a személyiség ereje

pszichodráma közepén vagyunk … már történt pár egészen figyelemreméltó dolog a belső világomban. 

 Az előző ülésen a „húsztonnás” sztorimat játszottam el - már terhelhetőnek éreztem a többieket - ami kétezertizenhat őszén történt. A főszereplő, mint protagonista én vagyok, „süteményes” Eszter doktornőt választom antagonistának, azaz az apámnak - célszerűen őt hatalmazom fel egy indulatos személy megjelenítésére, míg anyámnak az egyik látványosan gesztikuláló – amúgy bizonytalan – csoporttársnőmet. 

 Mielőtt játszani kezdünk, a vezető és helyettese közé ülök, Eszter ráteszi az áldást adó kezét a térdemre, míg én elmondom többek közt az előzményeket is: 

 - Magamat és a környezetemet kívülről látó esemény máskor is előfordult, ez néha elég komoly, mert akkor a személyes névmások összekeverednek legfeljebb egy órahossza erejéig, vagy amikor elfeledett gyerekkori történés ugrik be, akkor nem tudok rendesen beszélni és hibás a ragozásom ill. a rendkívüli - néhány évente ismétlődő álmok miatt sírok, reszketek és hónapokig gondolkodom a látottakon. 
Azt is elmondom, hogy interszexuális állapottal élek, férfiként. Ez utóbbi letaglózza a többieket. A doktornőnek már régebben elárultam ezt a dolgot.

 Ötcsillagos traumák éveken át: heti rendszerességgel ismétlődő rémálom kisgyerekként, megszégyenítések, fenyegetések, lakásból kizárások, sorozatos verések, aztán a meddőség tragédiája, majd egy csomó-csomó kudarc.

A doktornő – tapintatosan - rövidre fogja az interjút. Üti - vágja a témát, észrevettem már a tréning legelején, hogy kiválóan érzékeli a csoporttagok színeváltozásának előszelét. 

 Nyugodtan rá merek hagyatkozni, biztonságosan megmutathatom magamat neki … ha óriási gond lesz, akkor úgyis jönnek a harcra kész állati segítőim vagy ha esetleg a drájvert ismét újrahúzná a soron következő Öreg, akkor vigyázna rám a körkeresztem is … bár ez csak a rendkívűli álmokban történik így, de ez most itt kizárt. Nem hiányzik, hogy a másvilági időtlen időfolyam ebbe a térbe behatoljon és a misztikus jelenségek elkezdődjenek, pláne a totálisan védtelen csoporttársaim között! Legfeljebb majd Eszter doktor visszahoz a mába, a mostba. – Gondolom magamban.

 Berendezem a színpadot, székekkel, párnákkal, pokrócokkal, beállítom a szituációt a szereplőkkel: távolságok, testtartások és utána beleengedem magam a történésbe. Közben tudom, hogy a környék legjobb mélységi felderítőjével dolgozom most együtt. Bátor és erős lélek, szilárdan meg tudná tartani a pozícióját és nem hátrálna meg a másvilág felderítetlen birodalmainak nagyhatalmú lényeitől. Alázatos velem és tiszteletet ad nekem, ez épp ugyanaz az érzés, mint amit „lepkés” Ágnes és „stresszkezelős” Hajnalka doktornők sugároznak felém.

 Nem tudom mennyi idő telt el a drámajáték közben, van egy pont, amikor kiesik a külvilág hangja és képe … nem is tudom, hogy meddig voltam odaát, Eszter erős hangjára térek vissza, az arcát és a hajzuhatagát látom csak, nincs perifériás látásom! Már nagyon közel van a katarzis. Nagyon nagy terheket hordozok és ő át tudja ezeket venni!

 A játékbeli szüleim ezért egymás mellé állnak, a színpadi segítők kispárnákat adnak a kezembe, minden párna ólom lesz, ahogy visszaadom nekik a terheket, amik nem is az enyémek, nem is tartoztak hozzám, csak koloncként akadályoztak évtizedeken át.


Tőmondatok gyűlnek köröttünk, feltornyozva a kezükben és a szőnyegen mellettünk.


Kimondani nehéz párnám: „Háziállatokhoz bújtam szomorúságomban, elhagyatottságomban, gyerekként”. A doktornő becsukja a szemét, lassan fejet hajt és felragyog a gyógyító fény.



(Míg írom a szöveget érzelmi emlékekből és papírfecnikre rögzített – a 2018. év végi – eseményekből, addig Lábas Viktória énekli a Kékmadarat és az Akarsz - e játszanit aztán az Utolsó Mohikán filharmonikusai szólnak, odakint koncerteznek a tücskök és nyílik az akác. Picit sírdogálok.


Május eleje óta hetente egyszer beszélgetek telefonon a doktornőmmel, nem terápia, inkább konzultáció jelleggel, leginkább a másvilág biztonsági rendszereiről és ezek bonyolult kombinációjáról, az egyidejűségi dolgokról, az álmokról, a soklelkű emberekről, a világszervező hatalmas lényekről, az intuícióm képi ill. szöveges formájáról … meg még ilyenebbekről (…), ezektől a témáktól egyesével is simán egy hátast lehetne dobni. 

Még a Covid-19 miatt felállított profi vezetési pontról, a Kenézy-kórház fejlesztéséről is beszélünk. Lehet, hogy jegyzetel is közben, mert néha visszamondatja velem a közléseimet. Utólag javítom, mert ezt rosszul írtam a kezemmel: memorizál és pontosít.)


Kelt: 2020. év, 21. hét

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.