kétezertizenöt karácsony per egy

(időtlen élmény játszótér - sorozat több epizódban)

  Egy gyönyörű, szinte szőrtelen testű meztelen férfit látok a Tisza partján, kora nem megállapítható, háttérben a szolnoki vasúti híddal. Kora ősz van, várja az esőt.
  A folyóparton ügyködik. Vizet ülepít a part homokjába vájt gödrökben. A folyó vízállása nagyon alacsony, emberkéz alkotta tárgymaradványok emelkednek ki az iszapból. Vasúti tartálykocsik vizet visznek távoli országokba. A víz nagy kincs lett. Leülepített folyóvizet mereget egy összehajthatós plasztiklavórba.  Mosáshoz készül. Alsóneműt és felsőruházatot dörzsöl háziszappannal, majd kiöblíti. Vizeskannáit pumpájával megtölti. Ruháit zsinóron szárítja.
  Halacskákat próbál fogni - sikertelenül, ezért inkább csapdázik és éticsigát gyűjt - a folyómenti erdőkben, azok legalább nem szökdösnek meg előle. Két hétig tanyázik itt. Útja során fenyveserdőkbe megy és az ott gyűjtött növényeket a tábortűz langy parazsánál megszárítja. Hetente hatszor eszik a magával hozott készletből ill. a vadászzsákmányaival gazdagítja az étrendjét.

  A lángnyelveket hosszan bámulja...tudja, hogy álmodni fog. Elalszik, majd álmodni kezd. Magát álmodja. Látom az álmát: gyönyörű színes képeket, kicsiben és nagyban is ugyanúgy hasonló formákat, óriási csillogó hópelyheket, vakítóan ragyogó fákat, folytonnövő bokrokat, szimmetrikus mértani alakzatokat, egymásba fonódó és folyton mozgó élénk színkavalkádot lát, közben zenét hall. Lüktető és burjánzó fényösvényen jár.
Hetekig csendben van, senkihez sem szól. Álmairól és napközbeni gondolatairól, elrévüléseinek a megfigyeléseiről néha jegyzeteket készít, amit majd egy könyvtárban fognak elhelyezni. Sok tízezer ember ír még ilyen dolgokat a világ nyelvein, azokat is ugyanoda viszik. Tudja, hogy pár nemzedék múlva már tízmilliószámra fognak ilyen dolgokat nappal és éjszaka is megélni az emberek, nekik írja.
  Hosszú útra indult, felszereléséből és megpakolt kézikocsijából jól látszik. Útja során gyalogol vagy nyeregbe ül, ócska traktorokra és a hetente járó vízszállító vasúti szerelvényekre kapaszkodik fel.
  Most, reggel és este is meg tud mosakodni az ülepítő gödreiben ahogy hajlong, látom, hogy izmos mellén hegek nyoma, péniszén nincs fityma és a jobb térde belső oldalán négyzetes anyajegy van … úúú, akkor ő, én vagyok!!! 
Milyen álom ez!? Één izmosan, erősen?! Mitől és mikor változtak meg a hormonjaim?

De miért nem madárként repülök Pestre álmomban - ahogy szoktam - ilyen hosszú útra? Lehet, ütni fog az utolsó óra?
Sírok álmomban, örömömben.
Szeretnék a halálom óráján ilyen elmondhatatlanul békés és csodás képeket látni és érezni, gondolom álmomban.

húsztonnás

  a konyhámban vagyunk, anyám válla előreesik, szemére fátyol kerül, halkan sír. Már nincs is ott. Apám őrjöng (a homoszexualitás szörnyű vádjával gyanúsít), öklével engem - egy másik férfit fenyeget, közben az asztalomat rugdossa és a tárgyak a földre zuhannak. A gyermekkori rémálom sorozatom villan be...ott is így zuhantak a tárgyak a földre. Figyelem magam eközben: a kisfiúm kezeit a a gondoskodóm felé nyújtja, a harcos fülébe pedig a gondoskodóm súg nyugtató szavakat.  Halálosan nyugodt hidegvér áramlik belém. A támadó még jobban indulatba jön – látván, hogy nem reagálok, figyelmen kívül hagyom.  Öklömet kiengedem, mellizmaim elernyesztem, karom a törzsem mellett – bár kissé kifele fordítom, hogy a tricepszem jól látszódjék. Egy szál boxeralsóban vagyok mezítláb, kontaktlencsében. Pár perc telhetett így el, mire befejezi az őrjöngést a 69 éves nyugdíjas.   Valószínűleg nincs tisztában a helyzete súlyosságával, ő sincs itt. Gyermekkoromban sem volt. A nagyapáimmal is ugyanezt csináltatták a Dnyeszter - hídfőinél...és így lett az ő fiából (házas)ember. Kimegy a kerti házamból, anyám is visszatér a másik világból, urát lehajtott fejjel kíséri. Beülnek a kocsiba.
  Szemmel tartom őket. Apám beindítja az autót, ekkor odalépek, mondom nyugodtan neki:

- Ha még egyszer előfordul ez, akkor darabokban fogsz a temetőbe kimenni. Soha többé ne merészelj terrorizálni.
Anyám görcsösen megszorítja a ülés szivacsát.

Két hétig feléjük se nézek. Két hét elteltével – anyám kérésére meglátogatom őket. A hangulat fagyos, apám a szőnyeget nézi, nem kezelek vele.

Pár nap múlva megtudom, hogy a hazafelé tartó úton másokat veszélyeztetve közlekedett, anyám nagyon félt az autóban. Kiült a tornácra és végrendeletet kezdett írni egy pohár fagyálló folyadék társaságában. Aztán pálinkával leitta magát a padlóig. A fagyállós esemény után két nappal a testvérem elment hozzájuk. Hűvös, érzelemmentes beszéddel tájékoztatta az apját:

- Már réges rég meg kellett volna tenned.
Aztán a jogi tényállást elmondta anyánknak is.
Ő sem ment egy darabig a szülői házba.

Később megbeszéljük a történteket. Mondja, hogy örül, mert az erős kezemmel nem vetettem véget annak a dúúrva jelenetnek. Ők ilyenek, így mennek el, nem dolgunk velük foglalkozni. „János nagyon jó, hogy uralni tudod magad, nem szabad, hogy a vadállat kijöjjön belőled, ami tárgyként kezelné az embereket. Ez a részed nemcsak jelen – normál körülmények közé való, hanem vészhelyzeti terhelésre is. A bíróság nagyon súlyos büntetést szabna ki rád.”

Tessék mondani, az erőszaknak soha nem lesz vége? Miikor lesz bennem béke, ami az élet éke?

Röhögök a kerti zuhany alatt már márciusban és még októberben is, ahogy a fekete hordóból a félénk vízcseppek elterülnek a szappanhabos szuper korpuszon. Vigyorgok, amikor a szomszédom februárban meglát az udvaron papucsban és trikóban, ahogy a karvastagságú gallyfára lesújtok. Nevetek a teremben ezer kilókat mozgatván és mégis sírok a pszichológusomnál.


Igen, ez ő, a karitatív polgári szakszolgálatosom.


(2016. ősz)

örökre elszakadás

most már nem halogatható tovább. Kétezertizenöt karácsonyán, két egymást követő éjszakán, ismét nyomatékosító álmot láttam. Segítőtársam nagy álomnak hívja ezeket és a konzultáció során kérdezget felőle. Ezeknek a belső képsoroknak most már biztos, hogy sosem lesz vége. Az első ilyen álmomat ezerkilenszázkilencvennyolc augusztus huszonkilencedikén írtam le. Ezek nagyon nehéz dolgok. Nem akartam ezt, tiltakoztam ellene. Ugyan kinél is reklamálhattam volna? Nem tudtam akkoriban senkihez sem fordulni ezekkel a történetekkel. Az utóbbi pár évben keresztény ünnepnapokon álmodtam ilyeneket, amik megrázkódtattak.

Az álom és az akkori események egyértelműen fordulópontot jelentenek az egyetlen életemben. Az álombeli élmények, gondolatok, látottak, olvasottak és az álmomban álmodásomnak észlelése az egész személyemet olyannyira felborította, hogy hetek múlva is fájdalmasan zokogtam tőle. Több olyan epizód is volt, ami a jövőt – azaz a jelent mutatta! A sírások során nem tudtam megállapítani, hogy örömöt vagy szomorúságot érzek! Igyekeztem mindent leírni, decsakatörténetfelét voltam képes  rögzíteni, mert elviselhetetlenül ellentétes érzelempárok egész sora és az ott látottak tartós szállást találtak bennem. Így ezeket az érzelmeket összefogdostam és bezártam egy biztonságos kapszulába a lelkem egyik fiókjába – későbbi feldolgozásra. Akkor aznap nem tudtam ezek miatt segítő szakemberhez szaladni, mert nem voltam vele szerződésben.

Pontosan száznégy héttel ezelőtt árasztottak el azok a részletgazdag belső képek…akkoriban egy nagyon nehéz természetű – bár könnyen és hamar megszerethető emberrel voltam kapcsolatban. Ő nagy hatással volt rám.  Erről és másról sem tudtam azóta igazándiból vele beszélni. (Lehet, nem is szabad. Ha depresszív állapotában lenne, akkor vajon fogékony lehetne?) A szívem egyik kis virágoskertjében őrzöm őt. Szívem más nagyobb kertjeiben a nagyon fontos rózsáim laknak. Tücskök, bogarak, virágok, lepkék is élnek ott.

Úgy gondolom, hogy ez a nagyon fontos történet kétezertizenöt augusztus huszonnegyedik napján a Déryné kisvendéglőben – részéről szomorkásan kezdődött és ugyanannak az évnek a karácsonyán – részemről a nyomatékosító álom és a bonyolult (fogaskerék)áttétel felismerése miatt megállíthatatlan sírásrohammal végződött. Sokat gondolkoztam, töprengtem, merengtem, akkor kezdtem megfigyelni magamat és csak abban a megvilágításban láttam meg az árnyékokat is.

A kisvendéglős napon még meg is örökítette – színes hajtűivel megtűzött hajával és piros pulcsijával – otthonában magát nekem. A fotója a lehető legjobb helyen, a legszebb legelsőmmel van.

Az álom mindent felforgató erejére és hatására jellemző, hogy kétezertizenhét ötvenedik hétvégéjének mindkét napjára szükség volt ahhoz, hogy történet minden momentumára aprólékosan vissza tudjak emlékezni. Most már nyugodtan elidőzöm a jeleneteknél. Azóta is eszemben vannak azok a nagyerejű képek.

Érdekes, ahogy az elmém a bennem lappangó fantáziaképeket, emlékmaradványokat, érzelem-koncentrátumokat és más álmokból származó foszlányokat ilyen sorrendben fűzte össze! Miért nyomakodnak a belső végtelen világomból kifelé ezek a képek vagy éppenséggel a tudat utazik a belső végtelenbe? (Mint a mesében…elindult a legkisebb a nagyvilágba szerencsét próbálni és közben mindenféle próbát kell kiállnia, angyalokkal, ördögökkel, emberekkel, vadállatokkal viaskodnia. A próbák során segítőim is lettek: kutya, medve, ló, madár, kard és köpeny, öreg emberek. Bejártam már a világ számtalan zugát.)  Amit nem tud a tudatos részem összerendezni egy működőképes emlék – és élményfolyammá, az vajon újból a mélyben örvénylik  tovább? Ez az örvénylés egy másik origóból nézve, vajon minek látszik? A belső rendező vajon ugyanaz a részem, aki álomban megfigyel, gondolkozik, kísérletezik, mint amelyik nappal is megfigyeli önmagát és közben utazik másállapotain át? Milyen célból íródik ez program, ami nagyerejű képet mozdít? Lehetséges, hogy ez  egy töredezettség – mentesítés? Azt gondolom, hogy összetartozó elempárokat emel fel az elme – konstruktív játékként – a nem tudatos mélységéből, hogy ezek a megteremtett(?) és élő momentumok egymáshoz rögzülve, végre a felszínre juthassanak? Hogy kerültek belém ezek a megrázkódtató képek? A felemelkedés során a különálló darabkáim végül kerek egésszé lettek, de mitől ágyazódtak ennyire megrázkódtatóan be és talán épp emiatt a hosszútávú memóriába tárolódtak el onnantól fogva? Mi történik olyankor az agylebenyekben? A megfigyelő – elemző rész eddig alig tudott működni, de azóta teljesen megváltozott bennem és megváltoztatott engem. (Ehhez a megállapításhoz is koordináta – transzformáció kellett.)

 

(,,az nem baj, ha egy férfi, egy nőről erotikusat álmodik”, ezt írta nekem, amikor megemlítettem neki, hogy vele álmodtam. Igeen, … hús nélkül semmi  szerelem (darálnak a fogaskerekek), de ez háát…egy elszakadás volt a régi valómtól és felfedezése a bennem növekedő újnak. Nem idősorrendi egypercesek lesznek belőle, azt hiszem.)

vajaskávé

hóvége. Éléskamra, hűtőszekrény a szülő számára néha üres. Csak a kicsinyeknek jut. Gyerekeknek a takarékpénztári utalás gondosan elintézve. Csekkek, számlák rendesen befizetve. Kidőlt fák – az erdészet írásos engedélyének birtokában – az erdőből bringán hazahordva, türelmesen összevágva. Korrektúrázási és alkalmi fordítási munka most nincs. Böjti időszak van. Speciális segítség nincs. Jelen helyzetben még nem lehet. Illy kávé vajjal és a betűlégiók vannak csak az asztalon. Áldozati oltár ez négy lábbal, melyen kicsik és nagyok élik éltüket: rajta esznek, köré gyűlnek vagy éppenséggel a múlt fagyosságába temetkeznek. Baj, közlésvágy, elvonulás és ugyanakkor kitárulkozás, düh és szorongás, féktelen vadság és elemi vonzerő van.

Olvasom, értelmezem, vizsgálom az igéit, névmásait, különös szókapcsolatait. Nem ítélkezem, benntartom, megmosom magamban képeit. Emailezek neki és kérem, hogy holnap tartsa magánál a mobiltelefonját, mert hívni fogom. (Holnap a budai vár tövében, a Hunyadi János utcában lesz dolgom.) Ismét támadásban van egy sajátos forgatókönyv szerint, eléggé megvisel – épp csak túlélem és közben elindul bennem a belső párbeszéd. Támadásaikor a gyermeklelkem fél és reszket tőle, ugyanakkor reménykedik is, hogy majd jobb lesz vele, ugyanakkor örökbefogadnám, ráadásul még dühös és indulatos lennék is vele, ha én magamat elhagynám. Saját környezetemben a testvérem kivételével nincs olyan személy, akinek beszélni lehetne erről. A környezetem, a környezete jeleit nem érti, erőnek erejével ellene dolgozik. Egyedül maradtam és ha megsérülök tőle, mi lesz velem? Hívom telefonon, hangja fenyegető, majd aggódásba, fél perc múlva hálálkodásba, aztán segítségkérésbe csap át. A beszélgetést végül megszakítja:

– János, fázom. 

(Gyakran ezt mondja a beszélgetéseink során, majd előbújnak a titkos arcai és mindig vigyáznom kell a beszédemre, nehogy magára vegye a mondandómat.)

Csillagközi jégviharba került, lélekűrhajójával egyedül!

Egy óra múlva várom a Váci út felőli vágányoknál, oda fog jönni az esztergomi piros a kicsinyeivel. Nincs ott, várom – várom, a telefont nem veszi fel.

Van vele vajon valaki? Meddig tart a másállapota? Melyik rész nyílott ki benne és vajon melyik mögöttes rendszer töltődött be? Lehet, hogy egyidőben többféle emléktár is nyitva van? Mintha ki akarnának törni az emlékek és a megállás nélküli elképesztő viselkedése valamint a hangulatváltozásai, valójában valami helyreállítási kísérlet..?!

Aztán meglátom mindanégyüket a középső csarnokban. A mama combközépig érő ezüstös télikabátban, míg a gyerekek tavaszi dzsekiben vannak. Én csupán egy könnyű bársonyzakót hordok.

Ott vannak előttem. Ez a képkocka végleg beégett. Jönnek a külső képek, melyeket a belső vetítővásznam apró szakadásán keresztül nézek. Elszakadást, gyűlöletet, szégyent, önmegvetést, dühös védekezést és szétcsúszást látok. Szemmel láthatóan a nyolcadikos nagyfiú tartja össze a családot. A kisfiú a legkisebb, nem keresi velem a szemkontaktust, sem a testvéreivel, sem az anyjával. Így aztán a környező járókelőkhöz futkos. A kislány, a középső kisgyerek megnémulva, arcán a düh és a félelem fuldokló tekintetével fürkészi hol a nagyfiú, hol az anyja, hol az én szememet. A nagyfiú pedig karját, hattyú módjára ölelésre tárva, hármójukat erős szárnyaival várja. Úristen. Hogy tud(ott) kicsinyeinek a világára  hangolódni egyáltalán? Szoptatás, gondoskodás, figyelés ezekben az állapotokban így, hogyan? A két kisebb más felnőtteket otthonukban  messiásként várnak! Ezek a képek bújtak elő, akkor, ott, bennem.

A nagyfiúval, aki a felnőtt bástyáját játsza, kezet szorítok. Szorítok neki. Zakóm zsebéből előveszem a szokásos Erzsébet – utalványcsomagot. Átadom a mamának, érzem, közelebb jön a másik valóságból a mába, a mostba. A nagyfiúra néz, a nagyfiú szól: 

– Anya menjünk, most már rendben leszünk. Majd bólint. Az anya sóhajt, közben finom remegés fut át edzett sziluettjén. 

– Kérlek kísérj a négyeshatosig, nagyon egyedül vagyok. Mondja nekem az anya. A villamosmegálló a perontól csak nyolcvan méter – gondolom magamban.

– Szívesen elkísérlek benneteket, ismerős az egyedül létezés érzése. Mondom én.

Megyünk, a két kicsi mellém szalad, a két nagyobb előttem halad. Jön a villamos, kezembe veszem és mindkét kezemmel megmelengetem az anya bal tenyerét, ő lehajtja fejét, közben kontyát bontogatja a Teréz körúti szél…majd felszállnak. Indul a sárga a Moszkva tér felé. Néz a nagylány abból az oly távoli, de mégis oly közeli világából engem – közben letörli arcáról a kis cseppeket –  aztán a szép sportcipőjét és ismét engem…még mindig zavart, zavarban van.

Este írja: ,,nagy dőzs volt ma este.”

Örültem, hogy örül nagyon. A betűi a segítségkérés rejtjelezett – nem tudatos eszköze, ami térképként visszavezeti őt a jelenbe!

Ezt az eseményt és a többi minitragédiát vajon melyik darabkája érzi, ha egyáltalán őrzi?

 Akkor este szántam el magam végleg arra, hogy a mifajtánk különös életét megmutatva, az írásaimat az ún. noormális(?) embereknek egy blog formájában megnyitom.

 (én így tudok messziről segíteni. közel menni nem szabad hozzá, nem bírja még. Miközben a metaforákat a kerti kanászbaltámmal farigcsálom, az Úna mattina érinthetetlen és ugyanakkor mégis kapcsolatképes keserédes zenéje szól. A saját szerelmi kudarcaimon tűnődök és a szüleim erőszakossága jut eszembe. Sírok. 2016. tavasza)

hazaérkeztünk

ott álltunk a növényüzem sarkán a tűzoltóhomok ládájánál. Irodakulcsokat hoztál a felújítási munkám miatt nekem, pedig már napok óta szabadságon voltál és mégis visszajöttél azon harminckettedik hétfő délelőtt. Fehér nyári ruhát öltöttél, kis fekete cipődbe léptél. Beszéltél, nevettél, kíváncsian néztél, hallgattál, mosolyogtál és bólogattál…

Abban a félórácskában nagyon fontos dolog történt bennem és mint utólag kiderült – ugyancsak benned is! (Aztán két hét múlva távollétbe kerültem.)

Akkor volt a harmadik hosszabb beszélgetés köztünk.

Észrevettem a beszélgetésünk alatt, hogy alig pár perc alatt elcsendesedtek a gondolataim, majd a belső beszédek is elhallgattak. Nem kellett tovább elemezni, védekezni, gondolkozni, figyelni ezt a szituációt. Nem lesz most már esetünkben erre többé szükség. Először a harcos, majd a gondoskodó, aztán legvégül a kisfiú szüntette be a beszédet. Megnyugodtak és bizalommal eltelve szenderegni kezdtek egy tér és távolság nélküli, finoman meleg és súlytalanul otthonos közegben. Elmondhatatlan, szavak nélküli gyönyörűséges világba kerültem.

Így lett nappalból est és így lett a sokból egy.

Felfedeztem a saját közegem és azóta – húú elképesztő jó veled! Miféle egymásra hangolódott óramű ketyeg mindkettőnkben, hogy komplett gondolattartalmak egyszerre jelennek meg bennünk? Éés megfigyeltem azt iiis, ahogy egymáásra nézünk, magunkat látjuk…

(mi lehet vajon az eredeti emlék, hogy egy ilyen tökéletes hely – töredék élményét felismertem magamban?)