Csak másfél órás volt az két kerek egész.
Szíjjakkal szorosan rögzítettek az asztalhoz.
Kis, fájó megjegyzés a műtősfiú részéről, talán az ezredik volt az már az idő folyamán. Mindegy is már. ,,Szeptembertől nem lesz többé halálra cikizés és megalázó fogdosás.”
A fertőtlenítő oldat gyors párolgásától libabőrös lettem. Fáztam. A Lidocain tűjét tolták óvatosan az udvaron át a szövetbe. Az őrületes fájdalomtól néma vízfolyás eredt bennem. A fiúk nem sírnak. És a lányok? Szent testem íjként megfeszülve a szíjakba vágódott. Aztán megnyugodtam, nem fájt már tovább.
Körbevágták. A vér kibuggyant, olyan idegennek tűnt. Felnevettem, a vérpatak a hónomat csiklandozta. Mélyebbre vágtak, fogókkal húzták szét a sebet. Vágtak, kotorásztak, vért itattak és szivattak. Végtelen hosszúak voltak a percek. Nyiszáltak.
,,Ezután vajon milyen lesz az életem – édes istenem? Leszek majd én is szerelmes? Én is lehetek majd egyetlen?”
Tenyérnyi méretű zsír – és mirigyállományt vettek ki. Sietni kellett, a fájdalomcsillapító hatása szűnni kezdett és a néma szűzmárijja zokogás ismét elkezdődött.
Összehegesztették a belső sebet, erős ózonszag volt a műtőben. A bőrt visszahajtották és az udvart szépen körbevarrták.
A lélek sebeit a magány örökre elrejti.
(1994. érettségi vizsga után két héttel)