sosem lesz vége

a nagylánnyal álmodtam immár másodjára, 2017. február 22. szerdára virradó reggelén: mentem hozzá fel a hegyre, mert hívott és éreztem, hogy megint rám gondol a vegyes érzelmeivel. Fél is, szeret is, gyűlöl is.      Még világosban értem a nagyon korai tavaszban pompázó házához. Világos ripstop nadrágban és boonie kalapomban, fekete trikómban voltam. Szemüveg nélkül persze, mert álmomban a szívemmel nagyon jól látok.
  Bementem a  kertjébe és elbújtam. Közben arra a kislányra gondoltam, akivel gyerekkorom óta álmodom aki utánam jön a másvilágból, kinyit engem és meggyógyítja testem, hogy tovább élhessek evilágon. És ő háborúban lesz magával. A védekezés és a támadás kéz a kézben jár? Pedig ismerjük egymást, felismertük egymást. Mi a pokol tornácáról jöttünk. Sokan jöttünk onnan, nagyon sokan és ezután még többen leszünk. Majdnem teljes élethosszáig fog tartani ez az áldatlan állapota.
.
  A nagylányt nézve a kislányt vettem észre. Ismét megpillantottam a múltja darabkáját, egy időtöredéket, egy jelenetet. Fiúk álltak körülötte, akik erővel bedobták a vízbe. És ő prüszkölt és sírt keservesen, ismét elárulták a fiútestvérei őt. Nem volt jó úszó, amúgy sem. Nagyon szomorú volt. Elbujdokolt magányában. Mindig egyedül, egyesegyedül!
.
  Figyeltem a mamát a rejtekemből, az ablakokon jól beláttam a nagyszobába. A kicsik tele hassal, megmosakodva aludni vonultak. Az anyjuk kis rendet rakott a konyhában, tett még egy rakatot a kályhába, majd ránézett könyvespolcára. Elrévedt a tekintete. Gyönyörű belső világába mélyedt. Nagy csendjéből a kicsik közvetlen – az elalvás előtti halk sóhaja hozta, jó negyedórával később vissza a szobába.
  Mondanivalóját lendületes folyóírásba diktálta naplójának. Megállt a toll néha, a test felállt és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Kinézett, visszanézett rájuk. Ránézett polcára, belenézett önmagába. Az ajtót vajon bezárta, lezáratlan múltjában? Önnön magára árva gyermekként gondolt. Nem tud másként, másképp nézni.
  Felhajtotta laptopját és az elmúlt hetek olvasmányélményei jutottak eszébe. Gépelni kezdett. Írt, súlyos sorokat, precízen szerkesztett összetett mondatokat vetett a képernyőre. Kijavította, átírta. Elgondolkodott  nagyon. Teltek az éjjeli órák, virrasztott sokáig megint. Nem örültem neki.
 – Menj már aludni te, te nagyon drága! Gondoltam magamban.
Mintha tényleg meghallotta volna…
Megvártam a hajnalt és korán reggel legyalogoltam, arról a biztonságos helyről.
.
 Testembe reggel huppanással megérkezve, ott magamra ébredve, ez a mondat jutott eszembe, így hát neki ajándékozom, vigyázzon rá nagyon:
 – A gondolatérzelmek hullámverése elcsendesül majd a bizalom ősi óceánjában.
.
.
(a lelkem picikéje meddig fog még hozzájuk járni? Az első álom 2015. karácsonyán történt, nem tudtam akkor ezekkel a mindent elborító érzésekkel segítőhöz szaladni! Teljes halál – és újjászületés, örökre elszakadás (!) álomélményével egyedül maradtam. Hetek múlva is sírtam tőle. Befogadtam, magamban tartottam, majd átformáltam és végül neki ajándékoztam ezeket a képeket. Az írás beteljesedett.)

páncélpikkelyek egy párhuzamos valóságból

ott álltunk az őszben, szorosan egymás mellett, egy Kádár – kori lakóház konyhájában – csupán egy burkolatától megfosztott gázkonvektor képviselte a határt. Sziporkáztál és áradoztál, festett vörösbarna kontyod épp kibontván. Fekete leggingsedhez jól ment a világoskék sportcipőd, ezüst féldzsekid és vörös kisszoknyád. Buggyos kötött zoknid a bokádra csúszott. Válladra omló hajadban a napfény bújócskázott.
Örömmel jöttél, egyszerűen és tisztán. Tudom, hogy akkor te voltál az, igazán!
Jól érezted magad és észrevettem, ahogy észreveszed magadat bennem.
Beszélgettünk, nevettünk, egymáshoz értünk. Egy mederben tartottad a beszélgetést, nem csapongtál, nagyon jó voltál.
  Kezdetben mindig olyan szépen indul, de aztán minden elromlik és a tekintet hosszasan megmerevedik …ismétlődés, mókuskerék, de miért? Milyen okból ismétlődnek a szituációk újra – és újra?
Alliterációkban dús beszélő blogodat, a történetek szereplőit és végeredményét, a megjelenített érzelmeket és a gondolatokat elemeztük.   Aztán a kommentek tartalmát, az empátia hiányát. A rajongótábor kíváncsiságát és önnön maguk kényszeres hozzászólását. Mintha egy elvarázsolt játékkastély tükörtermében jártunk volna, teljes egyetértésben egymáshoz simulva!
Kérted, hogy kérjem a jelszót a titkos történeteidhez és akkor nagyon közel léptél – csókközel és aztán hirtelen hátra. Hohó, kis létezőm, nagy bohócom!
Jelszavak, jelek, jelzések, jelentések, mint az ürességbe zokogott, soha ki nem mondott mondatok. Az emlékmorzsáknak a szem, a kéz, az arc, a test ad alig hallható fájdalmas hangot. Nincs szükségem a titkos történeteidre, értem, érzem, látom, fáj ez nekem anélkül is.
 .
Csapdahelyzet? Türelmes leszek veled.
.
Darabkáidat a betűid tízezrei, mint páncélpikkelyek védik és vajon  láncing módjára kapcsolják össze? A páncél árnyékában vajon ott lapul még az az érintetlen csodaszép?
.
(nagyon nehéz lesz veled; ódehasznoslenne, ha finoman elmondanád, hogy mit gondolsz és mit írsz rólam; húú…én miket fogok majd így fantáziálni rólad?; 2015. október)

bevillanások

látom magam kívűlről, ahogy a Zastavát vezetem a régi hármas úton.

Belül kiüresedve, élni akarás nélkül, reményt vesztve.

A visszafele tartó úton, a hajam  megőszül egy foltban.

Ülök anyámmal a kismama váróban. Várjuk az endokrinológust és a nőgyógyászt. Nagyon büszke párocskák néznek vissza rám, lesütöm a szemem.

Egyedül vagyok nagyon.

Látom Endre bácsi rendelőjét, ahogy kimondja az ítéletet. Megállt az idő, akkor, ott bennem.

Aztán később mindezt és mindent letagadó, érzéseimet érvénytelenítő személyek legyintgetése.

Röhögés. Nőni kezd a mellem. Lányos lesz a csípőm és a fenekem.

Istenem.

Idegenek lánynak néznek.

Szüntelen kérdezik, hogy nekem miért nincs arcszőrzetem.

Sírok nagyon. A húgom vigasztal.

Totális empátiahiány.

Félek.

Kicsi vagyok.

Szorongok.

Riadt vagyok.

Ügyetlen vagyok.

Nagyon sok deja vu.

Nyiladozó szerelem, ha felfedem kilétemet, úgy már nem kellek senkinek.

Titkolózás a rokonság előtt.

Biztos homoszexuális, ilyeneket mondanak nekem.

Sok a bajotok velem emberek, megölnétek engemet.

Kimondhatatlanságok.

Szívmeghasadás.

Szuicid gondolatok.

Depresszió.

Pszichológus.

.

(egérsírás, kis vékony hangon, amikor elárasztanak ezek a megmerevedett képek)

legmélyebb bugyrok

(vissza – visszatérő gyermekkori álmom, nyolc-tízévente ismétlődik. Mindig ugyanúgy, ugyanaz)
.
a csillagok állása jelölte ki gyűlés napját. Előtte a bölcsek tanácsa követeket küldött a világ négy sarkába, hogy a vendégcsapatok kezdjenek el készülődni az ünnepre. Ezután  már emberek és gyerekek ezrei – színes szalagokkal – indultak egy nagy síkságra, melyet a horizonton hófödte hegycsúcsok határoltak. A kölcsönös köszöntés, ajándékozás után kezdődtek el az lovas – és ügyességi versenyek, játék és tánc. A jutalom általában egy – egy haszonállat, egy rend ruha vagy cifra szerszám volt. A fiúk és a lányok együtt versenyeztek. Rövid, pár napos tanítások is voltak a tiszta szívű nőknek: gyerekszülés levezetése, sebek – sérülések ellátása, vérző szívű gyermekek és felnőttek segítése, gyógyfüvek ismerete.
  Volt ennek a gyűlésnek egy egész másféle célja is, próbát kellett kiállniuk a jelölteknek. Ezek a jelöltek egy kicsit mások voltak, mint a többiek: érzékenyek voltak ők valamennyien. A szüleik nem is tudták általában, hogy a gyerekeik milyen terhet hordoznak. Különös dolgaikat jellemzően csak a törzs vénei vették észre és javasolták, hogy menjenek el arra az ünnepre. A gyűlés nagy öregjei ezeket a már nem is gyermek és még nem is felnőtt lányokat – fiúkat, aranyos ruhákba öltöztették és díszes lovakon málhák nélkül, könnyed ügetésben egy közeli hegy, oly régóta vágyott fenyveserdőjének a tisztására vezették. Megérkeztek, a nyergeket és a zablákat a fák alsó ágaira akasztották és hosszú kötőfékre engedték lovaikat. Én is köztük voltam. A tisztás szélénél kis tüzet gyújtottunk és frissítő italt ittunk. Az öregek elkísértek a közeli barlangig, ahol a sírhelyek álltak.   Ezután kezdődött el a próba. A próba tétje nem kevesebb, mint az újjászületés élethalál harca volt. A próba a következő: aprítsd és nyiszáld szét apró miszlikké magad abban a kőkoporsóban, amibe te belefeküdtél az aranyos ruhádban.  Maradj ott koporsó sötétségében, aztán szállj le az alvilágba, keresd meg az olyanokat mint te, ha segítséget kérnek, segítsd meg sorstársaid, majd rakd össze magad és ébredj fel a végtelen éj sötétjéből. Ez próba nem sikerült, nem sikerülhetett mindenkinek és ők ott alusszák ég és föld közt, a két világ határán az álmukat. Nagyon féltem abban a kőkoporsóban, nagyon messzire kerültem a többi gyerektől.
  Agyamig hatolt a kibírhatatlan, éles metsző fájdalom, ahogy a csontjaimig vágtam le magamról a húsomat. Nagyon szomorú voltam, hogy néhányunk elakadt ezen a girbegurba, gyakran önmagába záródó úton, pedig belőlük lehetnének a legjobb gyógyítók. Madarak szálltak az égben, odalent a völgyben az emberek örvendeztek, a távolban a kisgyerekek erősen viháncoltak, itt a közelben pedig lovak legelésztek, a lelkem már rég visszajött és szabadon körözött, csak a testemet kellett még összerakni.
Pár nap múlva sikerült összerakni magam, kis apró hibával tértem magamhoz. Most már felmászhattam egy nagyon hosszú létrán a fénybe.   Ahogy másztam először olyan kis izgő – mozgó nyüzüge voltam, utána hal lettem, utána kutya, végül pedig ember. A mászástól vizes és csuromvéres lettem. A létra tetején ott várt egy jószívű ember. Megsimogatott és sasmadárrá változtatott. Körkörösen repülve leereszkedtem az égből és újra ember lettem.
Visszalovagoltunk az emberek közé, az emberek nem tudtak erről az egészről semmit, mi pedig sok év múlva is felkerestük egymás társaságát. Akik jártak a pokolban azok nagyon tudják egymást szeretni és az emberekben mi nagyon tudunk bízni, mi másképp nem tehetünk. Nekünk nagyon fontos, hogy bízhassunk bennetek, emberek.
 .
 Néha elönt a hangtalan könny, ha meglátom a legnagyobb társaim.
 .
(nagyon durva szociális élmények és nagyon durva ismétlődő krízisek?, az álmok a megtartó erőim?)

sémamacska

rossz vagy
nem viszed semmire
gazember vagy
senkiházi vagy
gyenge vagy
lusta vagy
semmirekellő vagy
ezért taníthattalak
bunkó vagy
mocskos vagy
hülye vagy
autista vagy
borderline vagy
buzi evagy
hímsoviniszta és szexista vagy
(az utolsót a ,,lehetett volnámtól” kaptam. nagyon fájt egy pillanatra, aztán rögtön meg is bocsátottam neki, így nem fájt tovább nekem…és vajon neki?)

egyensúlyba tettél

(zsíros tejeddel táplálsz engem)
szabaddá tettél,
jókedvűvé tettél,
türelmessé tettél,
ügyessé tettél,
jószívűvé tettél,
bátorrá tettél,
asszertívvá tettél,
nyugodtá tettél,
játékossá tettél,
kedvessé tettél,
szerethetővé tettél,
ketózisba tettél,
serdülővé tettél,
hidegtűrővé tettél,
vonzóvá tettél,
szép testüvé szültél,
férfivá tettél,
apává tettél,
távoli szeretőddé tettél.
(amikor nem látja senki, kis rövideket szoktam sírni, de utána már nevetek is. az edzőteremben is, a gyógyszergyárban is, a vonaton is, az erdőszélén is. sok(k)is.)

az ezeregyéjszaka meséi

(gyermekkori rémálmom története)
  alacsony mennyezetű, ún. látszó gerendás szobában voltam. Felfelé nézve fagerendákat láttam, oldalra pillantva pedig a lécekből épített falat. Feküdtem. Nyugodt és békés voltam. A falhoz szorosan oda volt tolva az asztal. Rajta egy fél kenyér, egy fél üveg víz és egy kés. A sarokban cserépkályha.
Aztán hirtelen, félelmetes erejű hangot hallottam. Recsegett – ropogott minden. Képkockaként rögzült bennem a feldűlő asztal, róla a tárgyak a földre zuhantak. Nagyon féltem, reszkettem. Aztán minden elcsendesedett. A szoba eltűnt és vele együtt én is. A ház is eltűnt, helyén egy óriási gödör tátongott. Azon a területen a házikók mindegyike eltűnt, fehér hamu és por lepett el mindent. Az ott élő többi gyerek is eltűnt. Ott csak gyerekek laktak. A területet csupasz téglafalak vették körbe örök mementóként.
 Én ekkor már sikítva ébredtem fel. Álmomat elmondani anyámnak nem tudtam, a halálfélemtől gyakran bepisiltem. Apám nagyon türelmetlen volt éjszakánként velem. Gumilepedőn aludtam hároméves koromtól nyolcéves koromig. A mandulámat ötévesen vették ki. Nagyon későn kezdtem el beszélni, négyéves is elmúltam akkor már.
 A álombéli élményekre majdnem harmincévesként tudtam csak először visszaemlékezni és kétezertizenhét januárjában ismét. Az ismételten átélt képek miatt a beszédem töredezett és hibás ragozású lett mintegy két napon keresztül. A gyógyszergyárban furcsán néztek rám emiatt.
Párszáz alkalommal próbálkozott lelkecském helyreigazítani a szétszakadt szőttest.
Vajon sikerült neki?
(amikor nagyon féltem és reszkettem, akkor mindig egy forgó körkeresztet láttam felülről és egyidejűleg nagyon nagy, borzasztó nagy elhagyatottságot éreztem)

kinyitottad az átjárót

(születésnapodra)

Ha nem félnél, jó lenne találkozni már, halacskás csendjátékot játszanánk vagy meghitten tollasoznánk.

Maholnap már itt a nyár. Postacsomagot következőleg majd ősszel, a hűvös idő beköszöntével küldök. Erzsébet – utalvány nincs, másfajta kafetériát választottam, helyette kilencezer forintot utalok minden hónap huszonnyolcadikán. Számíthatsz rá! Amikor csomagot állítok össze nektek, megkérdezem magamtól: – Vajon örülnének ennek? És ennek és ennek is? Azt mondja, hogy igen és  mosolyogva bólogat hozzá.

Elkezdtem még azelőtt írni, a mi nagyon fontos történetünket, amikor 2015. Karácsonyán először álmodtam veled. Akkor ismertem fel – azt hiszem, ezt az egymásba fonódó bonyolult fogaskerékáttételt. Nagy kár, hogy valódi kapcsolat nem alakulhatott ki az intenzív és kölcsönös áttételi érzelmek miatt. Vagy talán nem is kár, ez már nekem majdnem a végső határ… Számtalanszor sóhajtoztam – néha bizony a fiúk is sírnak – mert a titkos arcaidat fedted fel nekem és éreztem mindent, múltat – jelent – jövőt egyszerre! Fájsz, fájok, fájunk.

Ezt a naplót írom örökbe neked. Így őrizlek téged, így fogom a kezed és így beszélem meg ezeket a lágyan simogató érzéseket veled. Te most magadat tanítod nekem.

Sohase’ feledlek, szívembe is véslek.

(Miért instabil az a másik rendszer? A teljes rendszerből vajon csak epizódokat látok? Miért vannak ezek a töredékek rám olyannyira nagy hatással? A rajongótábor vajon az apró színeváltozásokat látja?)

2017. április

úgy szerettem volna, ha úgy szerettek volna, ahogy én szerettem volna

avagy egy halovány férfi, titkos élete a magára hagyott dzsender – társadalomban. Egy sebekkel teli előítéletes társadalomban. Egyedül hagyott gyermekek százezreivel, akiknek egy részéből vezetők lesznek.
A maradék, soha el nem hagyott kisebbség, pedig jézusi utat kénytelen közöttük járni…

Zsoltinak

tegnap délután,
a Debercsény utcán,
a két kicsinyedet látván,
ahogy a kaputól felém szaladván,
a nevemet kiabálván,
elöntött az elharapott sírás.
aztán…
aztán a gyógyszergyárhoz érvén,
újra, a meg nem születteimre gondolván,
fejét szegte a szárnyaszegett madár.
Öröm is volt tegnap ám,
ott a kerékpár táskájánál,
talán én is alkalmas lehetnék,
mint tudatuk tükreként a létezés.
(cisznormatív narratíva)