

(mi lehet vajon az eredeti emlék, hogy egy ilyen tökéletes hely – töredék élményét felismertem magamban?)

szivárvánnyal szárnyaló

,,anamnézis
Páciensemnek 1993.-ban a genetikai vizsgálatok igazolták interszex állapotát. A  következő évben, mellkasán kulcslyuk masztektómiát végeztek a debreceni Nagyerdei Klinikán, helyi érzéstelenítéssel, altatás nélkül.  Kezeltem szervezete több, mint 20 éve nem ill. nem a vártaknak megfelelően reagált a különféle terápiákra. Gyógyszerbeállítási kísérleteinkre a hormonrendszere fokozott ösztrogéntermeléssel reagált. A sajátos hormonrendszerének működését és a hangulatzavarainak  összefüggését nem vizsgáltuk. 2013. óta a legkorszerűbb készítményt, az Androgél zselét alkalmaztam, először 50 majd 25 mg-mal, továbbra is eredmény nélkül.
Aztán 2015. őszétől egy sorsszerű véletlen folytán betegem a ketogén étrendre tért át, amitől a panaszai fokozatosan megszűntek és a tesztoszteron szintje 2016. áprilisára – végre egyensúlyba került!
Hangulatzavara, depresszív tünetei megszűntek, izomereje, állóképessége, hidegtűrése, magabiztossága jelentősen megnőtt. Serdülése rendben folytatódik. Csípőjéről, hasáról az ösztrogénraktár eltűnt, a testzsír átrendeződött. Magas ösztrogén – és az alacsony tesztoszteronszintje miatt, fiatalsága időben messzire kitolódott. A megemelkedett vérzsírjai elősegítik a szabad tesztoszteron megfelelő szintjét.
Májfunkció, hormonpanel, vérvétel eredményei rendben vannak.
.
státusz
alkat: feminin. Has puha, betapinható, kóros rezisztencia, izomvédekezés nem tapasztalható. Vesetájék szabadok, vesék nem érzékenyek. Pénis: ép, kóros nem látható, nem tapinható. Herék: mko. kis volumenű, csökkentebb torgorú herék, felszínük sima, nem érzékenyek, npl. gyanú nincs. Mellékherék: szabályos helyzetűek és alakúak, norm. tapintatúak, nem érzékenyek. Scrotum: ép, kóros nem tap. RDV: sima mirigyes, normál nagyságú nem érzékeny prosztata.
UH: vesékben kő, pangás nem látható, parenchyma mindenütt megtartott. A hólyag telt, kontúrja ép. A prosztata homogén, szabályos, kontúrja megtartott. HereUH: mindkét here kicsi, 17×10 mm-s, csökkentebb echoszerkezetű, fokális eltérés nem látható. Mellékherék szabályosak, varicokele nem látható.
.
terápia
Androgél 25 mg a bőrfelületre felkenve. Fél év múlva kontroll.
.
diagnózis
BNO: Q9840 külön megjelölés nélkül. Hypogonadismus.
.
Ezt a dokumentumot adóalap csökkentő kedvezmény igénybevételére adtam ki. Súlyos fogyatékossága végleges.”
.
Újraszültél és egy örökké élő, pompás férfitestet ajándékoztál nekem.
.
.
(életem legeslegfontosabb története; mindent köszönök nektek emberek. mindennap serdülök, örömömben zokogom, de utána már nevetek is.)

sosem lesz vége

a nagylánnyal álmodtam immár másodjára, 2017. február 22. szerdára virradó reggelén: mentem hozzá fel a hegyre, mert hívott és éreztem, hogy megint rám gondol a vegyes érzelmeivel. Fél is, szeret is, gyűlöl is.      Még világosban értem a nagyon korai tavaszban pompázó házához. Világos ripstop nadrágban és boonie kalapomban, fekete trikómban voltam. Szemüveg nélkül persze, mert álmomban a szívemmel nagyon jól látok.
  Bementem a  kertjébe és elbújtam. Közben arra a kislányra gondoltam, akivel gyerekkorom óta álmodom aki utánam jön a másvilágból, kinyit engem és meggyógyítja testem, hogy tovább élhessek evilágon. És ő háborúban lesz magával. A védekezés és a támadás kéz a kézben jár? Pedig ismerjük egymást, felismertük egymást. Mi a pokol tornácáról jöttünk. Sokan jöttünk onnan, nagyon sokan és ezután még többen leszünk. Majdnem teljes élethosszáig fog tartani ez az áldatlan állapota.
.
  A nagylányt nézve a kislányt vettem észre. Ismét megpillantottam a múltja darabkáját, egy időtöredéket, egy jelenetet. Fiúk álltak körülötte, akik erővel bedobták a vízbe. És ő prüszkölt és sírt keservesen, ismét elárulták a fiútestvérei őt. Nem volt jó úszó, amúgy sem. Nagyon szomorú volt. Elbujdokolt magányában. Mindig egyedül, egyesegyedül!
.
  Figyeltem a mamát a rejtekemből, az ablakokon jól beláttam a nagyszobába. A kicsik tele hassal, megmosakodva aludni vonultak. Az anyjuk kis rendet rakott a konyhában, tett még egy rakatot a kályhába, majd ránézett könyvespolcára. Elrévedt a tekintete. Gyönyörű belső világába mélyedt. Nagy csendjéből a kicsik közvetlen – az elalvás előtti halk sóhaja hozta, jó negyedórával később vissza a szobába.
  Mondanivalóját lendületes folyóírásba diktálta naplójának. Megállt a toll néha, a test felállt és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Kinézett, visszanézett rájuk. Ránézett polcára, belenézett önmagába. Az ajtót vajon bezárta, lezáratlan múltjában? Önnön magára árva gyermekként gondolt. Nem tud másként, másképp nézni.
  Felhajtotta laptopját és az elmúlt hetek olvasmányélményei jutottak eszébe. Gépelni kezdett. Írt, súlyos sorokat, precízen szerkesztett összetett mondatokat vetett a képernyőre. Kijavította, átírta. Elgondolkodott  nagyon. Teltek az éjjeli órák, virrasztott sokáig megint. Nem örültem neki.
 – Menj már aludni te, te nagyon drága! Gondoltam magamban.
Mintha tényleg meghallotta volna…
Megvártam a hajnalt és korán reggel legyalogoltam, arról a biztonságos helyről.
.
 Testembe reggel huppanással megérkezve, ott magamra ébredve, ez a mondat jutott eszembe, így hát neki ajándékozom, vigyázzon rá nagyon:
 – A gondolatérzelmek hullámverése elcsendesül majd a bizalom ősi óceánjában.
.
.
(a lelkem picikéje meddig fog még hozzájuk járni? Az első álom 2015. karácsonyán történt, nem tudtam akkor ezekkel a mindent elborító érzésekkel segítőhöz szaladni! Teljes halál – és újjászületés, örökre elszakadás (!) álomélményével egyedül maradtam. Hetek múlva is sírtam tőle. Befogadtam, magamban tartottam, majd átformáltam és végül neki ajándékoztam ezeket a képeket. Az írás beteljesedett.)