kiszolgáltatva

a 2015. év karácsony éjszakáján történt álom másik felét, azért nehéz leírni, mert az egy nyelv nélküli képi világ. Az én belső világom. Ugyanaz az elmondhatatlan élményellentét, mint ami az „ezeregyéjszakában” történt.

Ami történt megtörtént.

  Azok a dolgok megdöbbentők, a segítőmet is földhöz verte. Pont azoktól az emberektől szenvedtem el a legsúlyosabb csapásokat, akik életet adtak nekem. Bántottak, megszégyenítettek, kiröhögtek, eltaszítottak maguktól és szerettek is persze a maguk módján...
  Az álom második felénél – azaz az élet delénél, képek ugranak be: beteg vagyok, köhögök, apám ütlegel a legénységi nadrágszíjával, a földön fekszem, érzem, ahogy a pisi melege elönti a combomat, rugdos, magzatocska vagyok, anyám megjön a munkából az ajtóhoz szaladok, ő röhögve eltaszít magától, én nekiesek a beépített szekrénynek, majd egy következő pillanatban már a szekrénybe bújok a macimmal. Ők pedig...hát ők pedig az ilyen alkalmak után a nagyszobába mennek és állathangok jönnek onnan ki. Nagyon félünk a testvéremmel a kisszobában ilyenkor. Reggel iskolába megyünk. Meg akarunk szökni tőlük, de nem tudunk hova menni.

Ilyen dolgok is vannak sok családban és ebben a blogban is.

Még senkinek se meséltem el ezeket. Ezeket csak így őrzöm magamnak, magamban.

  2015. augusztusa óta nagyon sok minden történt bennem: azonosulás a nehéz helyzetű özvegyasszonnyal és három csillaggyermekével, regresszió, pánikrohamok a gyógyszergyári stressztől és egy majdnem kiemelkedés magamból, bevillanások, álmok, testi – lelki újjászületés, blogírás.

  A nyomatékosító álom egyik cselekménye a szörnyűséges örökre elszakadás témája, ami be is következett 2016. október - novemberében a nagyon nehéz természetű fiatalasszonnyal. Borzasztó volt nekem is, mert addigra már sejtettem a belső beszédeim alapján, hogy a nagylány egész biztosan újratraumatizálódik, ő nem tudja valószínűleg, hogy honnan eredhet fájdalma. Az övé is fájt nekem, nemcsak az enyém! Egész biztosan ugyanaz a sérülésünk.
Azokban a napokban újabb szörnyűséges képek villantak be nekem és bennem maradtak hetekig. Sírtam, reszkettem, féltem, kerítésekbe kapaszkodtam néha.

Önmagam megértése a fájdalmas önismeret tüskés útján.

A szülők tette megbocsátható: „bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”.
Nem tudták, hogy másképp is lehet, nem voltak maguknál.
Másik világban voltak.
Odaát.