a saját birodalmamban vagyok, a saját városomban. Az égi könyvtár kicsinyített másához megyek nyílegyenesen, ott az én dolgaim vannak. Ez az épület egy kies helyen van, határos a cérnaszál-mező időtlen - anyagtalan végtelenségével. Útban az épület felé - álmomban – régebbi álmaim nőalakjai jutnak eszembe: az elhagyott-elveszett kislány, a cigarettázó és részegeskedő csábító királynő, az instabil rendszerek miatt vergődő nő, a nyakamba ugró teljesen rendbejött korombeli társam valamint az idősebb és nagyon előrelátó - ámbár még mindig fiatal tanítószerű anya. Mindegyikőjüket jól ismerem. Bemegyek az emeletes házam alsó szintjére, látom, hogy erős tülekedés, ünnepi készülődés van, virágcsokrok a falakon, a korlátokon tekeredő növények, zöld leveles ágak, virágszirmok mindenfelé: lányok, nők, anyák vannak ott bent, pontosabban a fentebb említett korszakok szerintiek megháromszorozódva, úgyanúgy mint az ötnapos álomban a tizenkét bölcs. Ők ott harminchatféleképpen tudtak megmutatkozni. Örülnek nekem, várnak, tudják, hogy jön haza a gazda, így már a lépcsőházban lesben állnak, hogy mindegyikőjük jól elkapjon engem. Azt játszuk, hogy a lépcsőfordulóknál van egy-egy ajtó, ami nem a pecókba vezet, hanem a cérnaszál-mezőre nyílik és ők a jobbomon lépnek ki ott velem. Ezért mondjuk én is tülekednék. Mindegyikőjükkel kimegyek különböző szinteken a külső térbe. Ők egyedül is ki tudnak menni, de velem jobban érzik magukat. A kilépés után nem sokkal, mi már nem két külön figurák vagyunk, hanem egy! Ugyanolyan figura, mint ami az ötnapos álomban voltam: gyönyörű és tökéletes interszexuális lény vagyok, testem karcsú és izmos, puncim van, pici melleimből tej szivárog, fejemen egy álló lapostányér, amit egy borjas szarvasanyától kaptam egy napnyugatra néző hegytetőn, miután harmadjára is feléledtem a feldarabolós - kőkoporsós álmokból. Mindegyikőjükkel szélsebesen elrepülünk a csillagképek egy-egy szegletébe, majd vissza és mindig a házam középső szintjén lépünk be újra és újra és így tovább. Ők sokkal messzebbre és mélyebbre visznek be az óriási végtelen térbe, mint én valaha is jártam - akár a szuperfényes ruhámban, akár az állataimmal vagy épp madárként repültem. Amikor kilépünk és visszaérkezünk akkor beszélgetünk, nevetünk, közös terveket szövünk, az álmokról, képekről beszélünk, figyelek rájuk és nagyon közel vannak hozzám. Ezek a terek olyannyira az övék, hogy nem tudom mi történik a kilépés és a visszaérkezés közt és így ki is esik az emlékezetemből! A visszaérkezés pillanataiban nemlineáris hullámzó héjfelületeket pillantok meg magunk körül. Nem értem, hogy hogyan kerültek ezek ide… Nagyon jó érzések árasztanak el: nyugodtság, beteljesülés, időtlen végtelen csend, szeretet, béke. Miután mindegyikőjükkel voltam, természetesen a tülekedés megszűnik. Ezután a legbölcsebb a legtapasztaltabb nőalak felemeli a kezét – a lánycsapat körbeveszi őket ill. minket (többes szám melyik személy?) és beszélni kezd hozzájuk, hozzánk. Nagyon fontos dolgokat mond az emberi sors megváltoztathatóságáról, az ő segítői életükről, az égi könyvtárról, a szerelemről, az érzelmek fejlődéséről és az ipari forradalmak kapcsolatáról! A beszéd végén a legtapasztaltabb nőm elkíséri mindnyájukat a kiskapuig, az emberi világ kapujáig. Testbe bújnak hamarosan. A legöregebb pedig otthon marad a ház középső részén, míg a többiek elmennek rám vadászni és a vadászok hoznak majd mindörökre vissza. (előző este a belső nőalakok meggyógyításáról és Hajnalka, Ágnes, Eszter doktornőimről gondolkoztam. Nagyon sokat kaptam tőlük amúgy, ezt még nem mondtam egyikőjüknek sem, de nagyon jó helyen laknak a szívemben! Álmomban nem János a nevem, amúgy. Magyarul beszélünk, archaikusan, sajátos ritmussal. Új tavaszi szeleket fog hozni az asszonyok házába látogatás, szerintem. Az álomtörténet végén a kardom jut az eszembe, a két háromszög, amik a talpuknál összeérnek és így akkor az egy négyszög.) kétezerhúsz február tizenegy kedd reggelére álmodtam
Tartalomhoz
