kétezertizenöt karácsony per négy

a kertemben vagyok.

Szerszámaimat igazgatom. Holnap forrásvizet keresek, kis segédeimmel és szerkezeteimmel kutat fúrok. A körzetemben élő emberek dolgait javítom, ások, néha az emberek szívével foglalatoskodom. 
Az embereket, állatokat és a növényeket cérnaszálacskák kötik össze, a cérnaszálacskák pedig ragyogó és egymásba szőtt hálót alkotnak, én ennek a szőttesnek az ismétlődő mintázatait figyelem meg. Először mindig a hálót vizsgálom meg a szívemmel és csak utána tudom megsegíteni a kis betegeimet.

A kertembe csak barátok és a szeretett társam jöhet, ő tanított meg amúgy magamra. (itt észleltem, hogy ismét álmodom, ennél az érzésképnél, hogy hozzám illő társam lesz egyáltalán nekem valaha?! Ekkor egy majdnem húsz évvel ezelőtt látott álomrészlet villant be és szörnyű szomorúság is.)

Akiknek segítek - őket oda be nem engedem. A segítés az csak olyan időszakos elfoglaltságom, egyébként fúrok – faragok, a vidéket járom. Kísérleteket és megfigyeléseket végzek az új családjaimban. Tudom, hogy ez így nagyon jó lesz, ezáltal szűnik meg az erőszak és jön majd el talán pár nemzedék múlva a béke. Még sokan csináljuk ezt az utolsó kísérletet szerte az országban. Vegyes korú felnőttek és nemcsak vér szerinti gyermekek vannak szoros – szeretetszövetségben.

Házakhoz hívnak dolgozni, jókat beszélgetni, örvendezni. Így aztán napokig, hetekig távol vagyok a kertemtől. A serdülő korú gyerekekkel bandázom, velük játszom, kérdezem és tanítom őket türelemmel: műhelyemben a szerszámok használatára, csillagok és felhők járására, az állatok suttogásaira, az erdő neszezésére, a vizek partjára, a bolygónk biológiai rendszereire, a hosszas egyedüllét elviselésére, a belső képekre és az álmaik üzenetére.

A kicsi gyerekekkel pedig gyakran meglessük az erdei állatanyákat – és apákat, ahogy a kölyökállataikat tanítgatják vadászni, várakozni, enni, úszni, fára felszaladni. A kicsikéknek ezek az állatcsaládok nagyon tetszenek, nagy öröm nekik az ilyen, sokat mesélnek róla évek múltán is.
Mindig a serdülők közül választom ki segédeim és velem vannak gyakran hetekig is.
Minden kísérleti családban van legalább egy választottam! Ők fogják majd kibogozni az összekuszálódott szőttest.

Az álom közben ez a versike jelent meg és gyönyörűséges zenét hallottam közben:

                         jelzem csendben,
                        hogy bár a képek,
                       itt vannak bennem,
                       keresve sem lehet,
                       szavakba rejteni,
                      a végtelen csendet

(úgy emlékszem, hogy innen kezdődtek el az ellentétes észleléseim egyszerre megélése, amitől magasnyomású hibára álltam ki, mint a hűtőkompresszor (itt már a mentő is elvihetett volna). A képeket magamon kívűlinek érzékeltem, ahogy a vers betűit megláttam. A képek leírhatatlanul gazdagok és az üres belső térből bárhonnan ránézve úgy látszanak, hogy valahogy egymás mögött vannak. Ezek a legfontosabb lelki részeim egymásra vetített képei? A kelő nappal kelnek és a felszín alatt várják a szép időt bennem? 
Az Agnus Dei-hez hasonlít az a lenyűgöző zene. Egyáltalán micsoda-kicsoda nézi az elmondhatatlanul felkavaró érzelemképeket bennem?)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.